A tél nem tréfál. Tart. Kemény. Konok.
A hó: szúrós apró acél-homok.
Egy kéz seper a vén világ felett,
nem látni senkit, sem seprűt, kezet,
egy bukott angyal, ördög, vagy boszorkány
seper, seper, seper, nyomában orkán,
forgószél próbál csárdás táncokat,
csürdöngölőt s a völgyet, sáncokat,
besepri hóval. Áll az egyenlőség:
havas kökényfa, alma: egy-minőség,
a búzaföld egyenlő a mocsárral,
nem tudni hol van országút, folyó,
Nap-é, Hold-é fent a sápadt golyó?
Ál-dombok nőttek és eltűnt a tó.
Van vér-szín, éj-szín és hó-színű hó:
van vér-szín, éj-szín, hó-szín szenvedés,
a mi havunk fekete színű hó.
A szélben vágtat ezer eszme-ló
s rajtuk tavaszok felé menetelnek
a láthatatlan eszme-lovasok
torony iránt, folyóknak vagy hegyeknek:
mindegy csak mennek és amerre mennek,
utat nyitnak nekik a havasok,
nyomukban egyszer út lesz és vasút
s a szivárvány ver diadalkapút.
Köd-testüket az éj elrejti még,
de a havon marad kis hulladék:
veréb, varjú, pacsirta, cinege
verekszik rajta, ritka csemege.
De egyszer... a Tavasz harangja kondul,
az égen áprilisi lázban megbolondul
az égi szép arany kaptár: a Nap,
a fény-méhek mind, mind kirajzanak,
tűz-lábukhoz tapad, mint a virágpor,
a hó és mind elhordják a világból.
És akkor:
megtudjuk, hogy mi volt az alma álma
s szégyelli majd, hogy hóval beszitálva
egyenlő volt a korcs kökénybokorral
s felcicomázza lombját száz csokorral.
És akkor:
megtudjuk majd, mit álmodott a húmusz,
szégyelli, hogy egyenlő volt a múmus-,
lidérc- és békanyál-termő mocsárral
s felékesül pipaccsal, búzaszárral.
És akkor :
megtudjuk, hogy a szürkeségbe bujva
mit álmodott pacsirtánk: hejehujja
csurog torkából és a télnek hősét,
a varjút megtagadja, mert tavasz lesz újra
s tavasszal meghal az ál-egyenlőség.
(Forrás: Mécs László: Üveglegenda)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése