Szelestey László (1821-1875): A huszár és lova

 
Kedves paripája van a vén huszárnak
Tizenkét éve már hogy együtt szolgálnak
Kitellett ideje s ott maradt magától:
Nem tudott elválni jó paripájától.

Midőn felcsapott is züllött legény vala:
Mi vitte rá mi sem? Ki nem vallá soha -
’Sz mi kell oda ha az idők rászolgálnak,
Hogy a magyar legény felcsapjon huszárnak!

Hisz őt az isten is lóra teremtette:
Mosolygóbban ragyog a nap is fölötte,
Ha látja rózsaszin kedvvel a lóháton
Mintha azt mondaná: „ember vagy a gáton!”

A huszár hazáját és lovát szereti
Dicsőséget adhat mind a kettő neki;
Hazáját üdvezli a magyar nótával
Kedves paripáját simogatásával.

Meg-megveregeti, öleli, csókolja,
Mint hogy ha a legszebb magyar leány volna
Sokszor órák hosszat elbeszélget vele:
Még a prófuntból is neki dukál fele.

Úgy élnek együtt mint a legjobb testvérek,
Kiknél összeforrott a szív és a lélek -
Egyik a másiktól nem tud elszakadni:
A felhő és villám együtt szok maradni.
***
Énekelve jöttek a pajkos huszárok:
Ragyogó fegyverek a töltött kulcsos nálok -
„Vaj’ hová is mehet ez a derék sereg?”
Kérdezgették egymást itt-ott az emberek…

Vérengző csatára szólitották őket
S vérengzés fogadta a megérkezőket -
Küzdöttek sokáig, majd mind elhullának
Még sem szakadt vége a szörnyű csatának.

A fáradt vén huszárt lelőtték lováról
Ott feküdt vérében s nem tudott magáról;
De mellette maradt kedves paripája,
Mint a rózsatő, ha leesik rózsája.

Körüle a veszély dúl, rombol és ragad
S nem üzheti odább a gazdátlan lovat:
Ott nyalja másnap is a hideg tetemet
S árnyékából csinál neki szemfödelet!

Forrás: Délibáb Képes Napár 1858-ra. Szerkeszt s kiadja Friebeisz István. Pest, Nyomatott Beimel J. és Kozma Vazulnál 1857.