Enyém az élet s a szivem sajog…
Lázország kóbor lovagja vagyok.
Ruhám szakadt és nyűtt a bocskorom,
Álmok keresztjét lassan hordozom.
Fakó vándor… ki egyre csak megyek,
Jönnek szűz éjjek, halvány reggelek.
Ibolyaerdők, illatos mezők
És kergetőznek rózsatestű nők.
És buja tüzben égő sugarak,
Villódzó gyöngyként fölém hullanak.
A föld oly könnyü, testem oly szabad
S a lelkem játszik zengő dalokat.
Suhan felém a gyönyör hallhatón,
Ringat a vágy, oly némán, altatón.
Álmaim őrzi egy angyalsereg…
S fakó, bús vándor… egyre csak megyek.
Enyém az élet… s a szivem sajog:
Lázország kóbor lovagja vagyok.
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 4. sz. 1912. jan. 21.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése