Kertész
Imre tizenkét évig írta első könyvét, a Sorstalanságot.
Az 1944 végén koncentrációs táborba került budapesti zsidó fiú történetét
elbeszélő kézirat még hányódott egy ideig, míg végre 1975-ben megjelenhetett.
Annak ellenére, hogy a kortárs kritika elismerően fogadta művét, és
megállapította, hogy Kertész Imre kész íróként lépett olvasói elé, a könyv
jelentősége mégis csak mintegy tíz év múlva tudatosult, amikor másodszor is
kiadták.
A
Budapesten született szerző a negyvenes évek végén rövid ideig újságíró, majd
gyári munkás volt, de 1953-tól kezdve már szabadfoglalkozású íróként,
műfordítóként alkotott (Freud, Nietzsche, Hofmannsthal, Canetti műveit
fordította). 1988 óta számos irodalmi díjjal jutalmazták, regényei sikert
arattak külföldön. „Alapművének”, a Sortalanság születésének hátteréről a
1992-ben kiadott, személyes és olvasói naplót tartalmazó Gályanapló című művében olvashatunk, de az 1988-ban megjelent Kudarc (főszereplője, Köves a Sorstalanság főszereplőjére, Kövecsesre
utal) és a Kaddis (1990) című
regények, az Az angol lobogó (1991)
több elbeszélése és A Holocaust mint
kultúra (1993) című esszékötet is a Sorstalansággal
felvetett identitásprobléma újabb megközelítéseként értelmezhető. Kivételt
talán csak második az 1977-ben megjelent A
nyomkereső című könyve jelent, melynek a címadó kisregénye egyszerre
imitálja és ironizálja kivételes intenzitással a dél-amerikai próza
jellegzetességeit. Kertész Imre életművét mégis egyöntetűbben meghatározza
annak a gondolatnak a jelenléte, amiről egy 1973-as naplófeljegyzésben
olvashatunk: „Mostanában ismét rádöbbentem, hogy semmi sem érdekel igazán,
csakis az Auschwitz-mítosz.” Alapvető motivikus-gondolati összefüggés mutatható
ki például a „kaddis” héber szó esetében: a kaddis, a zsidó ima a holtak
tiszteletére a Sorstalanságban akkor
hangzik fel, amikor a koncentrációs táborban kivégzik a szökött rabokat. A
tizenöt évvel később megjelent Kaddis
című regényben a szintén zsidó származású főszereplő-elbeszélő a meg nem
született gyermekért mondja el az imát, mintegy lezárva ezzel azt a
képzeletbeli gondolati ívet, ami az első regény gyerek narrátorával kezdődött.
(A sors megtagadásának ez a
fájdalmasan radikális módja szakítás az „ártatlan gyermek a jövő reménye”
hatvanas-hetvenes években virágzó irodalmi toposzával.) A Kaddis főszereplőjének gyermektelen s ezáltal befejezett sors
melletti döntése tragikus válasz az első regény lágerből hazatért gyerek
túlélőjének szavaira: „Igen, ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren,
máris éreztem, mint növekszik, mint gyülemlik bennem a készség: folytatni fogom
folytathatatlan életemet”. Ezek a példák azt mutatják, hogy míg a Sorstalanság
– a koncentrációs táborban történtek után – abszurd módon még esélyként
tüntette fel a múlttal való együttélést, addig ez a remény az újabb regények
tanúsága szerint elveszett. A Sorstalanságot
követő Kudarc című könyvben például
már így fogalmaz a narrátor: „Köves csakis abban reménykedhetett, hogy ha ő
maga menthetetlen is, története megmenthető még.”
Ezeknek
a tapasztalatoknak a birtokában a Sorstalanság
írói világképében még meghatározóbbnak érezhetjük az irónia szerepét. Kertész
Imre könyvének – ahogy erre ő maga is utal a Sortalanság németországi megjelenése után készült
Spiegel-interjúban – „dramaturgiai mesterfogása”, hogy bár megkíméli olvasóit a
szörnyűségek leírásától, mégis provokálja, megbántja őket. „Én magam
természetesen jóval több borzalmat éltem át – válaszol egy kérdésre Kertész,
aki ugyanolyan idősen, mint regényének elbeszélője, szintén az auschwitzi tábor
foglya volt. – De én egyszerűen arra számítok, hogy az olvasó erkölcsi érzékét
sértik a könyv látszólag erkölcstelen, hideg sorai. Hogy elháborodik azon, amin
az elbeszélő nem háborodik fel, sőt látszólag zokszó nélkül elfogadja azt.” A
felháborodást tehát (bár inkább szégyenről, zavarodottságról és megrendülésről
lehet beszélni) az a fajta, ironikusnak tűnő szemléletmód váltja ki, ami minden
szörnyűséget természetesnek tekint. A gyermek narrátor egészen hazatéréséig az
összes, vele vagy a környezetével kapcsolatos eseménynek valamilyen (számunkra
provokatívan ható) logikus magyarázatát adja. („Természetes” – mondja
mindenre.) Kertész óv attól, hogy hősét vele azonosítsuk; a megformált lelki
alkat, a szükségszerűségek és következmények olyan tanulságokra utalnak,
amelyek a személyes sorson túlmutatóan a történet, a múlt „megmenthetőségét”
szeretnék ránk hagyományozni.
SORSTALANSÁG
1944-ben
Budapesten kezdődik a történet. A budapesti zsidóság deportálása előtti
hónapokban. Az egyes szám első személyű, szubjektív narrátor időben lineárisan
előrehaladva beszéli el fogságba kerülését, koncentrációs táborba
szállíttatását, lágeréletét és végül hazakerülését.
A cselekményt három
részre oszthatjuk;
a bevezető és a befejező rész
budapesti közjátéka fogja közre az
elbeszélő számára elfelejthetetlen, egész életét befolyásoló, Auschwitzban, Buchenwaldban, majd Zeitzben
eltöltött hónapokat. A tizenöt éves fiú (évezrednyi távolságra Verne
hősétől, a tizenöt éves kapitánytól) mindent tudomásul vesz, ami megtörténik,
mintha minden úgy lenne jól, ahogyan van. Munkaszolgálatra behívott apja
búcsúztatásakor a szemekben megcsillanó könny látványa „kellemetlen” számára.
Az utcán azon gondolkodik, hogy „a könnyű ellenszélben még visszacsapódhatnék a
kabátom szárnya, s eltakarná a sárga csillagomat, mai nem volna szabályos.”
Zavarja minden, ami eltér a szokásostól, a rend képzetétől, ami ugyan rákényszerített
rend, de ő ezen nem töpreng. (Ál)naiv nézőpontja az infantilizmus és a
koraérettség különös keveredéséből tevődik össze: infantilis,mert önmaga
számára képtelen a jelenségeket a látszattól különválasztani, és koraérett,
mert ahogy tárgyilagosan, azonosulva-elfogadva leírja, egyszerre gyötrő,
elviselhetetlen abszurditássá fokozza és leleplezi ezt a látszatot. Kertész
Imre úgy alkotta meg a narrátort, hogy semmilyen külső nézőpont (magyarázat, értelmezés) ne utaljon az
elbeszélésen belül egy másfajta (választható)
valóság lehetőségére, s így a valóság ironikusan megjelenő abszurditása
kizárólag az olvasói „közreműködés”, a befogadás segítségével mutatkozik meg –
az elbeszélő egészen a regény végéig alárendeli magát a rá szabott sorsnak.
Például amikor a regény kezdetén a Csepelre munkába tartó,sárga csillagot
viselő fiúkat és felnőtteket egyetlen csendőr leszállítja a buszról, és
összegyűjti, hogy majd több csoporttal egyesülve menetoszlopban áthaladjanak a
városon, néhányan, kihasználva a forgalom zűrzavarát, megszöknek. A fiú
észreveszi ugyan, és imponál is neki a tett váratlansága, de jellemzően a
következőket gondolja: „Magam is körülnéztem, bár inkább csak, hogy úgy
mondjam, a játék kedvéért – mert hisz egyéb okot nem láttam rá, hogy elinaljak
-, s azt hiszem, még lett is volna időm: de hát aztán mégis a becsület érzése
bizonyult ennem az erősebbnek.” Öntudatlanságából is eredő távolságtartása
következtében fokról fokra, lépésről lépésre világosodik meg előtte saját, soha
nem vállalt zsidó származásának kényszerű-sorsszerű következménye. Így az
olvasó szintén vele együtt éli át azokat a váratlan eseményeket, amikről hiába
tud már előzetes olvasmányélményei vagy történelmi ismeretei alapján, mégis
megdöbben, amikor bekövetkeznek. A nevelődésregények torz, ironikus
imitációjaként követhetjük nyomon Kövecses és a vele együtt dolgozó fiúk
begyűjtésével kezdődő felnőtté válási, érési folyamatot. A "Bildungsroman”-hagyományra, illetve a tanulás emberalakító szerepére utalás
jellemzően Auschwitzhoz kötődik; a fiúnak ott jut eszébe, hogyan köszöntötte
őket „Bocskai”-viseletben az igazgató a gimnáziumi évnyitón, idézve a „nem az
iskolának, hanem az életnek tanulunk” ókori bölcsességét. Amiből az következik,
gondolja, hogy „eszerint mindvégig kizárólag Auschwitzról kellett volna
tanulnom. Mindent elmagyaráztak volna, becsületesen, értelmesen. (...) De
persze elismertem, feszélyező volna, no meg nem is tartozik hozzá a
műveltséghez, beláttam.” Azonban Kövecses öntudatlan, minden szempontból
átlagos és normális kamaszkora nem a lágerben ér véget, a fordulat sokkal
később következik be. Édesapja (a regény végén kiderül: Mauthausenben feladott)
levelei, csepeli kényszermunkája a zsidó származásuk miatt a tanulásból kizárt
hasonkorú társaival, a rokonokkal-ismerősökkel folytatott beszélgetések arról,
hogy mennyi van még hátra a háborúból, illetve, hogy busszal vagy villamossal
menjen Csepelre – számára továbbra is ugyanannak a valóságnak a különbség
nélküli tényei. Elfogásuk, majd a gyűjtőhelyre, a Budakalászi Téglagyárba
szállíttatásuk során Kövecses kegyetlenül érzelemmentes „eseménysorolásai”,
személyleírásai olyan lélektani-viselkedési stratégiákkal szembesítene, amik a
koncentrációs táborban majd a szemünk előtt semmisülnek meg. Férfiak, akik
„fontos munkahelyükre” és „nélkülözhetetlen tudásukra” hivatkoznak, akik
megpróbálják félrevonni az őrt, hogy megvesztegessék, vagy balszerencséjüket
emlegetve tétován panaszkodnak, hogy feleség és két kisgyerek várja őket; a
rabbi, aki az „Ő kifürkészhetetlen akaratáról”beszél. Fiúk, mind
tizennégy-tizenhat évesek, az egyik állandóan cigarettázik, mert akkor „kevésbé
éhes”, a másik alacsony, vastag szemüveggel, Moskovicsnak hívják, a harmadik a
gyűjtőhelyen is „megejt” egy lányt. Csoportokat szerveznek közöttük „önkéntes
munkára” Németországba. A mindig kifogástalan, tiszteletre méltó német tisztek
komolyan tanácsolják nekik ezt a lehetőséget; még a zsúfolt marhavagonok, a víz
és a táplálék hiánya sem kelt gyanút Kövecsesben. Auschwitzba érkezésükkor így
kommentálja az elé táruló látványt: „Igen meglepődtem, hisz végtére most
először láttam életemben – ilyen közelségből legalábbis – valódi fegyenceket, a
gonosztevők csíkos gúnyájában, kopaszra nyírt fejével, kerek sapkájában.”
A
„transzport” átválogatása során örömmel, büszkén veszi tudomásul, hogy a
szemmel láthatólag egészségesek, munkaképesek csoportjába került, sőt szakértő
szemmel kezdi fürkészni az utána jövőket, és nem mindig helyesli az orvos
döntését. Hamar felismeri a rendszert, hogy az öregek, betegek, nők, tizenhat
éven aluliak kerülnek a másik csoportba. (Erre a korhatárra egyébként rögtön
figyelmeztetik őket a vonatot kipakoló rabok.) A még mindig mit sem sejtő,
egymástól búcsúzkodó családtagok, a síró gyerekek, a szétszakított szerelmespár
baljóslatú tablójának hátterében megpillantott német katonák (olvasóként
elviselhetetlen) nyugalom képzetét keltik bennük: „Sok közülünk való felnőttnek
is hallottam mindjárt, s egyet is értettem az intelmével: iparkodjunk a kezükre
járni, kérdéseket, búcsúzkodást rövidre fogni, értelemmel s ne ily gyülevész
példával mutatkozzunk be a németeknek.” Fürdőbe vonulásukkor a futballpálya, a
zöld gyep látványa is örömmel tölti el őket. A fürdő után, immár kopaszon,
rabruhában, a fojtó bűzt árasztó kéményekkel a láthatáron továbbra is érzelmek
nélkül (bár némi sajnálkozással szegény Moskovics és a többiek sorsa miatt)
megállapítja, hogy „még nem szállt le az első nap estéje, mire
nagyjából-egészében már körülbelül mindennel pontosan tisztába jöttem”. Ez a
(bántó, ironikus, kétségbeejtő) érzelemmentes tárgyilagosság jellemző Kövecses
viselkedésére egészen hazatéréséig. A stilisztikai szempontból puritán, a
fiatal fiú éretlenségét, majd felnőtté válásának nyelvi stádiumait is
visszaadó, egyszerű, visszafogottságában megrendítő elbeszélőmód csak néhány s
ettől is oly hangsúlyossá váló esetben csillantja fel az esztétikai
megközelítés nyelvi gazdagságát; jellemzően ilyenkor lebeg a jelentés az irónia
és az egyértelműség szinte felismerhetetlen határán. Így az utolsó oldalakon az
elbeszélőt, újra a budapesti utcákat járva, egyszerre „valami éles, fájdalmas
és hiábavaló érzés” fogja el, a „honvágy”, s felsejlik előtte, ”mint valami
kikerülhetetlen csapda”, hogy „még ott, a kémények mellett is volt a kínok
szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított”. A már idézett interjúban a
„koncentrációs táborok boldogsága” kapcsán arról beszél Kertész, hogy „a
boldogság egyfajta csapda az emberek számára, ez az, ami továbbélésre csábít”,
s hogy a halál közelségének megtapasztalása is lehet boldogságélmény.
Ezek
az idézetek is mutatják, hogy Kertész Imre a koncentrációs táborokkal, a
holocausttal foglalkozó szépirodalmon belül sajátos helyet foglal el; nem a
túlélés, az ebből fakadó győzelemérzés vagy éppen vereségtudat, sokkal inkább
az emberi lélek mérhetetlen sivataga kerül ábrázolásának középpontjába. Érdekes
ellenpólus Simon Wiesenthal (már a
címmel is a Sorstalanságra
asszociáló) Menekülés a sors elől
című regénye, amely a mindent elfogadó világállapottal szemben hangsúlyosan a
(Kertész-regény végére rímelő) cselekvés, menekülés esélyét fogalmazza meg.
Mindez nem azt jelenti, hogy a Sorstalanság
narrátora számára ne lenne kérdés a menekülés; csak éppen a sors valami mást is
jelent, mint az éppen aktuális történelemmel szembenállást.
A
regény főszereplője és számos szereplője számára (s ugyanígy a többi
kertész-könyv alakjainak is) a zsidóság
mint sors, az identitás megkérdőjeleződése a legnagyobb abszurditás; s hogy
van-e mód ez elől a sors elől kitérni. A fiú olvasói szemmel nézve irreális,
már-már idétlen kívülállásának ez is az egyik lehetséges lélektani magyarázata:
a zsidóság sem mint vallás, sem mint nyelvi viszony, sem mint faji közösség nem
játszik döntő szerepet az életében. Valójában fel sem fogja, hogy mi a probléma
vele, s mivel nem érti, gyanútlanul egy feltételezett (általa ugyan nem ismert)
magasabb igazságnak engedelmeskedik. Apja búcsúztatásakor szembesül
zsidóságának először külsődleges megnyilvánulásaival (a családi ékszerek, üzlet
átadása egy fajilag tiszta hajdani beosztottnak, egy rokon imádkozni hívja a
szomszéd szobába, s bár nem érti, utána mormolja a héber szavakat), majd
mélyebb problematikájával. Egy bombázás alkalmával a pincében váratlanul
csókolózni kezd a szomszéd lánnyal, s a kibontakozó érzelmi viszony tükrében
zavarba ejtően látja saját kialakulatlan, gondolatjáték-szinten megfogalmazódó
zsidóságát. Vitába keveredve megdöbben a heves reakciótól, amit a véleménye
vált ki: hogy a zsidó lét egyszerűen véletlen, s csak azért zsidó, mert mások
annak tartják, s ha születéskor összecserélnék valakivel, akkor nem lenne
zsidó. A vele vitatkozó lány elkeseredett sírása („ha a magunk tulajdonságának
semmi része benne (...) akkor az egésznek semmi értelme”) eben a helyzetben
abszurd gondolatok ébresztője: „Már szinte a számon volt, hogy így szóljak. ne
törődjön vele, hisz az én szememben mit sem jelent mindez, én nem vetem meg a
fajtájáért”. Az idegenségnek ez a motívuma, identitáshiányának hiábavalósága
(hiszen „mégiscsak” odakerült, a lágerbe) megdöbbentő „mélypontját” akkor éri
el, amikor a koncentrációs táborban az ismétlődő éhségrohamok hatására a sóra
próbál alkudni jiddisül beszélő, ortodox fogolytársával. Mivel az árat (az esti
leves fele) magasnak találja, s hiába hivatkozik az egyenlőségre, zsidóságukra
(amire az csak a fejét rázza, hogy ő nem is zsidó, mert nem hithű), a fiú
dühében ”lerohadtzsidózza”. A szökött rabok cinikus kivégzésekor felhangzó
kaddis (a „mormolás, itt a sor közepén, épp csak hallható volt, de állandóan, mint
valami föld alól jövő moraj: „Jiszkadal, vöjiszkadal”) és az „esztelen fényben
fürdő nedves szemek” makacssága láttán a már neve sincs fiú életében először
vágyott volna rá, hogy a „zsidók nyelvén imádkozzon”. De hasonló idegenségérzet
keríti hatalmába magyarságával kapcsolatban is. Az Auschwitzba tartó vonatot
kísérő magyar csendőr a magyar határ előtt kéri a marhavagonokban szomjazó és
szorongó zsidókat, hogy adják át neki az értékeiket, hiszen ott, ahová mennek,
úgysem lesz szükségük rá. (Ők még nem sejtik, mi vár rájuk.) A csendőr
„valahogy mindenre feledést borító, mindent megbocsátó színezetű hangon azt is
hozzátette még: - hiszen ti is magyarok vagytok, végeredményben!” Ám mivel a
tárgyalás az értékek és a cserébe kért víz sorrendjét illetően megakad, a
csendőr „igen megneheztelt: - büdös zsidók, még a legszentebb kérdésből is
üzletet csinálnátok! – ezt az észrevételt tette”. Ennek a tapasztalási
folyamatnak – a narrátor esetében – végső stádiuma a puszta egzisztencia
vegetálása, az identitás minden olyan elemének „lepusztulása”, ami több lenne
egyszerű létezésnél.
Kövecses
egykori öntudatlan identitása olyan sérüléseket szenved, hogy a regény végén
egy újságíró faggatására (mit érez most, újra itthon, a város láttán, melyet
elhagyott), mellbevágó őszinteséggel, valószerű következményként hangzik majd a
felelet. „gyűlöletet”. De alapvetően nem változtatja meg Kövecses attitűdjét sem
Auschwitzból napokkal későbbi Buchenwaldba, majd Zeitzbe kerülése, a
mindennapok nem múló, felőrlő ideje, az éhség soha nem ismert ereje, sem lassú
pusztulása. Pedig Zeitzben, ahol napközben a BRABAG gyárában dolgoztatták őket,
fokozatosan elhagyja kitartása. A minimális fejadagok, a folyamatos készenlét,
a monotonitás, a lábát sebesre törő facipő, aztán a sár, a fagy, az elfertőződő,
rühes sebek csontvázzá betegítik. A téglagyárban felvillantott arcok,
viselkedésmódok végső összeomlásukban mutatkoznak meg; olyan mértékben
lepusztította őket a nélkülözés és a betegség, hogy egyszerűen nem ismerik meg
egymást, nem ismerik fel a másikat. Kövecses táborbéli lelki-testi támasza, a
Nefelejcs utcából származó Citrom Bandi sem képes már tartani benne a lelket. A
tábori „kórházba”, majd onnan vissza Buchenwaldba kerül, mint munkára
alkalmatlan. A fizikai-szellemi mélyponton, minden külsődlegestől megfosztva,
mint valami rettenetes, profán ima hangzik fel (miközben feldobták egy halom
testre, s kordén húzzák valamerre) az élet már számára is váratlanul feltörő
vágya: szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban”. Alig hiszi
el, hogy ismét kórházba került, s gyanakodva várja, mikor derül ki a „titok
nyitja”, amiért itt van, hiszen törődnek vele, ápolják. Az elbeszélésmód
ironikusságának folyamatosságát jellemezheti, hogy a francia származású,
szintén rab orvos preferenciáira a következő megjegyzést teszi: „Azt is
észrevettem, hogy mélyeik kedvenc (beteg – W. I.) számára, főként, akik
értették a nyelvét, még egy szem további cukra is akadt. Akkor láttam csak be,
amire odahaza mindig is okítottak, hogy mennyire hasznos a műveltség s
kiváltképp az idegen nyelvek ismerete, csakugyan.”
A
kórházban éli meg a tábor felszabadulását, s hazatérésével szakad meg a
narráció egyöntetűsége, az egyértelműen ironikus elbeszélésmód. Már hazafelé
menet többször támad kommunikációs nehézsége: például nem tudja megértetni az
őt faggatókkal, hogy személyleírás alapján nem tud felvilágosítást adni
senkiről, mert a lágerben mindenki felismerhetetlenné vált. Egy férfi a
krematóriumok, a gázkamrák után érdeklődik, s cinikusan önmaga kételyeit
igazolni látva hagyja ott Kövecsest, aki nem járt „bent” (hiszen akkor nem
élne), s így nem láthatta személyesen a gázkamrákat. Budapesten, otthonlétének
első perceiben a kalauz, mit sem törődve felismerhető ruházatával, a szabályra
hivatkozva meg akarja büntetni, s csak egy felbukkanó újságíró fellépése
szabadítja meg. Riportsorozatot szeretne vele készíteni, „megmozgatni a
közvéleményt”, de ő eldobja a nevet és címet tartalmazó papírt. Az időről
beszélt az újságírónak, ami nem múlik a táborban, de ami így segített is nekik,
hiszen ha rabságuk ideje „mind, egyetlen csapással szakadt volna a nyakukba,
úgy bizonyára ők sem állták volna (...) se testtel, sem aggyal.” „Nem, nem
lehet elképzelni” – mondja az újságíró is, de apja egykori lakásában már idegeneket
találva a házban lakó ismerős idős zsidó házaspárral sem képes megértetni
magát. Arról beszél, hogy „ha sors van, nincs szabadság”, s ők is mindannyian
megtették azt a lépést, ami Auschwitzba vezetett, hiszen oda vitt az a busz is,
amiről vitatkoztak, hogy mivel kell Csepelre menni, s nem felejtheti el, ami
történt. „Ha viszont szabadságon van, akkor (...) mi magunk vagyunk a sors” –
fogalmazza meg Kövecses a személyes autonómia igényét, s ekkor következik be az
a váltás, a kívülálló tárgyilagosság áthangolása, amiről korábban szóltunk.
Ennek a tettnek a megértéséhez érdemes felidézni Kertész Imrének a
koncentrációs táborokról tartott 1990-es előadását, ahol a bűnnel kapcsolatban
arról beszélt, hogy a kőtáblába vésett törvények, majd a felvilágosodás zsidók
egyenjogúságát kimondó tézisei az _európai „szellem” számára lelkiismeretként
működtek, s a totális diktatúrák, mint a fasizmus és a bolsevizmus, ezt a
lelkiismereti szerződést bontották fel. „Megszegték azt a szerződést, amelyre
az érvényben lévő szellem nemrég még büszke volt, és amelyet megszeghetetlennek
tekintett.” Ez a gondolat a Sorstalanság elbeszélői technikáját is árnyalja: a
szerződés felbontása után nincs olyan külső, lelkiismereti nézőpont, ahonnan
megítélhetők-elítélhetők lennének a történtek. A narrátor ennek a fejleménynek
a kreatúrája, ezért „természetes” s így logikus számára minden. És ez a
gondolkodásmód semmisül meg végül hazatérésével, hiszen egyszerre rádöbben a
mindenhatónak hitt valóság látszatszerűségére, ami szeme előtt foszlott szét, a
ráerőszakolt sorsra, s hogy ez a „sorstalanság”, amikor az idő is egy másik
hatalom tulajdona, örökös az autonómia megvalósítása nélkül. Ezzel pedig
Kertész Imre regénye a mindenkori totalitárius diktatúrák lehetőségével,
létezésük emberi tényezőivel szemben elhangzó beszéd is, annak a kísérlete,
hogy a botrányosan „érvénytelenített” szellemet felkeresse, s teszthalálából,
ha lehetséges még, feltámassza.
Forrás: 7x7 híres mai
magyar regény 186-196. old. Móra
Könyvkiadó 1977.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése