Egri Lajos (1888-1967): Egy ujság hirre

 
A zsarnok télnek szilaj gyermeke,
A szél jár most őrült táncokat,
A havat üvöltve keveri fel
S üti, tépi az ablakokat.

Egy kicsiny háznak rozzant ablakán
A szél dühének enged a ragasz…
Könnyü szárnyán hópelyhet cipelve,
A kis szobába’ mindent behavaz.

És bent, mint őrült, ha rájött a düh,
Sikongat, kering, forog vadul…
S feleltül: száraz köhögés tör
Fel, a vékony takaró alul.

Rongyon, a földön, egy egész család
Fekszik: szülők – és két gyermeke.
Vánnyadt testük összesimulása
A rongy-ágynak minden melege.

Fehér lepel, szép csillogó hópehely
Borítja be a kisded fekhelyet.
- Nyomor gyermeki, óh, mit vesztenétek,
Ha a hó végleg, örökre eltemet?!

Nyomor gyermeki, óh, mit vesztenétek
Ha lefagyna kékült ajkatok…?
Fájdalomnélkül elszenderednétek
És nem kellene – éhen halnotok.

A szél sikongat s őrült kedvteléssel
Szárnyaiból rázza ki a hót
S mint baccháns táncos táncát járá, mignem
Lerántá a kopott takarót.

Összefonódva fekszenek négyen,
Kitakarva a halál-tanyán,
Parány gyermek az üres emlőkön
Függ dermedten a sápadt anyán.

Összefonódva fekszenek négyen
A szél is megunta már a táncot.
Vagy megijedt a csendes emberektől?
Elhagyá a megfagyott családot.

Összefonódva fekszenek négyen…
A szülők és a két halott gyermek…
Az utcán egy részeg dudorássza:
„Édes rózsám, beh nagyon szeretlek.”

Összefonódva fekszenek négyen
S az éhség kínja beléjök fagyva…
Messziről szállt édes-bus zenének 
Itt hal el  egy-egy zengő akkordja.

Nincs isten égbe’, se ember a földön,
Ki meglátná e nyomorultakat.
Ők fekszenek némán, összefonódva
S ott kint az élet csak tovább halad.

„A külvárosnak egy rozzant lakában
A szörnyü hidegben megfagytak négyen”
- Igen – másnap az ujságok eldugott
Helyét csak ez áll. Ó, átok és szégyen!

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. jan. 4.