Szász Károly (1829-1905): A villi-menyasszony

 
I.
A szatmári biró leánya
Fonja haját pántlikába.
Egyengeti magát szépen
Ágyas háza rejtekében.

Fél haja még kibomolva,
Hó-vállain szétomolva
Befonat már a másikát
Rákötötte a pántlikát.

Hószin kebel, karcsú derék,
Liliomnak beillenék,
Hajladozik, fel s alá száll,
Mint szellőben a virágszál.

Ajakáról irigy pára
Száll a tükör fénylapjára.
De a pára gyenge fátyol
Min a szépség átvilágol.

Kicsiny keze azt a fátylat
Mely miatt tisztán se láthat
Le le törli békétlenül
De az megint csak vissza ül.

„Eredj innen irigy pára!
Ne légy szívem bosszújára!
Hadd kendőzhessem magamat,
Várom az én galambomat.”

Várjad várjad, biró lánya!
De hasztalan, de hiába.
Bár soká, örökre várod
Nem jő vissza a te párod.

Hűtelen lett? Elfeled-e?
Más leánynak rabja lett-e?
Más kebelén ha rád gondol:
Legfölebb csak szánalomból? -

A szatmári biró leánya
Rózsabimbót fon hajába.
Koszorúja is már készen
Felöltözött már egészen.

Hallga! Hallga! Muzsika zeng!
Hegedű sír, réztányér cseng.
Dob pereg, peng a czimbalom,
Vigan jő a lakodalom.

Fürge táncz és vidám dana;
Örömapa, örömanya;
Csak a menyasszony bús szegény,
Késik, nem jő a vőlegény.

II.
Hűtlen lett az ifiú
Szép menyasszonyához.
Reszkess hűtelen fiú,
Kedvesed megátkoz!
Messze lakik más arád
Túl a völgyön bérczen,
Ott is várnak most reád,
Ot is a nász készen.
A biró leánya itt
Hallja hűtlenséged.
És letépi fürteit
s a menyasszony-éket.
Arcza halaványra vált,
S mit oly gonddal ápolt
Kitépi a rózsaszált
Szétbontott hajából.
S míg te messze bujdosol
Uj örömre vágyva,
Ő kétségbe esve szól
S kisér szörnyű átka:

„Menj te csalfa vőlegény
Vész, vihar kisérjen,
Bujdosásod éjjelén
Átkom utól-érjen!
Nyugtod ne legyen sehol,
Szikla legyen párnád.
Mennydörgés érjen utol
Mikor nem is várnád.

Meg ne lásd a szép arát,
El ne érj a nászra,
Az öröm mely várna rád
Forduljon ott gyászra.
Visszavágyj megint felém,
Hanem föl ne lelhess;
A koporsó éjjelén
Halottul ölelhess,
Ha megöltél engemet
Öljelek meg én is!
Bár a mély sír eltemet
Megtalállak mégis!”

Hallja ezt a zord halál
S ő is megsokallja;
Mint egy letört rózsaszál
Lerogy a lány halva.
Ráborúl a gyászlepel,
Viszik temetőbe.
- Ki menyasszonyúl hal-el
V i l l i  lesz belőle.

III.
Rémes éjfél… vad vihar jő,
Recseg jajong berek erdő.
Behavazott rideg sziklán
Czikázik a sebes villám.

Feljön a hold, de elrémül
Az iszonynak éjjelétűl.
Felhők alá rejti magát
Hogy ott töltse az éjszakát.

Vészes úton, hegy ormáról
Jő alá egy fáradt vándor.
Nincs egy barlang, nincs egy rejtek,
Hol a vésztől pihenjen meg.

S már nem győzi, már nem birja,
És bár e helytt volna sirja,
Leroskad a bércz tövében,
És elalszik mélyen, mélyen!

A vihar csak tovább bömböl,
Mint dühös vad, a börtönből
Épen most kiszabadúlva
Mindent tépve, mindent dúlva.

IV.
Egyszerre mint varázsütéstől
Megszűnik és eláll a vész.
Kibúvik a hold rejtekéből
S a nyugodt néma tájra néz.

Még csillog a hó fönn a sziklán,
De nem nyög nem sir már a szél.
Nem szaladoz a fényes villám
A fellegek szegélyinél.

De halld! Mi zúg a messziségben,
Reszketnek a falevelek.
Susogva, nyögve száll a légben:
A  v i l l i k  t á n c z a  közeleg!

Fehér arczczal, fehér ruhában,
Halványan mint hold udvara,
A rémes néma éjszakában
Jő a szellem-lányok kara.

Szétbontott fürteik felhője
Mint gyászfátyol nyomukba leng,
Mély titkos bánat, dalba szőve,
A sápadt ajkakról lezeng.

„Föl föl a sírok éjjeléből!
Testvérek, jőjetek velünk!
A temetők nyögő szeléből
Van szőve a mi életünk.

Menyasszonyok narancsvirága
S halotti cyprus, koszorunk,
Szivünkben a nász kéje, vágya,
Pedig sírban hervad porunk.

Menyasszonyok valánk a földön,
Menyasszonyúl haltunk mi el,
És elcseréltük a nászöltönyt
Koporsó szemfedőivel.

Most vőlegényt keresni jöttünk,
És tánczra hívjuk, vonjuk őt.
Válasszon egyet ő is köztünk,
Papnőnk a szűzi hold előtt.

Föl föl a sírok éjjeléből
Testvérek jőjetek velünk!
A temetők nyögő szeléből
Van szőve a mi életünk!”

S a dal mindig közelb közelb jő,
És jőnek a halvány arák,
És nem borítja semmi felhő
A hold világos udvarát.

S az ifjat, ki mélyen alszik,
Körültánczolja a sereg,
A nászi ének hangja halszik,
A vőlegény még szendereg.

„Ébredj föl, ifjú! Álmaidból,
Menyasszonyod kér, vár reád.
A sír mélyéről hozzád fölszól,
Ne hagyd epedni hű arád!”

S az ifju ébred, oszlik álma;
Csodásabb álom várja őt,
És befonják a légi tánczba
A villik a felébredőt.

Rémülve ismer köztük egyre,
Megcsalt arája árnya ez!
Hideg ölelést érez keble,
Arczán sír-szellő lengedez.

De ellenállhatlan erővel
Vonják a rémes tánczba őt,
És hivja száz hang: „jővel, jővel!
Eskünni szűz  papnőnk előtt.”

És bérczen völgyön túl, a táncz megy,
Ragadva kérlelhetlenül.
Az ifjú arczán a haláljegy,
Szivén a sirnak terhe ül.
*
Feljő a hajnal, minden éled.
Ragyog a szép na súgara.
Csupán a vőlegény nem ébred
Őt eljegyzé a holt ara!

Forrás: Délibáb Képes Napár 1858-ra. Szerkeszt s kiadja Friebeisz István. Pest, Nyomatott Beimel J. és Kozma Vazulnál 1857.