Plautus aligha volt
valami daliás legény, hiszen a neve is lúdtalpára utal, Sarsinából került
Rómába. Nagyon ágrólszakadt lehetett; munkát, kenyeret keresett az akkori világ
legnagyobb városában. Valamelyik színháznál lelt jelentéktelen elfoglaltságot,
talán színházi szolga volt. Összegyűjtött némi pénzt, és meg akarta alapozni a
szerencséjét. A pénz spekuláción elúszott, megismerte az izzadságos munkát, a
nyomort. Éveken át kézimalmot forgatott. Az egyhangú, nehéz munka közben sem
feledkezett meg a színházról. Szabad idejében darabot írt. Hamarosan fordult a
sorsa és Róma legkeresettebb vígjátékírója lett. Tehetsége pénzt és
megbecsülést hozott neki.
Plautus eredetisége nem
a témákban, hanem a jellemformálásban, pompás cselszövények, félreértések
kimódolásában, csattanóan elmés dialógusokban, vaskos népi eredetű humorában és
utolérhetetlen komikai nyelvében gyökerezik. Van benne szociális érzék. A
gazdag kereskedő, a rabló katonák, a korrupt hivatalnokok iránt nem sok
rokonszenvet mutat, viszont meleg együttérzéssel fordul a rabszolgák, a cselédek,
a szegényemberek felé.
Mintegy hetven darabot
írt. Életművéből 20 teljes komédia maradt reánk. Csiky Gergely valamennyit
lefordította magyarra.
Páratlanul népszerű volt
Rómában. A halála után fél évszázaddal készült sírfelirata így hangzik:
Mert Plautus sírjába került, a komédia gyászol,
Puszta a színpad már, a kacaj meg a tréfa s a játék
S mérték nélküli sok versmérték könnyezik együtt.
V. J.
Ránk maradt vígjátékai: A hetvenkedő katona; Stichus („Stichus”, 200);
Pseudolus („Pseudolus”, 191); A ládika („Cistellaria” ? ); Zsizsik („Curculia”
? ); A szamárvásár („Asinaria” ? ); A két Bacchis („Bachides” ? ); A kalmár
(„Mercator” ? ); A carthagói „Poenulus” ? ); Amphitruo („Amphitruo” ? ); A
foglyok; Epidicus („Epidicus” ? ) Az ikrek („Menaechmi” ? ); A bögre; A perzsa
(„Persa” ? ); Három ezüst („Trinummus” ? ); Casina („Casina” ? ); A goromba
(„Truculentus” ? ); A hajókötél („Rudens” ? ); A kísértet („Mostellaria” ).
PLAUTUS: A HETVENKEDŐ
KATONA
(„Miles gloriosus”, i.
e. 204 körül. Vígjáték 5 felvonásban. Fordította: Csiky Gergely 1885, Devecseri
Gábor 1942.
Szereplők: 9 férfi, 3
nő.)
Pompás
szórakozás megcsúfolni az önhitt dicsekvőt. Erről tanúskodik Plautus vígjátéka,
A hetvenkedő katona is.
Pyrgopolinices (a városbástyalegyőző) ostoba gőgjében mit sem gyanítva, önként
megy bele a jól előkészített kelepcébe, s mulatságos bukása újra egyesíti a
durva erőszakkal elválasztott szerelmeseket.
*
Amíg
Pleusides, a derék athéni ifjú követségben járt messze földön, Pyrgopolinices,
az üresfejű, szoknyabolond katona elrabolta és Ephesusba vitte szerelmesét, a
bűbájos Philocomasiumot. Még szerencse, hogy a véletlen jóvoltából Pleusides
hűséges szolgája, Palaestrio is az ostoba szájhős házába kerül, és amint
módjában áll, értesíti volt gazdáját Philocomasium hollétéről. Pleusides erre
késedelem nélkül Ephesusba utazik.
Itt
atyai jóbarátjánál, Periplectomenesnél száll meg, akinek háza a katona
szomszédságában van, s így az ifjú legalább kedvese közelében lakhat.
Palaestrio találékonysága révén még találkozhatnak is a szerelmesek. A szolga
ugyanis áttöri Philocomasium szobájának falát, s a résen át a lány feltűnés
nélkül átsétálhat a szomszédba. Sajnos Pyrgopolinices egyik rabszolgája kilesi,
amint a fiatalok csókolóznak. Jelenteni akarja a dolgot gazdájának, azonban
szerencsére előbb Palaestriónak panaszolja el, hogy mit látott. Ezt pedig nem
olyan fából faragták, hogy ne tudna túljárni az együgyű árulkodó eszén.
Elhiteti vele, hogy akit a szomszédban csókolózni látott, nem Philocomasium
volt, hanem annak ikertestvére.
A
szerelmeseket azonban nem elégíti ki, hogy néhanapján találkozhatnak
Periplectomenes házában. Ők nem titkos találkára, hanem szabad együttélésre
vágyakoznak. Palaestrio ravaszsága ennek is megtalálja a módját. Furfangos
tervet eszel ki, aminek megvalósításában jó szövetségesre talál
Periplectomenesben. Egy vállalkozó szellemű örömlányt tisztes úrhölgynek
öltöztet, felbiztatja, hogy mondja magát Periplectomenes hitvesének, és üzenje
meg a szoknyabolond katonának, hogy halálosan beleszeretett. Pyrgopolinices
bekapja a csalétket. Hogy új hódítása gyümölcsét élvezhesse, szívesen túlad a
rabságban tartott athéni lányon. Philocomasium szabad, mehet isten hírével, még
gazdag ajándékot is kap, viheti magával Palaestriót. Csak az a fontos, hogy
minél hamarabb eltűnjön. A leány természetesen nem hagyja kéretni magát, szerelmesével
és a hűséges szolgával nagy sietve hajóra száll. Pyrgopolinices ezalatt
sóvárogva néz át a szomszédba, ahonnan újdonült szerelmese állítólag már ki is
tette Periplectomenes szűrét. Végre elérkezik a várva várt pillanat, nyílik a
szomszéd ház ajtaja, s a katona vérmes reményekkel lép át a küszöböt. Ott
azonban keserves csalódás éri: Periplectomenes szolgái alaposan ellátják a
baját, elszedik ruháit, és kis híja, hogy mint a más feleségére ácsingózó
szoknyapecéreket szokás, meg nem fosztják férfiasságától. Amikor kiszabadul,
dühösen ébred rá, hogy Palaestrio becsapta. De az egymásra talált
szerelmeseknek nem árthat; azokat már messzire vitte a hajó.
A hetvenkedő katoná-t 1882-ben mutatta be a
Nemzeti Színház (Periplectomenes: Újházi Ede; Philocomasium: Csillag Teréz).
Azóta sokszor játszották másutt is.
K. Á. (Kreuss Ágnes)
PLAUTUS: A FOGLYOK
(„Captivi”, i.e. III.
század vége vagy II. sz . eleje. Színmű öt felvonásban. Fordította: Csiky
Gergely 1885, Benkő István 1928.
Szereplők: 9 férfi.)
Az
önfeláldozó baráti szeretet diadalának történetét írta meg Plautus A foglyok-ban. Az igaz barátság
áthidalja a szolga és az úr közötti szakadékot, az önzetlen áldozatkészség
segít a bajba került jóbarátokon, s a sors végül is gazdagon megjutalmazza őket
bátor helytállásukért.
*
Hegionak,
a tisztes aetoliai aggastyánnak nem volt szerencséje gyermekeivel. Kisebbik
fiát egy hűtlen rabszolga négyéves korában elrabolta, idősebb fia, Philopolemus
pedig az Elis elleni háborúban fogságba esett, és mint rabszolga egy elisi
orvos házába került. A derék öreg, hogy Philopolemust kiszabadítsa, több
aetoliai fogságba esett ifjút megvásárol. Ezekkel akarja gyermekét kiváltani.
Foglyai között vagy egy gazdag elisi polgár, Theoromedes fia, Philocrates, és
annak rabszolgája Tyndarus.Tyndarus nagyon szereti vele egyívású gazdáját, és
mindenáldozatra hajlandó, hogy visszaszerezze Philocrates szabadságát. Hogy ezt
elérje, nevet cserél vele, ő, Tyndarus lesz ezentúl Philocrates. Hegionak már
ezen a néven mutatkozik be. Ráveszi a gyanútlan aggastyánt, hogy a Tyndarusnak
vélt igazi Philocratest küldje követként Elisbe, s ez onnan váltságul hozza
magával Hegio fiát. Addig ő zálogként Hegionál marad. A csel sikerül,
Philocrates újra szabad ember lesz.
De
Tyndarus súlyosan meglakol nagylelkűségéért. Egyik elisi rabtársa felismeri, és
leleplezi Hegio előtt. Az öreget felbőszíti, hogy ilyen csúfosan becsapták.
Büntetésből megbilincselteti Tyndarust, és kényszermunkára küldi a kőbányába.
Hősünk azonban hamar kiszabadul. Philocrates ugyanis ígéretéhez híven visszatér
Aetioliába és vele együtt jön Hegio fia, Philopolemus is. És a sors, úgy
látszik, teljesen kárpótolni akarja Hegiot azért a sok aggodalomért és
bánatért, amit gyermekei miatt elszenvedett. Keze közé kerül a csalárd
rabszolga, aki hajdan fiacskáját elrabolta. Ez azután bevallja, hogy Elisbe
vitte a kisfiút, és eladta Theodoremedesnek, az pedig fiának ajándékozta.
Philocrates szolgája, Tyndarus tehát nem más, mint Hegio elveszettnek hitt fia.
Apa és megtalált gyermeke boldogan borulnak egymás keblére, vidám ünnepet ül
Hegio egész házanépével, van nagy eszem-iszom. Csak a hűtlen rabszolga számára
szomorú ez a nap: bilincsbe verik, és mint tolvajt, hóhérkézre adják.
K. Á. (Kreuus Ágnes)
PLAUTUS: A BÖGRE
(„Aulularia”, i.e. III.
sz. vége vagy II. sz. eleje. Vígjáték öt felvonásban. Fordította: Csiky Gergely
1885.
Szereplők: 9 férfi, 3
nő.)
Az
emberi mértéket nem ismerő esztelen vagyonféltés régi témája a
vígjátékirodalomnak. A bögre ennek egyik első feldolgozása. A darab nemcsak a
kortársak körében aratott rendkívüli sikert, hatása igen nagy volt évszázadok
múlva is. Innen merítette Moliére a Fösvény alapgondolatát.
*
Ritka
szerencse érte a szegény, becsületes Eucliót. Házi tűzhelye alatt aranypénzzel
teli bögrét talált, amit ég nagyapja rejtett el oda. Ettől azután szinte
elveszti az eszét. Kincsének nem tud igazán örülni. Szüntelenül attól retteg,
hogy megrabolják. Nem is törődik semmivel a világon, csak az az egy gondja van,
hogy őrizze meg szeretett aranyait. Mindenki gyanús számára, aki él. Régi
hűséges cselédjét el akarja zavarni, mert attól tart, hogy kileste, hova dugta
el a pénzt. Gazdag szomszédját, a vén Megadorust sértő bizalmatlansággal
fogadja, pedig az éppen nagy megtiszteltetésben részesíti, megkéri egyetlen
leánya, Phaedria kezét. Bánja is ő, vigyék a lányt, csak hozományt ne kérjenek
vele.
Phaedria
azonban nagy bajba jutott. A Ceres ünnepeken bortól felhevülve meggondolatlanul
engedett egy ismeretlen ifjú csábításának, és most gyermeket vár. Micsoda
szégyen! A könnyelmű apának még a nevét sem tudja. A sors azonban kedvező
fordulatot tartogat számára. Kiderül, hogy a csábító nem más, mint öreg
kérőjének unokaöccse, Lyconides. Ez hajlandó vétkét jóvátenni és feleségül
venni a lányt. Megadorus sem akar a fiatalok boldogságának útjában állni, s
visszalép a jegyességtől.
Közben
azonban újabb bonyodalom támad. Lyconides szolgája meglesi Eucliót, amint
arannyal teli bögréjét a ligetben elássa, s a vén zsugori távozása után ellopja
a kincset. Ennél nagyobb csapás nem érhette volna Eucliót. Majd beleőrül a
rettentő veszteségbe. Lyconides azt hiszi, hogy az öregember azért jajveszékel,
mert rájött leánya szégyenére. Becsületesen megvallja hát neki, hogy bűnt
követett el Phaedria elcsábításával, mert olyanhoz nyúlt, ami nem övé, de
mindenáron helyre akarja hozni vétkét. Szavai nyomán mulatságos félreértés
támad. Euclio ugyanis úgy értelmezi a hallottakat, hogy Lyconides lopta el a
bögrét. Az ifjú végül is kimagyarázkodik, a kincs előkerül, s a fiatalok
egymáséi lesznek. Euclio azonban vajmi keveset törődik leánya boldogságával.
Miközben a násznép a menyegzőre készül, visszanyert kincseit dédelgetve,
babusgatva, egyre csak azt hajtogatja, hogy ő szegény ember, hozományt,
nászlakomát ne várjon tőle senki.
A bögré-t 1902-ben játszotta
magyarul először a Nemzeti Színház, legutóbb 1954-ben a Rádió Világszínházának
keretében hangzott el.
K.Á. (Kreuss Ágnes)
Forrás: Színházi kalauz.
Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése