Sokáig
nézett egy pontra le, a földre és ahova nézett, ott hirtelen megmozdult valami,
egy állat, egy csúnya szörnyeteg, egy óriásbéka…
Nagyot
kiáltott és fölébredt.
Amennyire
az álomtól megijesztett s a láztól összezavart kis agya tudott: elkezdett
gondolkodni.
-
A gyertyák égnek az asztalon és nincs a szobában senki. Az öreg Marietta
bizonyosan elaludt valahol. De hol van Jane, a szobaleány? Micsoda világosság
az odakünn a vízen? Kiabálnak és énekelnek. Tudom már. Ma van a Redentore
ünnepek harmadik napja. A mama Luigi úrral elment a fölvirágozott és lampionos
gondolán, ki a Zeccára, tudom. jane odavitt az ablakhoz, hogy lássam. A mamán
nagy fehér köpeny volt és integetett nekem a kezével. Luigi úr háttal volt
fordulva és az asztalon szendergett, mert ma künn vacsoráznak a vízen. Aztán Jan
elment, de előbb adott levest és azt mondta: jövőre ne legyek beteg, ha a
Redentore ünnep lesz s akkor én is elmehetek a lampionos gondolán mamával.
És
Luigi úrral bizonyára. Ezt is akarta mondani, de nem mondta. Aztán elment és
bejött Marietta az öreg. Ezt az öreg nőt – Isten ezért talán meg fog büntetni –
én nem szeretem. Luigi úrnak a dajkája volt és mindig tegezi. Nálunk Angliában
a dajkák nem tegezik még a kisgyermekeket sem. Én sem tűrném. Goromba akartam
lenni hozzá, de eszembe jutott, hogy később elmondaná Luigi úrnak, Luigi úr meg
a mamának. Kikapnék. Azt mondtam, álmos vagyok: hagyjon aludni. Lehet, hogy elment
és lefeküdt.
A
Guideca felől taracklövések hallatszottak. A kisfiú felült az ágyán és figyelt.
-
Ágyúból lőnek bizonyosan. Milyen kár, hogy fáj a torkom és nem lehetek ott.
Bizonyosan annyi kivilágított hajó van ott, mint tavaly és a zene szól és
mindenki énekel. Ha legalább egy kicsit láthatnám.
Megint
visszafeküdt és tovább gondolkozott.
-
Már lehet tizenegy óra. Nem látom az órát, mert messze van. A mama és Luigi úr
csak későn jönnek haza. Szeretném megvárni őket. Hátha a mama bejön és megcsókol.
De ez nem bizonyos, mert lehet, hogy fáradt lesz. Csak itt volna a könyvem,
hogy olvashatnék, de ahhoz még sötét van.
A
kisfiú türelmetlenül fészkelődött ágyán és keservesen nyöszörgött egy kicsit. A
szoba meglehetős sötét volt, a bútorok árnyai a falon látszottak s a két
gyertya a nagy mozaikasztalon néma meglobbant, magasra nyúló lánggal, amint a
hűs éjjeli szellő az ablak függönyét fölemelte kissé. Marietta valóban aludt a
szomszéd szoba díványán, a szobaleány pedig kimenőt kapott erre az estére a
szakácsnővel együtt. A házban a portáson és az öregasszonyon kívül senki sem
volt.
A
beteg fiúcska amint lázasan hánykolódott: megbánta már és bocsánatot kért
Istentől, amiért Mariettát nem szereti. Most örült volna, ha bejön és mesél
neki veneziai történeteket. A doge-koronázásról, a Santa Borbora
menyasszonyokról és a Bucentamosról, különösen erről. Az öreg Marietta, igaz,
hogy ellenszenves nő, de göynyörűen tud mesélni a Bucentaurosról s ez volt az
egyetlen dolog, amit Harryt Veneziával, a különös és félelmes várossal
kibékítette. Mert minden nyáron, mióta csak az édes apja meghalt: eljöttek ide
Londonból és először a kisfiú nagyon furcsán érezte magát itt. Félt a víztől,
különösen este, a sötét sikátorokból mintha sikoltásokat hallott volna. Bizton
hitte, hogy ott rablók járnak, akiknél mindég tőr van. Ezenkívül pedig nagyon
magányosan is érezte itt magát. Az anyjával keveset lehetett csak együtt, mert
ő Luigi úrral folyton a templomokba és múzeumokba járt. És ha otthon volt is,
Luigi úr állandóan a közelében volt, az ő palotájában laktak, együtt étkeztek
vele. Ő volt a mamája legjobb barátja. Harry mindazáltal úgy volt vele, mint
Mariettával, a gyermekek különös ösztönénél fogva, egy hatalmas ellenséget
látott benne, aki elharácsolja tőle az anyja szeretetét. Az anyja pedig, a
gyönyörű, karcsú asszony a halántékán azzal az egyetlen ősz hajfürttel, talán
jobban szerette Luigi urat, a szép olasz embert, mint a kisfiát Harryt. A gyermek
ezért néha sírt, bár nem tudta, hogy ezért sír, csak mert magában volt, nem
törődött vele senki és szomorú volt, gyakran fogta el a kétségbeesés. S
ilyenkor a halott apja is eszébe jutott, aki jó volt, szép volt és mindig vele
foglalkozott. Ha ő élne: Luigi úr nem volna a mama legjobb barátja, nem
jönnének ide Veneziába, a szomorú városba, minden nyáron és ő nem feküdne itt
magában, betegen egy nagy homályos szobában, elfeledve, elhagyatva,
szeretetlenül.
Hanem
a Bucentauros…
Most
megint eszébe jutott a gyönyörű nagy hajó, diadalmas dogék pompásan úszó hattyúja,
amint száll a kék vizeken. Látta rajta a fejedelmi pompát. A nagy palástú
férfiakat. Látja a dogét ülni tanácsosai közt, az aranyos süveg a fején és
hermelin köpenyét kis néger fiúk teregetik szét a szőnyegen. A néger fiúknak
kicsi kardjuk van és piros ruhájuk. a lábukon pedig csengős cipők. A hajó orrán
ott ül egy pompás aranyszobor, a ragyogó Velence jelképe, akit megkoszorúz
Kelet gazdasága. És ötven evező csapkodja egyszerre a vizet. Most, most
mindjárt belecsapja a doge a gyűrűt a tengerbe.
A
feje égett a kisfiúnak, nem tudott többé másra gondolni, csak erre a képre.
A
doge áll a hajó elején és kezében a gyűrű. Akkor megszólalnak az Arsenal ágyúi.
Ágyúk, igen és hatalmas dördüléssel
rázzák meg a levegőt. A zene szól, a sokaság ujjong, a doge beszélni kezd.
Megvan! A gyűrű lenn fekszik a tenger fenekén.
Akkor
a tömeg megfordul és siet vissza a Lidóról. Száz bárka, ezer gondola jön színes
lobogókkal visszafelé. A vizet elborítják a bárkák után úszó gyönyörű
szőnyegek. Jön, jön! A parton sok ezer ember áll és vár. Mind ujjong és tombol
az örömtől. Mindenki látni akarja a hajót. Az anyák feltartják gyermekeiket.
Ott! Ott! Nézd! Az a Bucentauros! És csak ő ne látná, a szegény kis Harry!
Amiért betegen fekszik? Nem. Azért is fölkel, s odamegy az ablakhoz és kinéz. A
Zecca felé fog jönni bizonyosan. A Redentore előtt fog elmenni. Vagy talán be
is megy a templomba imádkozni.
Nem
bírt tovább az ágyban maradni. Fölkelt és a homályos szobából átment egy
másikba, ahol teljesen sötét volt. Aztán egy harmadikba, egy negyedikbe, végül
egy folyosót talált, amit egy nagy bronz-mécs csak gyöngén világított meg.
-
Oda kell mennem - gondolta magában. Ott
van egy szoba, amelynek az erkélyéről jó láthatok mindent.
Nagyon
gyönge volt. Alig tudott járni, a verejték ütött ki homlokán és a fogai
vacogtak a láztól. Mezítláb amint végigment a hideg márványon: azt hitte, most
rögtön összeesik és meghal. Előbb azonban látni akarta álmai álmát, mesék
csodahajóját, a gyönyörű nagy hajót, látni akart.
Nagy
nehezen ki tudta nyitni az erkélyre nyíló ajtót és kilépett. Vakító fény
közepette találta magát. A víz mintha maga is égett volna, a part csupa sugár.
Ezrével járnak a hajók a vízen. Egyikkisebb, másik nagyobb, de mind, mind csupa
fény és valamennyin énekelnek.
-
A doge beledobta a gyűrűt a tengerbe és most jön visszafelé – gondolta magában.
A
Redentore templom előtt nagy diadalkapuk álltak. A Lagunán végig híd volt verve
egészen a Palazzo Ducáléig. Azon jön a doge. A virágos, lampionos hídon jön.
És
valóban, a túlsó partról megindult egy nagy hajó, fáklyavilággal, óriási
fényben és lobogó zászlókkal, hangos zenével jött a Redentore felé.
-
Most, most látni fogom – ujjongott a kisfiú és előre hajolt az erkély rácsa
fölött, hogy jobban lásson.
S
a hajó jött felé. Lázas képzeletében már látta rajta az embereket. Az ötven
evezőlapát amint csapdosta a vizet! Ott van Venezia aranyszobra és – szentséges
ég! Ott áll a hajó orrán legelöl a doge és int felé. Integet és olyan ismerős
az arca! De hiszen az a fejedelem a gyönyörű palástban az ő édesapja! Íme,
tudta, hogy egyedül van itthon, hát eljött hozzá a gyönyörű hajón. Bizonyosan
föl akarja venni őt is.
-
Apám! Apám!
Fölkapaszkodott
az erkélyre és akkor egészen közel látta magához a hajót.
-
Itt van – volt utolsó gondolata és egy boldog kiáltással ugrott le az
erkélyről, át a hajóra…
…
Az egyik gondolán elnémult az ének.
-
Valami csobbant a vízben – mondta egy férfi.
-
Madonnám! Itt úszik valami fehérség - sikoltott egy asszony.
Utána
nyúltak, kihúzták.
Egy
kis élettelen gyermektest volt, amelyből a lélek elrepült és azóta száll
valahol a Bucentauros hátán, a kék vizeken, sugaras levegőben, a boldogok
hazája felé.
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 20. sz. 1912. máj. 11.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése