Ugy sápad bennem a sok régi emlék,
Mint pázsitos gyepszélen lankadó
Halavány, késő, őszi violák.
Valami unszol titkon s én már mennék
Hervadt virágok illata nyomát
Keresni régjárt, mohós utakon…
De csöndes szóval szívem visszavon
Pirosmosolyú, lombos rózsafámhoz…
Nyiló virágom nem volt soha nékem,
Csak sok-sok lankadt őszi violám,
Mely a lelkemről sápadozva pergett,
És tört sziromból tört dalokat téptem,
Temetni vélök céltalan szerelmek,
Rajongó vágyak álomillatát…
A szivemből kisarjadt rózsafát,
A hajlós szárút, akkor meg se láttam.
Őszi violák lelke fogvatartott
És megült bennem fájó illata.
De nőtt a szivem karcsu rózsafája,
Nőtt észrevétlen… Ágat, lombot hajtott.
Ezer bimbóját ontotta virágba
S mint illatos tavaszi fergeteg,
A boldogságtól ittas lelkemet
Piros mosollyal dúsan teleszórja.
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 3. sz. 1912. jan. 14.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése