Te vagy, oh szép alföld végtelen rónája,
Lelkem legkedvesebb mulatótanyája.
Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel
Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell;
De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél,
Olyan vagy, mint a nyílt, a fölbontott levél,
A melyet egyszerre általolvashatok,
S vannak beléd irva szép, nagy gondolatok.
Mint sajnálom én, hogy egész életemet
Itt kinn a pusztákon töltenem nem lehet!
Itt szeretnék élni a puszták közepin,
Mint Arábiában a szabad beduin.
Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe,
És szabadság, te vagy lelkem istensége!
Szabadság, istenem, még csak azért élek,
Csak azért, hogy egykor érted haljak én meg.
S siromnál, ha érted onthatom véremet,
Meg fogom áldani átkos életemet.
De mi ez?… sír… halál… hova nem vetődtem!
Nem csoda különben, mert rom van előttem.
Nem váromladék ez. Csárdának romjai,
Hanem hiszen azt az idő nem keresi:
Mely’k milyen épület? Vár-e avvagy csárda?
Ennek is, annak is reá lép falára;
S hová az idő lép, omlik, ha kő, ha van,
És neki semmi nem alacsony, nem magas. -
Hogy van, hogy e csárda kövekből épüle?
Holott kőtermésnek nyoma sincs körüle.
Itt régente falu, avagy város állott,
Mig nem nyögte hazánk a török rabságot;
(Szegény Magyarország, szegény édes honom,
Be sokféle bilincs volt már lábaidon!)
E hajdani várost földulta az ozmán,
Kő kövön nem maradt, csak az isten házán.
A templom megmaradt – de ez is betegen -
Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen,.
És gyászolt a templom több hosszu századot,
Mig végre bújában össze nem roskadott.
Hogy haszna ne vesszen széthullott kövének,
Belőle e helyen csárdát épitének.
Az isten házából csárda!… és miért ne?
Ott léleknek: testnek szolgált itt enyhére.
És nem úgy részünk-e a test, mint a lélek?
Egyenlőn kedveznünk kell mind a kettőnek.
Az isten házából csárda!… és miért ne?
Itt és ott élhetünk az isten kedvére;
S láttam én csárdákban tisztább sziveket már,
Mint kit naponként lát térdelni az oltár. -
Csárda, eldölt csárda, még mikor tebenned
Utasok vigadtak, utasok pihentek!
Fölépit tégedet, ujra képzeletem
S vendégidet szinről szinre szemlélhetem:
Itt görcsös botjával egy vándorló legény,
Ott zsiros subában egy pár szegény legény,
Itt hosszu szakállal egy üveges zsidó,
Amott egy drótos-tót, s több ilyen borozó.
Hát a szép csaplárné fiatalságával?
Mostan ölelkezik egy hamis deákkal,
Kinek a bor kissé megzavarta fejét,
De a szép menyecske még jobban a szivét.
S hol a vén csaplár, hogy ezért föl nem pattan?
Kinn a kazal végén álmodik nyugodtan…
Kazal végén akkor, most már lenn a sirban,
És a szép fiatal menyecske is ott van,
És a hamis deák, s mind kik itt boroztak.
Ők valamennyien már rég porladoznak,
A csárda is vénült, vénült és roskadott,
Leüté fejéről a szél a kalapot,
A födelet… ekkép áll hajadon fővel,
Mintha urával beszélne, az idővel,
S kérné alázattal, hogy kissé kimélje;
Hanem sikeretlen esdeklő beszédje.
Düledez, düledez; félig ismerni csak:
Melyik volt az ajtó, melyik volt az ablak.
Még áll, s emelkedik az éghez kéménye,
Mint a haldoklónak utolsó reménye;
Pincéje beomlott, a kut is mellette,
Honnan az ostorfát valaki elvitte;
Csak az ágas és a gém van még épségben,
Egy mogorva sas ül a gém tetejében.
Legmagasabb hely a pusztán a gém vége,
Azért ült föl a sas ennek tetejébe.
Fönn ül, és merően maga elé bámul,
Mintha gondolkodnék a mulandóságrul.
Fölötte lángol a nap, az égnek ifja,
Lángol, mert kebelét a szerelem vívja;
Szeretője, a ki epedve néz rája,
Délibáb, a puszták szép tündérleánya.
Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest, 1857.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése