Sándor pajtás! te nyilt, őszinte vagy,
Hozzád az én szivem bizalma nagy;
Én is tehát őszinte, nyilt leszek
Nyiltan kimondom, amit érezek.
Hogy költeményim néked tetszenek:
Az jól esik, de hadd heverjenek,
Feledve, mint a szerzőjök maga,
Kinek tán feltün egykor csillaga.
Ha más dicsérte volna énekem,
Néhány kontár, nem tetszenék nekem,
De tőled, aki nép kegyencze vagy,
A bók értéke oly fölötte nagy.
Kedves magyar muzsád oly dús erű,
Aranylantodnak hangja;
A szépvilág bámulva néz reád,
Nem tudja: mily drágán vásárolád!
Nem tudja: míg forgál a nép között,
A sors sötét haragja üldözött!
De nem te szenvedtél csak, pajtikám!
Én is kemény harczot harczoltam ám.
Harczoltam én, bár nem valék baka,
De lát’d azért áll a fiú nyaka.
És bár, miként te, nem valék szinész:
Zúdula rám vihar, zúdula vész,
Játszottam a bús árva szerepét,
A kin mégis szivem nem dúlta szét.
E gondolat volt pánczél s menedék:
Kínom szerzője nem magam valék.
De hagyjuk a letűnt napok baját,
Nem czélom irni ékes alagyát.
Boldog, kit nem törvén meg a bajok,
Büszkén mondhatja: én ember vagyok!...
Sokáig volt a sorssal párbajom,
S le nem csapott, kevélyen mondhatom.
Vegyüljön bár kelyhembe több üröm:
Szelid mosolylyal azt is eltüröm.
Küzdjünk ha kell tovább is, jer velem,
S ha végre nyerve lesz a győzelem:
Vigadjunk, mint a hét hadóriás,
Akik „magnum fecerunt
áldomás”.
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről - Petőfi-Könyvtár
XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910.
Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése