I. Religioso
Távlatos, dermedten tiszta klastromi folyosófalak!
- Egy ködszürke, vak, téli reggel jéghidegét ma is érzem. -
A kápolna előtt ott csuklott a kőre le gyermeki térdem,
Ha dideregve osontam zord keresztboltívek alatt.
S kis öklöm szorulva, vezeklőn ütött mellemre. Mert tudtam,
Hogy Jézus lakik ottbenn a tabernákulum aranymélyén,
A néma, csodálatos bárány, akihez epedünk égvén,
Ott ostyatitokba rejtez fehérlőn, mozdulatlan.
- És Magdolna ott a falon - Halálfej és ostor e képen. - -
Két gyönyörű növendékangyal az oltáron hosszú ingben. -
- De Magdolna vezeklő, véres, vad eleven keblin minden
Feltépve és kitárva, - s ha erre gondoltam, úgy féltem.
S e percbe’ zenehang rezgett át a kórus kőhideg falán.
Halk harmónium-etüdök - az Áve - oly habozó, tévedt
Zsolozsma - oly kérni-félő -, mint aki reményt nem kérhet,
Vagy félelem és remény itt csak ily reszketeg, bús zavar tán! - -
- - tudtam, a tüdőbeteg nővér - ő játszik. Szép betegem!
Szédülten hull sápadt csuklója le barna csuhátul övezten;
Húszéves volt és szent. Én forrón, rajongva szerettem,
S hallottam, hogy mondták: „Már boldog, mert tavaszra Jézushoz megyen!”
Ó, hányszor kísért még most is e törtszárnyú reszketeg zene!
A klastrom kriptafalán át ez elfulladt élet-ének;
Isten szűzfehér báránya - és patakzó Magdolnavérek.
Egy értetlen, összemarkolt gyerekszív rémülete.
Mily reszketve futottam el akkor zord keresztboltívek alatt!
Ó, csukló, bennszakadt sírásom! - Ó, dermedt, halottszínű nap!
II. Sostenuto
Évek béna seregje
Száll nyomtalanul -, de néha a perc vergődve áll,
Mint denevér szárnykiszegezve;
S egy fülledt nyárdélután lélekbe, idegbe száll.
- Kérdeztem: „Még meddig bírom
E sívár, poros-akácfás tespedt, vidéki házat,
Lyány-otthonom?”
De zárt ajkaim közé visszaszorítva vágyak és lázak,
Vergődöm szárnykiszegezve,
Mert eltépni, megválni, fájdulni félek!
- Itt vállamon homokhegy; - az eddigi élet,
Szokás, szó, törvény, - hogy zúdulna, esne,
Visszaomolna, betemetne.
Emlékszem, - valakit vártam,
Ülve himzésürüggyel a zöldzsalu megett
A rekedt csendű nyárban,
Benn dohos szobahomály. Egy árva légy kesereg. - -
- - Talán nem is szerettem!
De szörnyűk e zsibbadt napok, e mozdulatlan verőfény,
Elfoly az élet felettem!
Én nem bírok várni, álmodni és hímet várni békén.
- Most kapu nyílott - végre!
Nem! Külső, messzi zajok. Ott kertekbe, műhelybe dolog van,
Gyerekhad játszik, visongva a forró, sárga homokban. -
- - A torkom elszorul égve. - -
Már nem jön! Vége!
S az utcában, valahol messze
Egy kintorna hangja tör be a súlyos csendgomolyba,
- Jön gyötrődve, közeledve, -
Mintha az émelygő percek dúlt érlüktetése volna.
- És nyögve, recsegve, zihálva
Mint szegény, meghajszolt, kimerült, vak állat
Kiadja - házrul-házra
A kopott valcereket, kifacsart, bús áriákat.
Elkinzott, útszéli dalok
Jajongva verődnek kis házak napfénytől izzó falához;
- Most agyvelőmbe hasít mind, tép, kínoz, üldöz, átkoz,
Vinnyog, üvölt, csikorog - -
Megfulladok!
III. Gracioso
A régi zenélő óra!
Alabástromlábai sárgák, betegszínűek,
Terpedten, roskatag állt.
Egy zöldbarna, új és hűvös, komoly szobába meredt.
Oly idegenül. Magának ketyegett. -
De feszült figyelem volt kis szigorú számlapképe.
Mint mord, öreg temetésszolga,
Ki arra vigyáz csak, hogy a rendet ne vétse.
Reszketeg váz mutató-ujja
Oly kínos-pontosan állt meg, amikor odaért,
Hol rejtélyes műve halkan
Cinegve-penegve zokogta el a százéves, báli zenét.
- Valaha édes, csapongó,
Oly játszi, kecses lehetett e picike menuettdal,
Fiatal nagyanyák, csokros bokák
Kötődtek lengve, igézve így selymes, halk lovagokkal. -
- De most oly különös, ijesztő!
Most arra gondolok, hogy valamennyien halottak
A lovagok - nagyanyák,
Itt sápadtan, meredve tipegnek, - kisértetin hajladoznak, -
- Az óra túlél és beszél,
Mily szívverés-halkan penget bele a tűnő időbe
Réghalott muzsikát,
Míg tereli maga előtt én szegény perceim’ - mérve,
Ki tudja?... Kinn ólmos eső
Dallamosan, zizegve az alkonyatba szitált,
Dobolva az eresz-csatornán, -
S a nagy, vigasztalan ősz félelme szívembe talált.
Gunnyasztva, bő ruhában,
Meleg kendőben is fogam-összeverődve ültem
Egyedül. - S zengett az óra
Gépüteműn, érchalkan, kisértőn, merevülten,
Valami gyilkos szorongás
Éltemért - s az életért, mit adni készültem, szállt rám,
- - Ti-ralla! - kezdte megint - -
S én görcsös ujjakkal - riadva szöktem át a szoba homályán.
- Még felcsuklott - a melódia. - - - Azóta áll -
Falnakfordult számlappal egy lomos kamramélybe
Hangjaszakadtan halott váz.
- Már túlélte életem, s gyermekem élte;
De nem merem kidobni - és kerülöm félve.
Álmomba’ hallom mégis -
Hogy mér konokul, ketyegve. A halál
Hogy tereli perceim, s a gyermekét is...
A régi óra áll.
(Forrás: Kaffka Margit: Az élet útján)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése