Arisztophanész,
Philipposz fia, Küdathénaiban született. Életéről keveset tudunk. Csak
kegyetlenül gúnyos egyéniségét ismerjük műveiből. Némely források arra utalnak,
hogy anyagi gondjai nem voltak, s házaséletét három gyermekkel áldották meg az
istenek. Első darabját, az elveszett D o r b é z o l ó-kat egy színész neve
alatt mutatták be, talán a szerző fiatalsága miatt. Később is felhasznált
idegen neveket, nem tudni, miért, mert a szerző személyét illetően kétsége
sohasem támadt senkinek Athénban, sőt Kleón – az athéni demokrácia egyik
vezetője -, mikor Arisztophanész a szokottnál is jobban kigúnyolta, alaposan
megverette. Majdnem negyven évig uralkodott a színpadon, nevetségessé tett
mindent és mindenkit, ha nem azonos elveket vallott vele. Csak egyet vett
komolyan, a békét. Komédiáival a véres és szörnyű peloponnészoszi háború
befejezéséért küzdött.
Három embert tisztelt
meg különös figyelmével: Szokratészt, a filozófust, Euripidészt a drámaírót és
Kleónt, a politikust. A F e l h ő k c. darabjában Szokratész – a szerinte körmönfont,
tarisznyahitű bölcs – egy levegőben függő tyúkketrecben ülve mondja el
tanítását, a B é k á k-ban a halott
Aiszkhülosz az alvilágban versenyre kél Euripidésszel, a L o v a g o k-ban Kleónról mond becsmérlő
dolgokat, pedig a demokrata politikus maga is a nézőtéren ült. Arisztophanész
az akkor már lezüllött athéni demokrácia engesztelhetetlen ellensége volt, s a
közélet visszásságaiból nevettető színpadi anyagot kovácsolt.
Egyik-másik darabját ma
is szívesen játsszák, s mi magyarok különösen elégedettek lehetünk, hogy Arany
János lefordította mind a tizenegy ránk maradt művét.
V. J. (Vitányi János †)
Ránk maradt vígjátékai: Akharnaibeliek; Lovagok
(„Hippész”, 424); Felhők („Nephelai”, 423); Darazsak („Szphékesz”, 422); Béke
(„Eiréné”, 421); Lüszisztraté; Madarak; A nők ünnepe („Thezmophoriadzuszai”,
411); Békák („Batrakhoi”, 405); Nőuralom („Enklésziadzuszai”, 392); Plutosz”,
388).
ARISZTOPHANÉSZ:
AKHARNAIBELIEK
(„Akharnész”, i.e. 425.
Vígjáték. Fordította: Arany János.
Szereplők: 14 férfi, 2
nő, számos mellékszereplő és néma
személy, kar akharnai lakosokból.)
Az
Akharnaibeliek-ben a költő a béke
derűjét állítja szembe a háború zordságával. Mint az éhes embernek a finom
falatokkal zsúfolt kirakatot, úgy mutatja be a több éves testvérharcot szenvedő
athénieknek a nyugodt élet áldásait, az evés-ivás, a társas szórakozás örömeit.
Szeszélyesen áradó, zabolátlan dikciója a légiesen könnyed fantasztikum és a
vaskos trágárság közt csapong, magasztos erkölcsi eszmények nem nagyon
érdeklik, mulattatva, bohóckodva igyekszik megnyerni honfitársait a Spártával
való megbékélés gondolatának.
*
Dikaiopolisz
(Igazságos polgár), egy az arisztokráciával rokonszenvező athéni földbirtokos,
a nyugalom és a kényelmes élet híve, elhatározza, hogy saját maga számára
különbékét köt Spártával. Követet küld az ellenséghez. Ez három kelyhet hoz
magával. A három kehely maga a béke. Dikaiopolisz sorra kóstolja a kelyheket;
az első, az ötéves, s a második, a tízéves béke nem ízlik neki; a harmadik
azonban, a harmincéves béke megnyeri tetszését.
Minden
rendjén lenne, ha az Athén melletti Akharnai falu lakói, a harcias szénégetők
tudomást nem szereztek volna Dikaiopolisz különbékéjéről. Nagy haragra
gerjednek, és megrohanják a béke örömére áldozni készülő földbirtokost.
Dikaiopolisz azonban túljár az eszükön. Megkaparintja az akharnaibeliek egyik
szeneskosarát, és megfenyegeti támadóit: ha nem hagyják, hogy előadja
védekezését, ízzé-porrá zúzza. Erre a felbőszült szénégetők megjuhászodnak,
Dikaiopolisz pedig nagy dérrel-dúrral lát neki a védőbeszédnek. Bolondozva,
mulatságos bőbeszédűséggel adja elő, hogy a háborúért nem kell Spártát okolni,
inkább békülni kéne vele. Érveivel az akharnaibeliek egy részét meggyőzi, a
másik részét azonban még jobban maga ellen ingerli. Ezek Lamakhoszt, a
hadvezért hívják segítségül. Dikaiopolisz szócsatába bocsátkozik a harcfival,
és vaskos tréfáival nevetségessé teszi. Ezután békeünnepet és vásárt hirdet
egész Hellasz számára. S jönnek is portékáikkal az ellenséges város lakói. Egy
boiótiai árus egész madárseregletet, mókust, sündisznót, aludttejet, angolnát
árusít. Mindezért valami olyat kér, ami náluk nincs, de Athénben bőven található.
Dikaiopolisz ezt a kívánságot könnyűszerrel teljesíti. Elcsíp egyet a fölös
számú athéni besúgók közül, és a boiótiai hátára köti. Vigye haza és mutogassa
pénzért. Hírnökök érkezése vet véget a békeünnepre való készülődésnek.
Lamakhoszt harcra, Dikaiopoliszt lakomára hívják. Mindketten szedelőzködnek.
Lamakhosz szolgája előadja az egyre kedvetlenebb vezér sisakját, pajzsát,
fegyvereit, Dikaiopolisz embere pedig sültet csomagol, bort tölt vidám
gazdájának. Kisvártatva sebesülten hozzák vissza Lamakhoszt a csatából,
Dikaiopolisz pedig mint a versenyivás győztese, két leány között dőzsöl a
lakomán.
Az
Akharnaibeliek Arisztophanész ránk maradt vígjátékai közül az első. Ezt a művét
is idegen név alatt mutatta be a költő, bár Athénben mindenki tudta, hogy ő az
igazi szerző.
K. Á. (Kreuss Ágnes)
ARISZTOPHANÉSZ: LÜSZISZTRATÉ
(„Lüszisztraté”,
i. e. 411. Vígjáték. Fordította: Arany János 1880, átdolgozta Emőd Tamás 1933,
Devecseri Gábor 1959.
Szereplők:
2 férfi, 5 nő, számos mellékszereplő és néma személy, vének kara.)
Békét mindenekelőtt – ez Arisztophanész
költészetének egyik legfontosabb politikai mondanivalója a peloponnészoszi
háborúban vérző athéni nép számára. Ezt hangoztatja a költő a Lüszisztraté-ban is. A béke szószólói ez
esetben nők, Görögország elszánt asszonyai, akik nem riadva vissza semmilyen
áldozattól, végül is győzelemre viszik ügyüket.
*
Nem csekély dologra vállalkozik
Lüszisztraté, az erélyes athéni szépasszony. Elhatározza, hogy az egymás ellen
háborúskodó görög városok asszonyaival összefogva, véget vet az áldatlan
testvérharcnak, és békét szerez egész Hellasz számára. Vállalkozása nagy
tetszésre talál a Görögország mindenrészéből Athénbe sereglett nők körében.
Lüszisztraté szavaiból azonban kiderül, hogy a békét nem adják ingyen. A
nyugalmas életnek nagy ára van: asszonyi „sztrájkkal” kell a férfiakat békére
kényszeríteni. Amíg a háborúnak véget nem vetnek, meg kell tagadniok férjeiktől
– és saját maguktól is – a szerelem örömeit.
Ezt hallva kissé meghökken az imént még
oly lelkes asszonysereg. Lemondani a férfiról: ez egyiküknek sincs ínyére.
Szerencsére Lampitó, a spártai nők vezére megmenti a helyzetet: Lüszisztraté
mellé áll. Erre azután kisebb-nagyobb lelkesedéssel minden asszony csatlakozik
a merész tervhez. Megesküsznek, hogy amíg béke nem lesz, férfi nem közeledhet
hozzájuk. Ezután elfoglalják Athén fellegvárát, az Akropoliszt, s itt kezükbe
kerül a város titkos hadipénztára. A közvagyonnal ezentúl ők fognak
gazdálkodni, és háborúra, fegyverkezésre nem adnak egy garast sem.
De Athén férfinépe sem marad rest. A
város vénei rőzsetűzzel akarják kifüstölni a békéért küzdő asszonyhadat. A
vének azonban pórul járnak, mert a nők eloltják a tüzet, és oltás közben
alaposan megfürdetik őket. Hiába uszítja a város egyik tanácsosa poroszlóit a
nőkre. A szolgák alulmaradnak az összecsapásban, és szégyenszemre kénytelenek
megfutamodni. Úgy látszik, a férfiaknak bele kell törődniök az új helyzetbe.
Vége azoknak az időknek, amikor a nők a közügyekbe nem szólhattak bele. A
kezdeti sikerek után azonban romlani kezd az asszonyi tábor harci szelleme.
Egy-másik nő nagyon elunta a szűzi életet, és furfangos ürügyekkel próbál
visszaszökni férjéhez. Ám Lüszisztratéval nem lehet tréfálni, vaskézzel teremt
rendet. Ébersége meghiúsít minden szökési kísérletet. Elszántsága lelket önt az
ingadozókba. Hiába látogat fel az Akropoliszba az egyik elgyötört férj, hogy
házastársi jogaival tőle, még jobban növelve a kielégítetlen férfiúi vágyakozás
kínjait. De nemcsak Athén szenved. A Spártából érkező követek is arról
panaszkodnak, hogy az ő hazájuk is a kényszerű önmegtartóztatás keserveit
nyögi.
A férfinép végül is kénytelen megadni
magát. Az asszonyok kitartása diadalt aratott. Az egymásra acsarkodó görögök
véget vetnek a testvérháborúnak, és megbékélve hallgatják a győzedelmes
Lüszisztraté bölcs tanácsait.
A Lüszisztraté-t
magyarul a Belvárosi Színház mutatta bel 1933-ban, Emőd Tamás nem nagyon
szerencsés átdolgozásában. 1959-ben a Magyar Néphadsereg Színháza újította fel.
K.
Á. (Kreuss Ágnes)
ARISZTOPHANÉSZ:
MADARAK
(„Ornithesz”,
i.e. 414. Vígjáték. Fordította: Arany János 1880, Révay József 1938.
Szereplők:
2 férfi főszereplő, számos mellékszereplő és néma személy, madarak kara.)
A virágkorát élő Athén népén úrrá lett a
hódítás szenvedélye. Minden polgár arra vágyott, hogy távoli vidékeken
gyarmatos lehessen, és gyorsan meggazdagodva térjen vissza hazájába. Ezt a
gyarmatosító hóbortot figurázza ki Arisztophanész a Madarak-ban.
*
Két szemfüles athéni kalandor,
Peiszthetairosz és Euelpidész merész vállalkozásba kezd. Azzal az
elhatározással vágnak neki a világnak, hogy valahol egy jó kényelmes várost
alapítanak, ahol bőségben és nyugalomban élhetik életüket. Első útjuk a madarak
királyához, a Bankához vezet. Tőle kérnek tanácsot, hogy mely tájon próbáljanak
szerencsét. A Banka a madarak vidám és gondtalan életét dicsőíti nekik.
Peiszthetairosznak megtetszik a madárélet, és az az ötlete támad, hogy a
madarakkal együtt várost épít a levegőben. Így állja el az utat az emberek és
az istenek között, és csak akkor bocsátja át az égieknek szánt áldozati füstöt,
ha az áldozók vámot fizetnek érte. A Banka hívására összecsődült madárnép
kezdetben szóba sem akar állni a két athénivel. Királyuk alig tudja megfékezni
őket. Mindenáron szét akarják tépni gyűlölt emberfaj karmaik közé került
képviselőit. Peiszthetairosz azonban nem ijed meg. Körmönfont hízelgő beszédbe
kezd, végül is elfogadtatja a madarakkal vakmerő tervét, s együttesen
nekivágnak az új város, Felhőkakukkvár építésének. A városalapítás híre hamar
elterjed, s a vállalkozó szellemű athéniek sorban felajánlják szolgálataikat
Peiszthetairosznak.
Az új gyarmat ura azonban nem nagyon
barátságosan fogadja őket. Egyes kellemetlen élősdiekkel alaposan elbánik. A
poétát, a jóslatfejtőt, az ünnepségrendezőt, a törvényírót, a feljelentőt jól
eldöngeti és elzavarja. Még az apagyilkos jár a legjobban: Peiszthetairosz,
miután emelkedett hangú kioktatásban részesíti a szülőket megillető kíméletről,
Thráciába küldi zsoldosnak. Az istenek is kénytelenek tudomást szerezni
Felhőkakukkvár létéről, mert egyszer csak elmarad legfőbb táplálékuk, az
áldozati füst. Le is küldik Iriszt, a szivárvány istennőjét, hogy nézzen utána,
miért nem áldoznak a halandók. Irisz azonban Felhőkakukkvár éber őreinek kezébe
kerül, és ezek nem engedik le a földre. Szégyenszemre dolgavégezetlen menekül
vissza halhatatlan megbízóihoz. Kellemetlen hírt visz nekik: nagy veszélyben
van az istenek világuralma. Zeusz végtére tárgyalni kényszerül a szárnyasok
urával, Peiszthetairosszal. Követségbe küldi hozzá Poszeidónt, Héraklészt és
Triballoszt, a barbár trák istent.
Peiszthetairosz azonban nem hajlandó
olcsón kiegyezni. Csak akkor békül ki az istenekkel, ha feleségül adják hozzá
Baszileát, a világuralmat jelképező csodaszép leányt. Poszeidon még csak
ellenállna ennek a követelésnek, de a falánk Héraklész és Triballosz
leszavazzák. Peiszthetairosz tehát elnyeri Baszilea kezét. A madárvilág
örömünnepet ül, mert e násszal minden hatalom az övé lett.
A Madarak-at
a Nemzeti Színház játszotta 1938-ban. 1954-ben a Rádió Világszínháza keretében
hangzott el.
K.
Á. (Kreuss Ágnes)
Forrás: Színházi kalauz.
Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése