Azt mondtad: dobjam el jól pengő citerámat,
Mely forró nászok üdvét százszor dalolta meg.
Vegyek kezembe hárfát, mely tompán búg, remeg,
S rajt’ titkos viharok zengő visszhangja támad.
Eldobtam citerámat.
Mondtad: a hódolók seregéből kiszálljak!
Léha útszéli lárma ne környezze nevem!
Hitvány bohóc-seregnek nagy ünnepeimen
Helyet ne juttassak, hogy fújjon harsonákat,
Nem hallok harsonákat.
S mondtad: készüljek ugy, hogy nem lesz földi társam,
Kinek erős kezébe tehetném a kezem.
A nagy magányosoknak jut a nagy győzelem!
S hová út nem vezet: a völgyben több virág van!
Lásd, nincs a földön társam.
S mondtad: nem tart soká örömem a sikerben!
Hogy utra kelek én is, mert menni, menni kell!
Az anyaföld költőnek virágot nem növel!
S Jézus Isten fia, kicsiny volt Názárethben!
Im, lássad: útra keltem!
de mondd, te jó, te nagy, te megdicsőült – boldog!
Ki túl vagy a vak élet határán, aki látsz?
Miért van lelkem mélyén e súlyos, szörnyü gyász?
S hogy róla minden nyűg, bilincs a földre omlott.
Mondd: mért nem vagyok boldog?...
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 19. sz. 1912. máj. 4.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése