Szabóné Nogáll Janka (1861-1924): A fiókák

Egyszer a nagyságos úr elment és nagyon sietett. Azt kellene mondani igazság szerint, hogy az öreg nagyságos úr, mert mióta a fiú megnőtt, bizony csak így tisztelték. De hát ilyen sietés után ez a cím teljesen lehetetlen. Még ha a régi vadászruhája rajta volna, melyet a múlt hónapokban viselt, s melybe talán bele is avasodott. Vagy legalább a vasas végű botja. De nem! A nagyságos úr könnyű, tetszetős nyári ruhát öltött, lenge csokorra kötötte nyakkendőjét, s abból most valóságos tubarózsa illat szállt az útszéli csipkerózsa felé.

- Ej, ej – súgta a kis hegyes nyelvű rózsa. – Itt még lesz valami.

Lett is. A nagyságos úr, miután lerepült a lejtős úton, óvatosan állt meg egy sötét fenyőcsoport előtt. Odasimult egy vén szakállas fenyő törzséhez s onnan nézett fel erős figyeléssel a Tündér-villa ablakaira. Az ablakok erős sárga fényben égtek és hosszú sugarakat árasztottak a fenyves felé.

Már sötét este volt. Hirtelen lecsapó tátrai este, mely éppen a legforróbb napok után szokott következni. Az erdő szinte megdöbben, elnémul ilyenkor, a hold valahol a hegyek mögött lappang és nehéz, szürke fellegek indulnak titokteljes és végtelen útra. Az a nyáresti lenge szellő, melynek költői körökben olyan jó híre van, itt erős és birsalma-ízű, összeverődik tőle a fogunk, ha végigsimítja izzadt homlokunkat, fázunk.

A nagyságos úrnak melege volt. letette a kalapját és hátrább tolta mellén a könnyű nyári ruhát. Nézett egyenesen a villa felé.

Jobbról a második ablak volt az, melyre állandóan figyelt.

Szép szál, erős s amellett nemes formájú ember volt. Ha királynak születik, ma is ruganyos léptekkel jár. De már voltak nem ruganyos léptei is. Sokat vadászgatott egykor, meghűlt a lába s ma már, hatvan éves korában kénytelen volt olyan gazdasszonyt tartani, ki értett a kámforos pálinka kezeléséhez is. De a szeme hatalmas volt most is, szép, tüzes, jó szem.

Tavasz óta éldegélt a vadászlakban. Jó ideig csak egyedül. Nyár elején azonban hazajött a fiú, Zoli, kinek szelíd s egyszersmind lenéző kegyességgel adományozta az „ostoba” előnevet.

Ez a Zoli hosszú volt, mint a nádszál és éretlen, mint az oláh szilva. Tizennyolc éves volt, olyan vastag hangon kongott, mint egy vén toronyóra. A szép öreg ember szerette volna megrázni, mikor ezt a hajtást az ő tizennyolcadik tavaszával összehasonlította.

Attól kezdve, hogy Zoli hazajött, ketten sétálgattak. Nyár derekán azonban egyszerre négyen lettek. Megjöttek a tündér-villa lakói: Vámosné meg a leánya és úgy esett, hogy a fiú ezekkel még a városból ismerős volt. Tulajdonképpen csak a leánnyal, aki ott nevelőintézetben volt s akinek az ismeretsége gondos nevelői őrizet alatt, tisztán csak a legszűkebb körre: a maturánsok körére szorítkozott.

- Ni, a zsemlyeszínű – gondolta a leány, mikor megismerte Zolit az előnyös színű überciheréről.

- No lám, Penészvirág kisasszony – gondolta Zoli, amint elhaladtak egymás mellett és feléje köszönt. Elfogadta a köszönést, rámosolygott és egy bemutatta a mamának. Most már aztán a nagyságos úrnak is ismerkednie kellett.

Kelletlenül öltözött át, kedvetlenül indult hozzájuk, de mikor belépett a tiszta, fenyőfa bútoros szobába, sajátságos illat csapta meg. Az a bizonyos, leírhatatlan illat, a méla rezeda, a tüzes piros szegfű s a becsületes ibolyának az a szövevényes keveredése, mely úgy követ egy-egy örökre érthetetlen asszonyt, mintha titkos sóhajok, elfojtott csókok lehelete szállna utána. Ah, ez az illat… simul, mint a kis selyemfűző és csalogat, mint a csipke, mely őrizetlen pillanatban villan meg a káprázó szemek előtt. Az öreg nagyságos úr felkapta a fejét, s olyanféle fellobbanást érzett, amilyet a derék, kiszolgált csatamén érezhet, ha egyszer csak megharsan füle mellett a régi trombitaszó.

A villa úrnője ebben a veszedelmes pillanatban lépett be, hogy üdvözölje a vendégeit.

Gyönyörű asszony volt. Abból a fajtából, melyen kárba vész a szabómesterség minden erőlködése. A férfiak ezt nem látják meg rajta, az asszonyok nem emiatt sárgulnak meg az irigységtől. Ha abban az időben él, mikor még meleg és élő görög szobrok lépkedtek a földön, most is ő lett volna a legszebb mindnyájuk között. De fővárosi asszony volt, hitt a múlandóságban s így negyvenöt éves korában már egy kicsit segített itt-ott, ahol az idő valamit elkoptatott. De a szeme szép volt. Álmodó, bujkáló szem, melyre titokzatosan borult a hosszú, selyemszálú pilla és sötét árnya vetett a fekete szemek aljára. A keze pedig, az a bizonyos puha, gyűrűs kacsó volt, melynek minden egyes ujja tíz regényfejezettel lehetett  titkos szövetségben.

Nem valami jókedvvel hallotta a vendégek érkezését. Már nem félt a hízástól: lustálkodni szeretett volna még. De mikor belépett s kezet nyújtott, olyan meglepetés érte, mintha valamelyik eltemetett álma jött volna vissza kéretlenül. Abból a melegségből, ahogy az öreg nagyságos úr csókolta meg a kezét, az a bizonyos borzongás áradt át hozzá, melyet csak az olyan férfi tud okozni, kinek útját, még a vasas végű botok kopogása között is, titkos sóhajok, elfojtott csókok emléke követi.

Mintha meg is rezzent volna egy kicsit, de azután elfordult. Kisimította homlokából a haját, azzal a mozdulattal, mellyel a hajon kívül haszontalan, céltalan, késői kísértéseket szoktunk elhárítani. A gyermekek felé fordult. Bemutatta a leányát, Bertácskát, kinek titkon, minden igaz ok nélkül, a „gyönyörű” előnevet adományozta. Zoli határozottan előnyben volt felette az előnév jogos viselésében. A nagyságos úr jóleső, nagyon erkölcsös megnyugvással tapasztalta, hogy Bertácska egyáltalában nem hasonlít a mamájához. Inkább az ő fiához húz egy kicsit. Olyan zöld, olyan sovány. Még szerencse, hogy nem a hangja, hanem csak a haja vastag.

Ettől a látogatástól számítva négyen sétálgattak. Többnyire egy csoportban, az egymás sarkába lépve, egymást könyökölve unalmasan és messze vivő gondolatokkal. De a mama semmiképpen sem engedte meg a páros sétákat. Ha elfáradt: a leánya karjába kapaszkodott. S ha a vasas végű bot akadozott, Zolit küldte az öreg nyakára. De azért a nagyságos úr ledobta az avas vadászruhát, borotválkozni kezdett, s ha csak tehette, otthon hagyta a botot. Mert ő szent meggyőződéssel várt arra, ami egyszer csak minden unalmas történetbe, minden erdei bandukolás közben bekövetkezik.

Hát nem várt hiába. Ma délben feltűnt az a titkos jel, mely megnyitotta nem egy szerelmes pásztor útját. Őnagysága, aki eddig az elpusztíthatatlan szépasszonyok kedves nagyképűsködésével nagy előszeretettel hordta a sötét, szolid, mamás ruhákat, fehér blúzzal jött le a déli sétára. Átlátszó, tapadó, útonálló, gazember kis fehér blúzzal. Mellékesen szólva, rettenetes hőség is volt. Egy olyan igazi Tátra-vidéki, váratlan és lesújtó hőség, mely fulladttá teszi a levegőt és kicsalja dobozuk mélyéről a fehér blúzokat. A nap úgy égetett, mintha el akart volna perzselni a föld színéről minden sötét, mamás ruhát.De hát mondhatja Réamus a férfiaknak, hogy a hőséget a nap fejleszti és csak lesse, hogy majd azok ilyen pillanatokban elhiszik…

Az öreg nagyságos úr hátat fordított Réamurnek s a leghihetőbb módon magyarázta meg a fehér blúz jelentőségét. Tehette, egy egész régi irattár szolgáltatott neki erre hiteles adatokat. S mialatt a két gyerek valahol epret szedett, odahajlott őnagyságához és azt mondta:

- Nagyon szeretnék magának valamit mondani…

A sötét szemű asszony – ki eddig titkolhatatlan nyugtalansággal nézett az irtás felé, honnan a két gyerek minden pillanatban visszakerülhetett volna, de már negyedóra óta nem jött -, felrezzent és idegesen mondta:

- Én is… Észrevette?

