Váczon
történt ezernyolcszáznegyvenkilencben. Az oroszok jöttek a csöndes, püspöki
városba, s a megrémült polgárság sietve dugdosta el értékesebb holmiját erre a
hírre. Akinek ezüstje, miegymása volt, hamarosan összebugyrozta az almáriumból
és elásta valami rejtekhelyen a kert végében. Mert hát veszett hírök volt az
oroszoknak…
Élt
Váczon akkoriban egy morózus agglegény, név szerint Pattkó János uram. Még nem
volt öreg ember és arról volt nevezetes, hogy mindig veszekedett. Ha nem akadt
más, a gazdasszonyába kötött bele; ha meg ebbe is beleunt, hát vendégül hítt
magához, s a boros kancsó mellett akkor okvetlenül talált valami témát, ami felől
vitába elegyedjék a vendéggel. De úgy vitatkozott, hogy az utcára kihallatszott
a hangja. Kiabált, öklével verte az asztalt, hogy azt hitted volna, menten
kidob a házából. El is nevezték tréfásan „harapós Pattkó”-nak.
Pedig,
ha esténkint, amikor már elaludt a ház, Pattkó uram behúzódott a maga egyszerű,
üres és rideg hálópajtájába (mert olyan nagy volt ez a szoba), dehogy is volt
harapós többé ez az ember. Lassan, komoran csoszogott odahímzett papucsában az
öreg diófa-almáriumhoz, kivette felső fiókjából a kapcsos, kopott piros-pluss
albumot és szinte félve, mintha tilosban járna, kinyitotta az első lapon. Azután
hosszan, merőn, csöndesen és fájdalmasan nézte percekig a daguerreotip képet,
amely arról az első lapról kacéran és csábítóan felé mosolygott.
Ennek
az esti szemlélődésnek rendesen az lett a vége, hogy Pattkó uram, amikor már
kellőképp teleszívta magát, mint vérrel a pióca, akkor azon módon, amint
elővette, visszacsukta az albumot a fiókba és nagyot szítt a fogán, ezt
dünnyögve:
-
A keservit ennek az életnek, Málikám!
Ezek
után visszacsoszogott az ágyához és lefeküdt. Bizonyos, hogy a daguerreotipről
álmodott.
Az
oroszok jöttének hírére a mi agglegényünk is elásta a kertben, a vén hársfa
alatt, a maga aprólékos kincseit. Azután, amikor félelmes zsivajjal bevonult a
sereg, ingujjban kiállt a háza kapujába és úgy várta peckesen a beszállásolást.
Jött
is három tiszt. Két fiatal, meg egy őszbe csavarodott, nagy bajuszú százados.
Látszott rajta, hogy pályafutásában megakadt az ember és ha csak a háború nem
hoz neki szerencsét, holtig százados marad. Becsvágyát vesztett, kedveszegett,
maga-magán rágódó természet; káromkodó, mord, gyanakvó: az Isten is arra
teremtette, hogy a „harapós Pattkó”-hoz kvártélyozzák.
Tévedés
volna azonban azt hinni, hogy az orosz tisztek vandálok voltak. Ellenkezőleg;
jó modorú, sima úri emberek, akiknek első dolguk volt, hogy bemutatkozzanak a
vendéglátó házigazdának és amire szükségük volt, arra azt mondják: kérem. Ezt
még Bencskoff, az említettem keserű-magvú, vén százados sem mulasztotta el.
Pattkó,
aki törte valahogy a franciát és ezen a nyelven beszélni is tudott velük, nem
győzött csodálkozni rajta, hogy a gyűlöletes, vad muszkák ilyen tisztességtudóan
viselkednek a házánál. A tepertős, túrós csusza után még cuppantottak is,
mintha csak gyerekkoruk óta az lett volna a legkedvesebb ételük.
A
szekatúrából ennél fogva Pattkó János uramnál nem lett semmi; részint
természetesen, sőt talán főként a respektus miatt is, melyet a házigazda így,
az ellenség közvetlen közelében érzett. Hanem Becsnikoffot, a vén századost
mégis megszekírozta Pattkó.
Igaz,
hogy akaratán kívül és a maga rovásár is, hanem azért mégis.
Este,
vacsora után a két fiatal tiszt elköszönt hazulról; mulatni mentek valahova a
többi tiszt közé. Becsnikoff Pattkóval otthon maradt a terített asztalnál.
Tera,
a fogatlan gazdasszony, új kancsó bort tett az asztalra.
A
százados ásítást nyomott el a markával:
-
Mondja csak, izé… Patkov úr, nincs magának valami francia hírlapja?
Patkov,
azaz hogy Pattkó fanyarul nevetett:
-
Francia hírlapom, százados úr? Nincs. Összes francia nyomtatványom egy
proklamáció Napóleontól.
-
Napóleontól? Mutassa?
Pattkó
fölkelt.
-
Bent van az albumomban – mondta -, az almáriumban. Kihozom.
Perc
múlva visszatért a hálószobából, s a kopott, piros-plüss kötésű albumot letette
Becsnikoff elé az abroszra.
-
Tessék! – szólt és kinyitotta az albumot.
A
százados elhúzta keze alól a könyvet.
-
Ebben arcképek vannak – mondta, és megfelejtkezvén Napóleon proklamációjáról, a
képeket kezdte nézegetni futó pillantással a kötetben.
-
Igen – felelte fohászkodva Pattkó.
Becsnikoff
most hirtelen az első lapra fordított. A másik pillanatban vadul pattant fel a
helyéről:
-
Hogy került ide ez az arckép?
Pattkó
egy szempillantásnyi ideig tátott szájjal bámult a századosra:
-
Ez az arckép? Hasonlít talán valakijéhez?
Az
orosz rácsapott öklével az asztalra, úgy, hogy a poharak (ott volt még a tálcán
egymás mellett a másik két tiszt pohara is) összekocódtak:
-
Eh! hisz ez Marsal Amália! A feleségem!
Majd
halkabban, megtörten, szinte gyötrődve toldta hozzá:
-
A volt feleségem.
Pattkó
egész testében reszketett. Sápadtan kérdezte:
-
A volt felesége? Hát meghalt?
-
Meghalt – válaszolta visszaülve helyére, sötéten a másik -, megcsalt; megöltem.
Kije volt önnek? Mert igaz, magyarországi volt. Rokona?
Pattkó
lassan felelt:
-
Nem, a volt menyasszonyom…
…
Már jóval elmúlt éjfél, amikor a két fiatal tiszt hazajött a városból. De
Pattkónál még mindig égett a világ. Ott ültek, a második kancsó bor mellett. Az
asztalra könyököltek, és farkasszemet néztek. Csöndesek voltak. Csak olykor
hörpintettek a pohárból, hallgatagon, mint akiknek nincs mit beszélniök
egymással. Előttük a kancsó mellett, a két pohár közt, a piros-plüss album
feküdt, a mosolygó daguerreotip képnél kinyitva.
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 14. sz. 1912. márc. 31.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése