Komlós Aladár: Bartalis, a költő

Képzeld a világ mindenségét roppant átalagnak, kibe az Ur beszüretelte vala hegyeinek minden termését. Millió fajta szőlő terem a hegyeken, a hitvány hévíztől a szagos muskotályig, a szapora fekete carbenettől a nem is bornak való Izabelláig. És valának szőlőtők, melyeken beérett a gerezd, másokon még puskába való zöld maradt a szem és ismét másokon már mazsolává is aszalódott az őszi napfényen. Szüretidő volt, mindet egyszerre kellett betakarítani, az az érett nem várhatta be a félig értet, mert odáig az aszú nedvtelen, fekete, ráncos, kiégett semmivé töpörödött volna össze.

A megszámlálhatatlan szőlőfaj félig ért, beérett és elaszalódott szemeinek mustja vegyül a mérhetetlen űrtartalmú átalagban. És odabenn zúgnak, forrnak, keverednek ízek és aromák, mézédes a savanyúval, fűszeres a karakter nélkülivel. Háborúk vannak és valutakrízisek, földrengések, égzengések, kegyetlen nagy szerelmek és olcsó pénzért vett pacsuli szagú csókok, forró napok után megüdítő nyári esők, verejték hullós forrás fakad, meteorok siklanak s napfoltok fáklyáznak.

És az Úr fordít egyet a csapon. Bor csurog, egyetlen ízű, egyetlen zamatú, kiben cukrok és savak egyetlen karakterré elegyedtek, kiben benne van a múlt, a jelen és az eljövendő. Egyik hegy százezer éves mészkőrakodmányából szívta e nedveket a szőlőtő valahol. Másik vulkáni kőzetből, időtlen világrengések idején kivetett s titokká dermedett lávából. Harmadik alföld homokjából, mely tengerfenék volt valaha. Ezeket mind külön nem is érzékeli az íny, de jelen vannak mind ama korban, aminthogy jelen van Ő is, akiről tudva van, hogy mindenütt jelenvaló. Ember, állat, ásvány és növény, és víz és levegő és éter és közeli porszemek és felmérhetetlenül távoli csillagok és a Törvény, mely minden idő valóságot a Rendben foglal össze.

A csap: a költő. A bor — és ez a közkeletű tévedés: a költő verse. Holott látnivaló, hogy nem a költőben terem a vers, ahogy a levegő sem szüli a villamosságot, csak hordozza, közvetíti, közegéül szegődik, át meg átjáratja magát vele. De nem az övé az és nem is azonos ővele. A mindenségé. A csap : a költő. De a vers: a mindenség bora.

Itt sok ideig tévedésben voltunk. Sőt vagyunk még ma is. A költő alkot, ezt mondjuk ma is. De alkot-é a hegedű, melynek domború melle akaratlanul hangok zengő szekrényévé vált? A költő is csak úgy választatott ki az embererdőből, mint a hegedűnek való fa a többi fák közül. Így választotta ki a végzet Bartalis Jánost is, csapjává világ hordajának, kinek száján át a világmindenség együvé érett szőlőnedvei édes bor gyanánt tehetetlenül kicsurognak.

Nem lehet, hogy a költő alkotó legyen, mert az alkotás: aktív, fizikai, vagy szellemi erőkifejtés. A költő pedig passzív. Magába gyűjti és átengedi magán az öntudatlanul borrá érett örök nedveket, kik mások nyeldeklőjén át gyomorba, vérbe és agyba hatolva, mámoroknak és mámoros tetteknek válnak okozóivá. A költő, a Kimondó, világgá kiáltja a mindenség pillanatnyi Akaratát, hogy mindenek a maguk kis körében rabszolgaként engedelmeskedjenek. Nem ő parancsol, hiszen gyámolatlan ő, csak nyöszörögni, vagy magában fortyogva lázadozni tud. Nem ő a hadvezér, de ő a csatadal Kürtje. Nem ő a filozófus, de ő a gondolat csatornája. Nem ő a szerelmes, de. kifejezője mások, mindenek szerelmének. Ő a szerelem Hangja. Ő a bánat Sóhajtása, ő az öröm felcsengettyűző Kacaja, a kétségbeesés Könnye, a féltés Keselyűje, az elnyomottak Daca. Ő tudatosítja Benned a semmit Mindenné.

A költő csak egy minden érzékenységekkel áldott és vert idegrendszer. A vers valósággá álmodott titok.

II.

Bartalis János költő.

Milyen szerencse, hogy kinyílásának tizenhárom éve után önti elénk első könyvben a versek borát. Ebben a tizenhárom esztendőben, 1914—26-ig, legnagyobb próbatételnek napjai sorakoztak egymás mögé az idő számológépen. És üsd fel ezt a könyvet bármelyik lapján. Ez nem csalás, nem ámítás. Itt minden vers a születése napján volt — Bartalison keresztül — a Világ keresztmetszete. Itt állanak sorban, a húszéves, a huszonkét éves, a harmincéves Bartalis és rajta keresztül a Világ.