Az öreg nagyságos úr egy régi hatalmas pillantással egyszerűen elnyelte a fehér blúzt s közelebb hajolt hozzá:

- Mikor?

A szép mama arca hirtelen felderült, mintha azt mondta volna: végre! Szinte belepirult abba a sietségbe, mellyel felugrott a padról. A gyerekek jöttek vissza s ő a leánya felé indult.

- Mikor? – kérdezte nyomába érve a nagyságos úr.

- Este… Én azt gondolom… Ha jól sejtem. Várja meg, míg kivilágosodnak az ablakok s jöjjön fel akkor, mikor lehull a függöny…

Egy kicsit eltűnődött.

- Melyiken is?... A második ablakon jobbról. Jöjjön, de nagyon óvatosan.

Ezután elsurrant mellőle s azzal a nagy hévvel,mellyel azokat szokták üdvözölni az asszonyok, akiket el akarnak árulni s akiken ki akarnak fogni, magához intette a gyerekeket.

Elszedte az epret s egyenkint dobálta a szájába titokteljesen nevetgélve.

Hát a nagyságos úr eljött. Itt van a fatörzs mellett és lesi, hogy majd csak lehull már a függöny jobbról a második ablakon. Csak azt nézte, az időt számította, a nyakkendőjét igazgatta, melyből jelentősen, szédítően áradt a tubarózsa. Körülötte egyre nőtt a sötétség, ólálkodott a vacogtató hideg s lábai alatt meg se zizzent a sok lehullott száraz tűlevél. Nézett fel a második ablakra s végre megérte, hogy a függöny lefelé indult. Akadozva, kínosan, lassan, mintha egy remegő s mégis türelmetlen kacsó igazgatná.

A nagyságos úr fürge ugrást reszkírozott. De a következő percben fel is szisszent. Lába elzsibbadt az álldogálásban s most alig-alig bírta megindítani, hogy nem volt vele a vasas végű bot. Ezért történt, higy lassú léptekkel vánszorgott, keservesen kapaszkodott s mire a világos szoba ajtajához ért, úgy sejtette a függönyön át, hogy oda már megérkezett s beszélget is valaki.

- Jaj, Zoli, úgy félek… Látta a függönyt?

- Hét óra óta lesem.

- Hát igazán így szokás a randevúkon?

- Így édesem. Én mondom. Az embernek vannak tapasztalatai – morgott Zoli.

- De hát most mit csináljunk?

- Azt, amit tegnap. Először esküdjön meg, hogy hű lesz szerelmében s engem soha el nem felejt.

Bertácska az új miderére tette a kezét és átszellemülve szólt:

- Esküszöm, Zoli. De most már maga is.

- Felesleges. A férfiak hívek maradnak eskü nélkül is.

- Örökre?

- Azok örökre.

Erre aztán nagy csend lett odabenn, olyan csendesség, hogy valószínűleg hallani lehetett a Zoli bajuszának a növését.

A nagyságos úr azt hitte: mindjárt hanyatt esik. Részint azért, mert a két kis éretlenről ilyesmit nem is álmodott, részint a lába miatt, részint azért, mert most csöndesen megérintették a vállát.

- Látja, - kérdezte suttogva a szép mama. – Ah, én már régen sejtem, hogy a két kis haszontalan valami ilyenben mesterkedik. Gyanús volt a függöny… Jobbról a második, ugye?

Közelebb hajolt hozzá. A vékony vitrázson át szelíd világosság esett az arcára. Látni lehetett, hogy a szabadból  jön. Valahol  is leste a jelt. Piros volt az orra, a szája csupa kék s homlokán a csinos kis frufruk lenyúltak, összecsapzottak a nedves levegőn. Most sült ki, hogy mennyi ezüst hajszál van már a sötét szálak alatt. Egy nagy szőrös, szürke kendő volt rajta nyakig s ennek a kendőnek kámfor, pézsma, meg fodormenta szaga volt. Igazi vénasszony-kendő…

- Ezért hívtam fel, ezt akartam megmutatni, örültem délelőtt, hogy maga is észrevette, - suttogta, és a nagyságos úr éles fájdalmat érzett szívében és a lábában hasonlóképpen. Minthogy pedig inkább a lába volt az, amely tovább okvetetlenkedett, egy kis szisszenéssel lehajolt, hogy dörzsölgesse.

Így maradtak vagy egy percig. A jó mama nyakig húzott kendővel s ő félig meggörbülve. Olyan különös volt az árnyékuk a fehér falon. Mintha két vén szürke madár gubbaszkodna egymás mellett s néz a napfényes tájra, hová ők többé nem érnek el sohasem… A fiókák már fölrebbentek, bontogatják szárnyaikat és indulnak az ígéret földje felé…

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 4. sz. 1912. jan. 21.)