Mankó József (19-20.sz.): És én mégis áldlak!…

Naponta százszor meghalok
S olyan furcsa, hogy egyre élek.
Száz átok nyög, sir, kacag rajtam
És én azért mégis áldlak, élet.

Rejte biztatnak néma remények,
Szomoru szemembe néha fény csillan
S mikor már balgán azt hiszem, elérem:
A nász tündére táncolva elillan.

És uj bomlással, uj kinnal várok
Sötét lépcsőjén az egeknek:
S az elzárt örömök kapujából
Uj lihegések integetnek.

Vágy-hugom néha rám csókolja kedvét,
Csodákat gyujt bennem a messze…
Sunyitott szemem előtt rut ravatalán
Rám mereszti kinját hazug teste.

… És fáj és mar és tép a valóság:
Dult erejével csókol a gond.
Mig én vérzek sok sebbel a harcban,
Lelkem csodákba’  hisz...

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. máj. 16.