A húszéves Bartalison át kiömlött versek: édes must, tánc, játék, világbíró erők gondtalan fölfeszülése. Az ifjúság hasad ki a szavakból, pontosabban: az 1914-ben élt ifjúság, mely még nem tudta, mi a könny, a vér, a förtelem, a kárhozat. Megszánja az aranycsatos cipőcskében korzóra szaladt kis cselédet. Nem az ő gondja” nem az ő hiúsága. Ráér a más igénytelen kis fájdalmait is megszánni. Neki nincs fájdalma, ő fiatal, csak fakadó tavaszi reggelek gondja az övé. Élni, kitárulni, ájulni, élni, illatozni, harmatban, napban, madárhangokban, gyönyörködni a magát megújító és újrakendőző élet derűjében.

Erre a Bartalisra rázuhan, mint napfényen sütkérező katicabogárra, az egész emberiség sorsának sziklája, Elfeketedik körülötte a világ s nincs e rettenetes drapérián ujjnyi rés, ahol a reménység sugarai bekacaghatnának. Mi marad Bartalisból? Számolja az utcán a rikkancsgyerek kiáltásait, méri a hidat hangtalanul elmotyogott nótákkal, kiesett belőle a világ és ő kiesett a világból. A. front mögött van és holnap fronton lehet ő is. Ne búsulj Bartalis — vigasztalja magát — azért te hasznos, kerge kis porszem maradtál. Sírnak a katonák. Huszonhárom évvel Bartalis a fronton. Maga fölé emeli ezeket a lerongyosodott, megtépett, önmagukból kiszakított embereket. Királyok, állapítja meg bakáiról. Nem elragadtatással, de névtelen, fakó szomorúsággal.

Ő? Ezt már elvégezte, magában. „Ugy múlok ki, mint egy ökör”.

Aztán felcsillan valami reménységféle. Kórház, Karlsbadban. Ó, hogy reszket benne egy még remélni alig merő szerelem. Dadog és elárad és szemérmetes lesz, mint a szűzlány és hencegő, mint a diák. Olyan illatuk ezek a versek, mint hajnalban kötött, harmattal hintett rózsacsokor. S hogy reszket a kéz, mely kedvese felé nyújtja.

Bartalis felszabadul. Lehengeredik róla a nehéz kő, moly íme nem nyomta agyon, csak nagyon, kegyetlenül elgyötörte. Felocsúdik és mindjárt vissza is borzad. Összegabalyodnak előtte a már szépen kisimult utak. Már nincsen út. „Fel kellene költeni az alvókat!” Hiszen rettenetes, ami az ébren levőkkel történik. A forradalomban Bartalis hazafias költő lesz.

Aztán révbe ér. Falu, kis gazdaság, asszony, gyermek. Letört fűzfagally, új televénybe szúrták, kihajt még. A régi Bartalis ez, csak rezignált lett, mélyebbek az otthon örömei s nem olyan riasztó odakinn, csak leszürkült minden. Kicsit lázadozik. Hol lehetne ő már? Világfává ültette el apja és lám, a hangja nem tud áthatolni határokon és hegyeken. Kosályon fúr, farag, kapál, kaszál. Érvényesülési aggodalmai vannak. Harminchárom éves már. Családja van, száz meg száz dalt elénekelt. Mindenki, hozzáértő, el volt ragadtatva. És Bartalis még mindig — mint költő — nem egzisztencia. Már csak ez fáj Bartalisnak. Másként beérkezett. Önnönmagáig. „Én megtaláltam az én Istenemet. Ó Halleluja, halleluja.”

Ne búsulj Bartalis. Hova kell ennél teljesebb érvényesülés? Hányan mondhatják el magukról ez istentelen időkben, hogy megtalálták az Istent.

III.

Egyebekben az Isten és Bartalis együtt voltak mindig. Lehet, nem tudtak egymásról. Legalább Bartalis nem. Csak kiénekelte magából, mint pacsirta tüdejéből a levegőt, mely útközben, tudott beavatkozása nélkül, hanggá változott.

Paradoxonnak hangzik, de így van. Bartalis azért költő, mert nem költő. Bartalis — mondtam — csap, akin által a mindenség bora utat talál. Nem helyezkedik, mint jobbszélső, vagy balszélső csatár esztétikai és irodalompolitikai futballtornákon. Adja magát.

Más „költök” kiagyalják a „témát”, versbe foglalják és elrendezik „népies nemzeti”, vagy „egyetemes emberi” alapon belső és külső formákba. Nem beszélnek az az olvasóval, de szónokolnak hozzá, vasárnapi ruhában, válogatott szavakkal, gondosan megügyelve, hogy szép szavakat mondjanak és az ahogyan mondják, frappírozza is egy kicsit azt, akinek mondják. Kétségtelenül művészet ez, amint egy felsőbb matematikai feladat megoldása is magas tökélyű művészete az elmének. És ami fő, be lehet vágni, le lehet kopírozni, utána lehet csinálni és műkedvelő előadásokon nagy hatást lehet vele elérni. Van egy „intellektuel” közönség is, ennek aktivistát, meg expresszionistát kell szavalni. Ez ekkor gyönyörödik el legjobban, ha halandzsáznak neki.

De mit csináljon az, aki se nem népies nemzeti, se nem egyetemes emberi, se nem semmilyen ista, csak költő, mint Bartalis? Akinek iskolája még csak ezután születik, aki nem ért rá valami élelmes irodalomtanárral rendszerbe foglaltatni „költészetét”, aki nő, hajt, rügyezik, levelezik, virágzik, világfává nő, mert süt rá a nap, mert veri az eső, mert jó neki a föld, melybe elvettetett? A kertészek a parkokban alacsony tujákat nyírnak engedelmes bokorfallá, ki látja meg a világfát, mely távoli, eldugott falucska völgyéből keresi koronájával az eget? Majd jön egy expedíció. Majd felfedezik.

Addig? Ne búsulj Bartalis. Te megtaláltad az Istent és tudod, hogy el jön a feltámadás.

IV.

Így írhattak verset, mielőtt tudták volna, hogy mi a vers. Homérosz előtt és Salamon király előtt az időben. Így improvizál tilinkóján a megkomponált dalt sohse hallott, de melódiától áradó szívű pásztorfiú. Benedek Marcell írta valahol le, hogy új költőt vár a világ, aki még egyszer meg meri mondani, hogy az ég kék és a fű zöld, mert mesterkedők elmesterkedtek már a kifejezés igaz egyetlenségét, mert elkoptatták és hazug értelművé torzították az egyetlen értelmű szavakat. Bartalist vártuk, ha igaza van — és mennyire igaz van — Benedek Marcellnek. De Bartalisból nem szabad külön sorokat idézni, ide kel iktatni egy egészen rövid versét, igazolásul.

A FALUSI GAZDÁLKODÁSBAN

Eljöttem ide, virágaid közé, a magányba,

hogy megismerjelek, Isten.

Itt jobban érzem hatalmad, jóságod,

haragod, szived,

Eljöttem a falusi emberekhez, hogy a falusi emberekkel egyféleképpen szóljak hozzád:

„Adj esőt.”

„Adj jó időt.” „Adj áldást”.

Ó Úram, itt egyszerübben, tisztábban cseng neved.

Itt szebben szól a fohász:

„Istenem segits.” „Uram, légy velem.”

„Adj szerencsét állataimhoz.”

„Őrizz meg tűztől, veszedelemtől.”

„Segits, hogy csűrt építsek és betakarodjak.”

„Segits, hogy a mennyországba jussak.”

Ó Uram,

itt egyszerűbben, tisztábban, magasztosabban cseng neved.

Nem értem — mondta egyszer nekem valaki, szintén verset is író ember —, miért vagytok olyan nagyra Bartalissal? Falusi költő, bukolikákat ír, mit tartozik ez ránk, városi emberekre? Hol a rádió és a repülőgép, hol a modern élet lüktetése a verseiben?

És így felel Bartalis:

„A föld nyög.

Hallom a szenvedést.

Hallom a nagy szomoruságot.

Hallom a világ halálrakészülődését.

Hallom a hörgést.

Hallom a Szózatot, a felsőbb hívást.

Ki hiv?

A megváltók csendes énekével megyek az éjben.”

Majd ha Bartalis meghallja a hívást, hogy a rádióról és az elevátorról kell prédikálnia, ne féltsétek, arra is felelni fog. Bartalis falusi költő, de az egész világ ott lüktet a szívében. És ott hörög.

V.

Hová visz az útja? Sehová és mindenüvé. Meg fogják hallani és nagyon fogják szeretni ezeket a verseket, akiknek füle van a hallásra. És nem kell személyesen Budapestre mennie, hogy „kalapot emeljen előtte a vén Duna.” A vén Duna mellett, Ady óta, ennyire költő nem énekelt.

Tessitori Nóra szívvel írt előszót a Bartalis-versekhez. Helyében Kosztolányit, Osvátot és más tekintélyeket nem vonultattunk volna fel Bartalis mellett. A verseknek nincs erre szüksége.

A Szépmíves Céh kiállítása a szokott gondos. Kár, hogy a kifejező Kós-illusztrációk nem kerültek pontosan a megillusztrált vers mellé. Hiszen az illusztrációk célja: együtt hatni a szöveggel. 

(Kolozsvár)

Forrás: Korunk 1. évf. 12. sz. 1926.december