Sándor Imre: A mindenki zsarnoka

 

- Mikor kapta soraimat?

- Egy órával ezelőtt.

- És már itt?

- Siettem; tudva, hogy ön beteg és egyedül van…

- Köszönöm, Jenő!

Az asszony helyet mutatott.

- Tegnap még egészséges voltam és ma, látja: betegen fekszem. Lázas vagyok.

- Szenved talán?

- Szenvedni, csak lelkünk szenved…

- Igen, csak lelkünk…

- Szenvedett már?

- Miért kérdi?

- Titkolja előttem, barátja előtt? Felejti, hogy ismeretségünk a legeszményibb barátság, ami egy asszony és egy fiatalember közt fennállhat?

- Téved, Mariska!

- Vagy nem barátság a mi ismeretségünk? Kölcsönös bizalom, őszinte együttérzés – nem barátság?

- Nem barátság, Mariska, nem az!

- Mi tehát?

- Wilde-lel felelek: férfi és nő között nincs barátság, csak szenvedélyekről lehet szó: gyűlöletről, imádásról, szerelemről, de barátságról soha!

- és maga, mit érez: szeret, gyűlöl?

- Mariska!

Pillanatnyi csend…

- Szeret engem, a harmincéves asszonyt, életének huszonhárom évével?

- Szeretem!

- Meggondolatlan!

- Nem érdemlem ezt, Mariska!... Tizennyolc éves voltam, amikor megismerkedtünk… Láttam sok-sok férfitől megcsodáltan… Miért tért ki előlük, hogy engem vonjon el mindentől, hogy csak magának éljek, hogy észre se vegyen?... Vártam, reméltem, hogy felismer… Nem tette, sőt annyira vitt, hogy lelkem rajongását őrült szenvedély cserélte fel… És most, most szenvedni hagy…

- Együtt szenvedünk!

- Mit mond?

Az asszony megismételte… A fiatalember felkarolta őt; az asszony – mint az alvajáró -, hagyta… Összeforrt ajkuk… A fiatalember szerelmet suttogott: a suttogás felriasztotta az asszonyt… Lassan kibontotta lázas testét az ölelő karokból…

- Mariska!

- Jenő!

- Boldog voltam…

- Tiszta szerelemmel szerettünk…

- Ki tiltja, hogy ne szeressünk ez érzés minden hatalmával? Ki tiltja, hogy utat törjön annyi elfojtott vágy?

Az asszony testét forró vérhullám futotta át… Mintha millió és millió kis pehely játszanék idegeivel… Megfogta a fiatalember reszkető kezét; az övé is reszketett… Érezte, hogy a mindenki zsarnoka ragadja; érezte, hogy nincs menekvés…

- Ki tiltja?

Igen, ki tilthatná? Szabad, mint a madár; virágjában van, mint tavasszal a rózsa, ki tilthatja tehát, hogy ne szeressen? Senki, senki… És már kimondja a megváltó szót, midőn lelkén átvillan a kétkedés…

- Hogyan boldogíthatnám én? Egy-egy pillanatra legyen enyém, hogy annyi ezerben feledjen? Pihenni jöjjön hozzám, míg életerősen más kötné le? Én az élet delén, maga még a tavaszán… Nem gondolja, hogy egyenlőtlen szerelem volna ez?

- Néha fellobbanó vulkán vagyok én… És maga? Ne beszéljünk erről…

Hallgattak… És míg egymást nézték: szívükben rohantak az érzelmek; egyik, a másikat cserélte, hogy mindannyi az előző pillanatok emlékének adjon helyet… Egybefonódott karjuk… Érezték szívük dobogását, ajkuk pedig mindent ledöntő csókban forrt össze…

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 16. sz. 1912. ápr. 14.)