Szenes Erzsi (1902-1981): Mennék felé, de ő nem jön felém

 
Mennék felé, de ő nem jön felém -
pedig nem halott, akit elsiratnak az élők,
mert számukra örökre elveszett.
Él s mással osztja meg szelleme s kedve kincseit.
Meghitt órákon sziveszerint más lánnyal beszél,
mint egykor énvelem.
Oh visszahozhatatlan órák, melyeket visszaidézni el nem fárad a képzelet!
A rekedtes hangot, a mosolyt, ideges játékát a kezeknek,
a szellem fényét a sápadt arcon s a sötét szemekben,
híven őrzi az emlékezet,
s a zord napokat most egyedül az emlék melegíti,
mint a földet a gyenge sugarak télen,
mikor a nap messze jár.
Mennék felé, de ő nem jön felém, -
pedig nem halott.
Él s emléke szivemben nem foszlik szét.
Irigylem az özvegyet, aki fennhangon sirathatja kedvesét
s keservét nem kell eltitkolnia,
a vigasz s a felejtés hamarabb érnek hozzá,
míg én minél jobban rejtegetem, bánatom annál halálosabb,
éles, mint a tőr, mellyel átszúrtak egy szivet.
Mennék felé, de ő nem jön felém,
pedig nem halott. Él. Halna meg inkább,
hogy az idő s az enyészet
lelkemben is elpusztítaná.

Forrás: Magyar Írás II. évf. 3. szám 1933. március