Mécs László: Az élet és az emberek

Valaki mondta: (próféta, költő vagy bolond)
sokáig volt a legszebb díszünk a kard, a bomba és dorong,
ki tavaszodni óhajt, tűzzön ki ibolyát!
Tetszett az ötlet, lila csokrát mindenki kalapjához tűzte.
Az emberek egymást keresték, mert jószagúak voltak.
Nem telt el két nap sem s a csokrok hervadtak voltak, holtak.
Az emberek útálták egymást. Kergették egymást, vízbe, tűzbe.

Valaki mondta: (próféta, költő vagy bolond)
bűvészkedik már a Titok fent: bűvös korong a napkorong,
ha tavaszodni vágytok, kotlót ültessetek
de nem kígyótojásra, mint nem is olyan régen,
de fecske-, csalogány- és csupa csíz-tojásra,
kinyitja a Tavasz-kaput a sok madárnyelv csattogása.
-- Kikeltek a tojások: s csak vércse vijjogott az égen.

Valaki mondta: (próféta, költő vagy bolond)
a földben sok jóságos erő varázsszót vár, szorong,
a földbe békességet és csendet vessetek!
S úgy tettek. És a Földön egyszerre olyan csend lett,
hogy hallhatóvá válott a csillagok járása,
a szívek dobogása, a jóság foganása.
-- S midőn aratták a vetést: arattak vihar-rendet.

Azért az élet ment tovább. Sok szomorú s pár víg dalunk lett.
Valaki kurjantott nagyot: hej sohasem halunk meg!
Nincs semmi baj! Színes homokba dugta strucc-fejét,
és így bánt el a kellemetlen viharral, félelemmel
ijesztő vihar-nagybőgőkön vékony villám-vonók vonóztak,
ô eltussolta rettegését kvaterkával, nővel, meg tószttal.
Ez volt a nyárspolgár. Ez volt a boldog ember.

Azért az élet ment tovább, bár messze volt az egy-akol.
Valaki mondta: átok és pokol!
Kevés a börtön és bitónak az összes erdő is kevés!
kevés az emberirtó düh, kevés kötélnek minden kender!
Lyukat ásott a Föld szivéig, az arany, gyémánt gyökeréig
és teletömte puskaporral, ha robban, robbanjon az égig.
Ez volt az ál-hős ember. A pokolgépes ember.

Valaki mondta: a vihar, a fájdalom viharja, rontó őserő,
változzon át és legyen áldás! Bánat- és éhség-elverő!
S felépítette a szélmalmot, amely egész az égig ért,
Az egyik oldalán arany pergett, míg muzsikálva őrölt,
a másik oldalán kenyér-liszt pergett, míg muzsikálva őrölt
a harmadikon hótiszta csend hullott, míg muzsikálva őrölt.
-- Ez volt a Hős. (Próféta, költő, szent vagy őrült.)

(Forrás: Mécs László: Üveglegenda)