-
Hogy mondod, Irénkém, meg vagy lepve? Nem ilyennek gondoltál. Tudom én azt,
lelkem. Megöregedtem, megcsúnyultam. Nem vagyok az, aki voltam. Egy ízem, egy
porcikám sem a régi. Az a kedves, csitri, rajongó kis leány elveszett. Eltűnt.
Volt, nincs.
Ne
fáradj, kedvesem. Hogy te nem így gondoltad. Hiába való igyekezet. Én tudom, ki
voltam és tudom, ki vagyok. Ősszel ki szoktam járni a nagyerdőre. Körülöttem
haldoklás, szomorúság. Fejemre hullnak az elszáradt levelek. Lábam alatt
letördelődzött, ifjú hajtások. Jobb sorsra lettek volna érdemesek. Virágot
virítottak volna, erős sudar ággá nőtték volna ki magukat. Jött a vihar és
egyszerűen letörte őket. Mit neki? Jaj, de tudom én sajnálni ezeket az
elszáradt hajtásokat.
-
Szóval, te azt hiszed, hogy én nem vagyok boldog. Hát, ahogy vesszük. A
boldogság nagyon is relatív fogalom. Meg aztán ki boldog ma? Az asszony világa
furcsa nagyon. Szomorúság ez valójában. A lakók csöndes rezignációval
beszélnek, amikor őszintén beszélnek. Mint azok szoktak, akik látják helyzetük
ferdeségét, de nem tudnak magukon segíteni. Ismered Sienkiewicz indiánjának a
történetét? Olvastál erről az emberről, aki, mikor elragadta a zuhatag, küzdött
inaszakadtáig. De amikor látta, hogy hiába minden, vesznie kell, akkor
keresztbe fonta mellén a karját és dalolni kezdett. Az ár sodorta vészes
gyorsasággal és ő dalolt, dalolt.
-
De Irénkém, miért ez a nagy aggodalmaskodás? Semmi különös nem történt velem.
Csak egy ismeretséget kötöttem. Amióta elváltunk, azóta találkoztam az élettel.
Mert tudod, ez így van: vannak olyanok, akik leélnek nyolcvan esztendőt, de
azért nem ismerték meg az életet, mert hosszú nyolcvan esztendő alatt nem mutatkozott
be nekik. Vannak olyanok, akiknél már születésekor kopogtat. Ezeket el sem is
hagyja, megy velük tovább. Nyomukban van, kergeti őket. Máskor meg eléjük áll
és elzárja az utat előttük. És a kiválasztott üt-vág maga körül, viaskodik. ha
van neki nagy ereje, akkor fölül kerekedi, az Életet ő nyergeli meg és arra
kényszeríti, amire neki tetszik; vagy őt vágja a földhöz a végén a nagy
viaskodó és lesz belőle kinevetett, elfelejtett mártír. De olyan mártír, akinek
nincs bársony fotelje az úr trónusa körül. Aztán vannak olyanok, akik szép
nyugodtan, nevetve haladnak előre vagy tizennyolc-húsz esztendeig. Akiknek
sejtelmük sem volt arról, hogy mi az igazság. Ezeket a szépen álmodozókat
egyszer váratlanul meglepi, fölrázza az Élet. No, ezek többnyire olyan sebet
kapnak a rövid ismerkedés alatt, amely nem öli ugyan meg őket, csak sajog,
sajog és meg nem gyógyítja más, csak a jó hideg sír…
-
Ebben igazad van. Nem így beszéltem én leánykoromban. Az nagyon szép volt. Ma
olyan nekem az az idő, mint egy szép tündér-mese, mint egy szép-szép melódia.
Elhangzott régen és megcsendül most is a fülemben alkonyatkor, amikor egyedül
vagyok. Különben vannak olyanok, akik akkor is egyedül vannak, amikor egy-két,
tíz vagy húsz ember, egy egész világ van körülöttünk.
-
Valamikor… Hiszen minden másképp volt akkoriban. Emlékszel, milyen leány voltam
én. Milyen vígkedélyű. Milyen rajongó. Hogy tudtam én lelkesülni. Hogy
szerettem a szépet és hogy kerestem a szépet. A ruhámon volt mindig egy szalag,
egy redő, valami szín, ami csak az enyém volt, csak énhozzám illett.
-
Hogy még mindig nem beszélek az uramról? Hát, hát tudod, nem sok mondanivalóm
van. Hát csak élünk.
-
Micsoda különöset találsz a hangomban? Istenem, hozzáadtak, hozzámentem.
-
Ugyan. Ki kérdezte ezt éntőlem? A mai házasságban ez az utolsó kérdés. Kit
érdekelne ez? A nászút az utolsó állomásig tartott.
-
Úgy értem, ahogy mondom. Mikorra az úgynevezett fészekbe értünk, én már
tisztában voltam azzal, hogy legjobb volna a legközelebbi vonattal
visszafordulni. De nem mertem. Honnan is lett volna annyi bátorság és erő
bennem? Hisz nem voltam én ahhoz szokva, hogy magamtól cselekedjem.
Megborzongtam, mikor a hálószobába léptem. Hideg futott végig rajtam és azt a
hideget most is érzem.
- Minek beszéljek róla. Egy cseppet sem volt
regényes. Szürke volt, mindennapi. Mindennapi, mint a többi sok, sok éjszaka, amely
az elsőt követte. Az én álmaim. Az én gyönyörű álmaim… Hogy lopták el tőlem
őket egymás után a napok, a hetek! Meg akartam menteni őket. Nem akartam, nem
tudtam hinni, hogy az uram olyan ember, amilyennek látszik. Közönyös volt, nem
érdekelte semmi, semmi. Nem volt egy közös gondolatunk, nem volt egy tárgy,
amelyről beszélni tudtunk volna. Azok a vég nélküli esték… És én nem akartam
ebbe belenyugodni. Tudtam az első perctől kezdve, hogy ez az ember, akihez
adnak, nem valami kiválóság. De egyet mégis láttam róla, hogy szíve van. A
levelei, azok a gyönyörű, ragyogó levelek, amelyeket nekem írt, győztek meg erről.
Ezek a levelek, ezek voltak, amelyekhez én újra és újra menekültem. Ezek
vigasztaltak engem. Ezek adták nekem vissza a hitemet. Ezek biztattak. Aki így
tud írni, akiben ennyi szép érzés van, az az ember mégsem lehet közönséges. De
egyszer, legalább egyszer beszélne így, mint ahogy írt.
-
Bocsáss meg, édesem. Elgondolkodtam egy pillanatig. Eszembe jutott az én életem
legborzasztóbb napja. Az a nap, amikor meghalt az én reménységem. Szomorú
dolog. A levelek, azok a szép levelek. Azok tették tönkre az életemet. Az uram
úton volt. Ilyenkor én voltam az üzletben. Valami régi számlát kellett
kikeresnem. Nem találtam. Fölforgattam a könyveket, régi leveleket. Egyszer csak
kis írás akadt a kezembe. Megláttam rajta a nevemet. Elkezdtem olvasni. Minden sor
után jobban ráismertem. Ni-ni, ez az utolsó levél, amit az uram az esküvő előtt
írt. De hisz ez nem az ő írása. Eleitől kezdtem olvasni. Sokat elbír az ember.
Látod, Irénkém, én nem haltam meg ott, azon a helyen. Nem sírtam, sőt olyan
nyugodt maradt az arcom, mintha az a papír nem gyilkolta volna meg a lelkem.
Megtudtam belőle mindent. Megtudtam, hogy az összes hozzám intézett leveleket
valami újságíró barátjával íratta. Egytől-egyig. Ő aztán lemásolta. Hallod,
hazudott, hazudott nekem. Megcsalt rútul, kegyetlenül. Érzésekről beszélt,
hitet keltett ő, akinek nincs szíve, nincs lelke. Eh, de minek izgatom föl
magam. Régi történet ez, minek fölújítani. Azóta sokat tanultam. Különösen azt,
hogy az élet nem azért van, hogy nekünk legyen szép. Az ember élhet úgy is,
hogy nem az én az első személy.
-
Nem szóltam. Mit értem volna vele? Mit nyertem volna vele, ha számon kérem tőle
az én romba dőlt életem? Semmit. Haza nem mehettem. Ó, az én szüleim inkább
föláldoztak volna engem, úgyis, hogy sem válás botrányának központjává legyek.
-
Igen, jött az egyik nemsokára. Lassankint hozzátörődtem a helyzethez. Ma már
úgy öltözöm, ahogy divat. A kislányaim sem nevelem valami különösen. Ugyan
minek jussanak olyan sorsra, mint én?
-
Nem lehet, Irénkém. Nincs énbennem annyi erő. Csalódott, szomorú asszony
vagyok. Honnan vegyek én hitet a jóhoz, a széphez, mikor az lett a végzetem,
hogy egy kicsit több voltam a köznél? Ki biztosít engem arról, hogy velük
másképpen történik minden.
-
Ne ébressz föl, nagyon fogok szenvedni és én félek a szenvedéstől. Elég volt
már. Nem értheti ezt meg senki, csak aki átélte. Mert ezek, amiket én itt
elmondtam, alapjában nem nagy dolgok másnak. De nekem igen. Nagy dolog. Az
életem ment rá. Olyasmi ez, mint a bibliai kőszikla históriája, amelyet egy
vízcsöpp fúrt keresztül. De ez a vízcsöpp napról-napra ugyanarra a helyre
csöppent le. Ilyen apró, lehulló csöppekbe fulladt az én lelkem. Ma már rendben
vagyok. Néha-néha föltámadok és eszembe jut, hogy másképp kellett volna lenni
és nem jól van így, ahogy most van. Ilyenkor a holnapra gondolok. Talán
fölkeres magányosságomban a holnap és megoldást hoz…
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 16. sz. 1912. ápr.
14.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése