Lelked a szabadság
föllengő madara,
Oda emelkedik csattogó
szárnyával,
Hol közel van a nap,
tisztább a levegő,
Nincsen rabszolgaság,
nyaktörő igával;
Hol a szép természet
országa kezdődik,
Hol e rút világnak
határa végződik.
Onnan hangzik dalod és
zeng szabadságot
Egyenlőn a világ minden
emberének;
Magasztos lelkeddel
együtt érez lelkem –
Azért tetszik nekem
felülről az ének:
Én is szabadságot,
szabadságot kérek,
Egyenlőn a világ minden
emberének.
Költő vagy! az Isten is
annak teremtett!
Régen túlhágtál a
mindennapiságon,
S bár a fellegekhez
ragadt fel szellemed,
Üdvös magot szórtál
széjjel a világon.
Magot, - mely ha kikél,
virágzik s megérik –
Jogot követelnek, - azt
többé nem kérik.
Üdvözlégy, barátom! A
nép apostola!
Amire törekszel, nehéz
lesz elérni,
Régen szenved a nép,
megszokva a jármot,
Kilencz századon rá
tudták beszélni.
De annál nagyobb lesz az
erők küzdése,
Ha lehat közibök szép
dalod zengése.
Utánad törekszem, bárha
el nem érlek,
Tetszik nekem az út,
amelyen te haladsz.
Czélod: sok szenvedő
millióknak üdve,
Én ott alig lépek, - hol
te bizton szaladsz.
Elég, hogy szellemem
szellemed megérti,
S amiért te küzdesz,
szintén megkisérli.
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése