FEBRUÁRIUS 3-ÁN, 1856.
Egy lapot szentelek keserű négy évek
Gyászos emlékének.
Megnyilott börtönöm!... szabad madár lelkem,
Hadd zengjen az ének.
Midőn az ember rab, néma a bánattól,
Nem úgy mint a madár, mely fogva is dalol.
Lehullott bilincsem, mely kínomról beszélt
Siralmas hangokon;
Hallom még szavát, mint szívmetsző madárdalt,
Melyet a fuvalom
Távolból hoz felém… s átjárja lelkemet.
Keserű négy év én őrzöm emlékedet!
Újra megfeszítem már rég érintetlen
Lantomnak húrjait.
Lesz-e majd, aki a hivatlan dalnoknak
Hallgatja dalait?...
Nem minden madárnak dala szól a szivhez,
Bárha, szegény!... mélyen, melegen, hőn érez.
(Prága.)
SZERELEM AZ…
Szerelem az élet zománcza,
Édes méze a boldogság;
Hiszem, hogy az ég mindkettőből,
Néked teljes mértékkel ád.
(Pest, 1856.)
MIDŐN…
Midőn aláirtam az ítéletet,
Mely határozott éltem felett,
Mosolyogtam s kezem nem reszketett;
S most remegek, mint száraz nyárfa levél,
Ha süvöltve jár az őszi szél:
Sorsa annak, ki szeret – s nem remél.
(Pest, 1856.)
SZ. M. KISASSZONY
EMLÉKKÖNYVÉBE*
Ha olyan boldog léssz, mit én kivánom:
Legboldogabb te vagy a nagy világon.
(* Szendrey Mária,
később Gyulai Pálné)
(Pest, 1856. nov. 22.)
NINCS A MEZŐNEK…
Nincs a mezőnek virága,
A fáknak nincs már levele,
Megszünt a patak moraja,
A csalogánynak éneke.
De van még egy kicsiny berek,
Benne madár dalol, fütyül:
Bánatában úgy kesereg…
Messze távol útra készül.
Árva szivem kis madárka!...
Távozni kell, azrét búsúl.
Búcsú-dala, búcsú-szava:
Isten veled, élj boldogúl!
(Pest, 1856.)
ALIG HOGY…
Alig hogy megszabadultam,
Már is ujra rab vagyok;
Szabadságom drága napja
Be hamar leáldozott!
Nem vigyáztam, tőrbe estem,
Mit a véletlen vete.
Ah… de annyi báj-erőnek
Ellenállni lehet-e?
Hánykolódom és vergődöm
S nincs erőm, hogy széttépjem
A varázs-kört, melyben fogva,
Tán örökre, a szivem.
Jól tudom, hogy tápot szivem
Soha, soha nem lelend.
És szerelme még sem szűnik,
Csak a sirban oda lent.
Tiszta vágya szent tüzétől
Fölemésztve vesszen el!...
S üdvét, mit e földön veszte,
Hamvaiban lelje fel.
(Brünn, 1856.)
MÉRT…
Mért sóhajtok?
Mért sóvárgok?
Mért epedek?
Mért kesergek?
Hiszen úgysem
Szeretsz engem!
Annyi kecscsel,
Szép lélekkel
Azért áldott
Hát meg az ég,
Hogy mint átok
Nehezedjék
Bús szivemen
A szerelem!?
(Brünn, 1856.)
REMÉNYHEZ…
Ringass remény, ringass!...
Lágy párnáidon,
Édesen pihenve
Engedj álmodnom.
Bár sokszor megcsaltál,
- Hivén szép szavad, -
Ujra hitelt adok,
Feledem a multat.
zengd el hát felettem,
Bűbájos dalod,
Mint édes anyám tett,
Midő ringatott.
álmom gyönyörteljes,
Üdvözítő szép;
Oh, ha ez valaha
Valóságba lép!
De nem, nem, nem lehet,
Lehetetlenség…
Ily örömet nekem,
Nem adhat az ég.
Ringass, kérlek ringass,
Csalfa szép remény:
Az örökléten át
Hadd álmodjam én!...
(Brünn 1856.)
HIVATLAN DALNOK VERSEI
I.
Szivem rejtett kis kertében
Virít egy szép, szép virág:
Reá lelkem, síró lelkem –
Hullatja gyöngy harmatát.
Szirma piros és oly gyöngéd,
Mint a tiszta érzelem;
Kedves neve hozzá illő;
Neve: égő szerelem.
Egyedül áll elcsüggedve
Szivem éke, szentsége:
Barna lányka! – egy zöld ágat
Nem ültetnél melléje?
II.
Fehér őszi rózsát
Adtál nékem, … tudod?
S arczodon a legszebb
Piros rózsa nyílott.
A fehér rózsának
Megsárgult levele,
Sóhajom és könnyem
S csókom is illette.
Sóhaj, könny és csókom!
- Forró mind a három –
El kelle fonnyadnod,
Kedves szép virág.
Rövid örömimnek
Hervadt bizonysága!
Hulljatok könnyeim –
Hulljatok reája!
III.
Nem kérem én szerelmedet,
Hidd el, hidd el, nem kivánom:
Fürge madár nem mulathat
Lombja-vesztett száraz ágon.
A virágnak verőfény kell
S dél hevében enyhe árnyék;
Virág vagy te s életemnek
Nincsen fénye s lombja már rég.
Ifjú lelked könnyű szárnyán
Föl-fölrepül a magasba:
De lelkemet a fájdalom
Súlya földre alá vonja.
Csillag vagy te, fényes csillag,
A mennyország kéklő ívén;
Én egy sötét, bolygó alak
Siralomvölgy rideg földén.
Korunk közt két életszak van,
Legszebb két szak: tavasz és nyár.
Reád tavasz langy fuvalma,
Reám az ősz hűs szele vár.
Virág mellé zöld ág illik,
Zöld levélre hull a harmat;
Gyenge virág elhal, elfagy
A dérlepte haraszt alatt.
Nem kérem én szerelmedet;
De ne tiltsd, hogy szeresselek,
S mint halvány hold fényes napot,
Távolról ne kisérjelek!
(Brünn, 1856.)
RÉGI KEDVESEMHEZ…
Miként szerettelek, miként szeretlek még,
Tanúm a fényes nap, tanúm a magas ég;
Epedőleg hányszor függtek rajt’ szemeim.
S nemegyszer szárítá fel a nap könnyeim.
Tied volt szivemnek első hő szerelme,
Mit lelke villáma gyujta lángra benne,
Annak, kinek keble oltára volt képed,
S ki leromboltatá a templomot érted.
Hidd el, nem feledtem sohasem eskümet,
Melyet lelkesülvén, szivem ajkamra tett.
Oh! ha emlékeznél, hogy adtam is jelét,
Mily forrón szeretlek, hogy éltem a tiéd.
Ha elszakasztott is tőled balvégzetem,
Velem maradt képed, velem mind szüntelen,
Ha csüggedés szállt meg, szerelmem tartott fel:
Érted mindent, mindent nyugodtan türtem el.
Tudod követelés s önérdek sohasem
Szennyezte, zavarta szeplőtlen szerelmem;
Boldogságod levén mindég szemed előtt,
Azért esengtem én s kértem a Teremtőt.
Az égi végzemény határzata hogy mi?...
S mire tart föl engem?... nem fogom kutatni;
Lelkem a sors ellen ellátva fegyverrel,
Szeretni foglak én távol, úgy mint közel.
Elhunyt őseidnek dicsőült szelleme,
Élő hű fiaid lángoló szerelme
Virrasszon fölötted, mint egy örök lámpa
S oszoljék fényétől a jelen homálya.
Haragvó Istened béküljön ki veled,
Adjon áldást reád, erőt és türelmet;
Vesd le gyász-ruhádat, elég rég viseled,
S remélj a jövőben, hazám, Isten veled!
(Brünn, 1857.)
PANASZOS DAL
Kezemben lant, szivemben fájdalom,
S a dal, mit gyenge lantom zengedez,
Zavarja tán a mester álmait,
Kit ismeretlen sirhalom fedez.
Ah, ki mondja, hogy út föld takarja!?
Őt, ki lelkének minden érzetét
A nagy világnak osztogatta szét…
Ki tudja porát szél, hol sodorja!
Testvér-lelkem nyugtalanúl keres,
Keres s nyomodra sehol sem akad;
Eltüntél gyorsan, mint egy tünemény
Az égről, csak hired s neved maradt.
Mit ér nekem hired s nagy neved,
Ha testvérem örökre vesztettem!...
Sajog a seb s mély, fojtó keservem,
Melyet szivemen halálod ejtett.
Könnyes szemeim égre emelem,
De enyhülést és vigaszt az nem ad;
Oh! az ég oly hideg, oly részvétlen:
Nem ismer kínt, bánatot, fájdalmat!…
Mit használ nekem nap, hold s csillaga,
Mit a fény, melyet reám lövelnek,
Ha sötét éjébe bús lelkemnek
Nem hathat be a derű sugara!
Nem kérdem én, mit vesztett a hon,
Halálával elhirült fiának:
Ez évtized annyi kedvest, jelest
Választott áldozatúl magának!...
Sirassa édes fiait a hon;
Én forró könnyeim záporával,
S árván maradt szivem fájdalmával,
A legjobb testvért sirat- s gyászolom.
(Brünn, 1857.)
CSENDES VOLT…
Csendes volt keblem, mint földalatti sírbolt,
Benne a szenvedély nem zajgott, tombolt,
Elzsibbadt a szivem balsorsom telében,
Futó ifjuságom nyara közepében.
Szótlan honszeretet olthatlan világa,
Remény, a kebel nem hervadó virága,
A bizonytalan vágy, fásult egykedvüség,
Zajos életemből maradtak vélem még.
És folytak a napok, tüntek a hónapok,
Mint vihar után a megtüremlett habok;
Tegnapot nem bántam, holnaptól nem féltem:
Én magam feledve, tengődve, de éltem.
Láttalak, kedves lány… s ez elég volt arra,
Hogy lelkem nyugalmát fenékig zavarja,
Elöntse keblemet érzelem dagálya
S csapdossa szivemet torlódó hulláma.
A szorongatott szív kínjai közepett,
Zavart eszem’ gyenge őrültség szállta meg;
Lázban ajkam megnyilt, szerelmet rebegett
S legszentebb titkomnak árulójává lett.
Ki van mondva a szó, tudod, hogy szeretlek;
Megtörtént a merény, vissza nem léphetek;
Küzdök, de hasztalan!... szerelmem zuhatag,
Mely minden gátat elönt, zúgva, nyögve szakad.
Mely csillag vezetett?... mely ismeretlen kéz,
- Mely halandóval játszik s azt’ elenyész, -
Vont e tömkelegbe, bekötvén szemeim,
Hol vezérfonál nincs, igézvék lépteim?
Ha bűnöm terhe nagy s szerelmem megsértett,
Itélj, sujtsd, dölf át e boldogtalan szivet
folyjon piros vére, folyjon mint a patak:
Csakhogy ne kisérjen gyülölet se harag.
(Brünn, 1857.)
NEM NEVEZLEK…
Nem nevezlek, lányka,
Ne tudja a világ,
Ki az, kit szivem úgy
Tisztel, szeret, imád.
Magam is reszketve
Suttogom csak neved, -
Ha lelkem utánad
Vágy, sóvárg és eped.
Élő szobor szivem,
Rajta írva neved;
Tudd meg: ha letörlöd,
A szobor megreped.
(Brünn, 1857.)
MIATTAM…
Miattam elmaradhatsz jó tavasz,
Én nekem úgyis éktelen maradsz:
Kinek keblében a szív puszta kín,
Nem lel gyönyört tavasz virágain.
(Brünn, 1857.)
BARNA FÖLDET…
Barna földet a fehér hó lepte be,
Fehér kendőm barna lányka szegte be;
Ha jő tavasz, újul a föld, a mező,
Ha meghalok, lesz kendőmből szemfödő.
Üldöz a sors, üldöznek az emberek,
Hosszú harczban vélök már-már csüggedek;
Fáradt vagyok,… óhajtom a nyugalmat…
Ami itt nincs, föllelem a föld alatt.
Jóban, rosszban részesültem eleget:
Lakta öröm, lakja a bú keblemet;
Hű barátim voltak: nyomor, fájdalom…
Ellenségim: tudja Isten ’s én tudom!
Déli pontját meghaladta már a nap,
Nem sokára beköszönt az alkonyat;
Szállj le napja életemnek, jöjj le est!...
Megpihenne már a lelkem örömest.
Édes lesz a hosszú álom énnekem:
Kedves képed lebeg, lányka, felettem;
Fehér kendőm födi be majd e szivet,
Amely érted hevült, égett, vérezett.
(Brünn, 1857.)
MADARAMHOZ
Kendericze kis madárka!
Régi lakod a kalitka;
Fénytelenek bár tollaid,
Zengzetesek a dalaid.
Egész télen néma valál,
Néha egy-egy hangot adál,
Mintha karvaly körme között
Lettél vón te az üldözött.
Szárnyad alá dugva fejed
Álmodoztad át a telet,
Szépité-e vajjon álmod
Rég elvesztett szabadságod?
Vagy talán el is feledted
A zöld mezőt, a derült eget,
A kis fészket, meleg napot,
Hűs árnyékot, friss harmatot?
De nem, dalod bizonyítja,
Mely a multat úgy siratja,
Oly fájdalmas szívhasítón,
A lelkemre mélyre hatón!
Tova van még a kikelet,
Te azt már is énekeled.
Szegényke te… tudom pedig
Nem hoz neked, nem hoz semmit.
Mint sajnállak, mint sajnállak!...
Örömest el bocsátnálak.
Visszaadnám szabadságod:
Jaj de nyomba ott halálod!
Megvan törve röpke szárnyad,
Hol találnád fel tanyádat?
Kopott gúnyád nem sokat ér,…
Megvenne fagy, megvenne dér!
Kis madárkám, maradj velem,
Dalolj velem, dalolj nekem;
Te hozzám, én hozzád illem:
Rabok vagyunk mind a ketten!
(Brünn, 1857.)
ABLAKOMON…
Ablakomon dérvirágok,
Fehér rózsák, liliomok;
Dermedt kezem míg dörzsölöm,
Nézésökben gyönyörködöm.
Czifrák, nagyok, szebbnél-szebbek,
Nézem őket s elmerengek;
Eszembe jutsz kedves lányka,
A föld legszebbik virága.
Előveszem a tollkésem,
Drága neved rájok vésem;
Hosszan, lassan, szépen vésem…
Reszket kezem, remeg szivem.
Ime kész a végső vonás…
Keblem… feszül egy sóhajtás…
Olvad a virág, véle neved;
Óh, e sóhaj forró lehet!
(Brünn, 1857.)
VISSZAEMLÉKEZÉS
Egy kis asztal körül ültünk mi hárman:
Kis mamácska köztünk, véled szemben én;
Te csinos, egyszerű házi-ruhában,
Disz-egyenruhámon ragyogott pitykém.
Egy virágkehely az asztal közepén,
Benne friss, illatos őszi virágok;
Aludni ment a nap, de a gyertyafény
Helyette bőven terjesztett világot.
Mint egy kegyistennő ültél te ottan,
Nyájas mosolygással tekintvén reám,
S én, ki régóta csak Marsnak hódoltam,
Annyi kegy s báj előtt magam meghajtám.
Keblem jégpánczélja lassan elolvadt
Hő sugaraitól szép szemednek,
S felhevülvén szivem nehány percz alatt
Úszott hullámain az öröm-tengernek.
Minden szavadnak és tekintetednek
Kisérői voltak gyönyör és kellem;
Viruló jeleit ifjú éltednek
Arczod rózsáiban némán szemléltem.
Szótlan néztelek én, szótlan merően,
S fájdalmas gondolat szoritá lelkem;
És e gondolattól futott örömem,
Mint az üldözött vad a rengetegben.
Óh, e gondolat még most sem hagyott el:
Összeforrt lelkemmel válhatatlanúl,
Búmat búskedvüség váltotta, váltotta fel,
Szivemnek fájdalmas boldogságaúl.
Lelkemből szeretlek, de azt is érzem,
Hogy e szerelmem tesz boldogtalanná,
Mi másnak üdvösség, kárhozat nékem!...
Kárhozzam el, csak te légy boldoggá.
(Brünn, 1857.)
CSIKÓS ÉLET
Csikós vagyok, tágas puszta királya,
Birodalmam az alföldnek rónája,
Dombja, halma, ameddig csak szemem lát; -
Tengerem a rengő tündér délibáb.
Szerény lakom kis cserényem s tetejét
Képezi a csillaghímes hajlott ég;
Nap, hold, csillag váltva adnak világot,
Sötét éjben czikkáznak a villámok.
Puha ágyam harmatos fű és subám,
Fejpárnám a báránybőrös nyerelám;
Nem kell nekem ennél nagyobb kényelem,
Tollas ágyát senkinek sem irigylem.
Virágillat jár itt szellők szárnyain,
Nehéz gondok nem zavarják álmaim;
Piros hajnal üdvözöl, ha ébredek,
S a pacsirta zeng felettem éneket.
A nap ellen karimás kis kalapom
Elegendő árnyat-adó sátorom,
S ha fergeteg nyargal végig a pusztán,
Legyűröm azt s kifordítom a subám.
Az égalja szentegyházam s oltárom,
Reggel, este megemelem kalapom,
S mit anyámtól tanultam, egy éneket,
Eléneklem s áldom azt, ki teremtett.
Bársony lovam régi szolgám, hű pára,
Sejti hová… ha felülök hátára,
S ha szorítom czombjaimmal oldalát,
Elhagyná az ég kilökött csillagát.
Birodalmam leggyönyörűbb virága,
„Puszta-gazda” szép hajadon leánya;
Ő egyetlen féltett kincsem, gyémántom,
Kivel szivem s királyságom megosztom.
Ragyog a nap, leng a szellő csendesen,
Vágtat lovam, mint a villám sebesen;
Üldözőbe vett engem a szerelem.
Csak babámnál, sehol másutt, menhelyem.
Véres tajték foly le lovam oldalán,
Fáradtságtól arczom bágyadt, halavány;
Hej! de szivem úgy megdobog, úgy örül,
Majd kiugrik, majd kiszökik helyébül.
Közel vagyunk, nosza rajta! jó lovam!...
Galambomnak, tudod, hogy rád gondja van;
Kipihenünk és arczom is kipirul,
Tüzes csókjait ha szedem ajkirul.
(Brünn, 1857.)
TÖBB EZREDÉVES…
Több ezredéves már a tavasz,
Mégis mindig ifjú és szép az;
Szerelmet lehel langy fuvalma
S ékes a virágkoszorúja.
Zordon tél hányszor nem követte, -
S koszorúját mindig széttépte;
De mindannyiszor ujra virult,
Ujra éledt, ujra fölvidult.
Eltünt életem ifjusága,
Lombja fonnyad, szárad a fája;
Várom az őszt, a rideg telet,
Mit föl nem vált már több kikelet.
Van éltem fáján még egy zöld ág,
Szerelmem rajta piros virág;
Levelei: szebb emlékeim…
Harmatcseppek rajta könnyeim.
(Brünn, 1857.)
HA…
Ha mindazt tudnám, amit még nem tudok,
Mondhatnám: tudós vagyok;
Mégis mindenek előtt
Szeretném én tudni nagyon,
Nem talán hány csillag vagyon
Az égen, vagy a jövőt,
Óh nem!... ezekkel éppen nem gondolok;
De mit tudni óhajtok,
Amiért én életem
Egy részét örömmel adnám:
Mért mondtad, midőn búcsúzám,
Hogy reád emlékezzem?
(Brünn, 1857.)
REPÜLJ LELKEM…
Repülj lelkem, repülj,
Galamb szárnyaidon,
Hová forró vágyad
S égő szerelmed von.
Mint illatos virágot
Az aranyos lepke,
Repesd körül őtet,
Rengj, lebegj felette.
Fürödj meg szemei
Ragyogó fényében,
Mint bágyadt holdsugár
A patak tükrében.
Ereszkedj le halkan
Tiszta homlokára,
Miként szelid álom
Az ártatlanságra.
És ha megilletett
Édes lehellete,
Teljesülve im ott
Vágyad leghőbbike.
Térj vissza vidámon,
Keblem nyitva leled;
Inkább örömed, mint
Búdtól, repedjen meg!
(Brünn, 1857.)
DINOM-DÁNOM
Végnélküli tánczvigalom
Az én egész életem,
Hej! sok tánczot furcsa nótán
Járat el a sors velem.
Amig szilaj ifjú voltam,
S bútól kimélni akart,
Egész kedvvel lelkesülten
Jártam el a friss magyart.
Föl-fölszöktem jó magasra,
S összeverém a bokám,
Ha elragadt a vidámság,
Hajdan hires paripám.
Rákeríté hamar a sort
A bús magyar nótára;
Hegedűje szomorúfűz,
S üröm volt a gyantája.
A „társalgót” és „vigadót”
Már régóta nem járom;
Az egyikből kizárt szépen,
A másikhoz nincs borom.
És a lánczot?... oh a lánczból
Kijutott a szerepem:
Egy huzamban három évig
Tánczoltam azt – s csörgettem.
Kegyetlenül húzza most az
Agyszédítő kerengőt;
Andalgóval töltöm el a
Gyorsan futó szünidőt.
Csak hegedülj, sors!... eljárom,
Bármily „grand legyen a tour”,
De esküszöm, nem tánczolok
Soha quadrillet á la cour!
(Brünn, 1857.)
SOKSZOR…
Sokszor el-elgondolkozom
S jut eszembe multam,
Reményben dús ifjú szivvel,
Hogy boldog is voltam.
Szépnek leltem a világot,
Kedves volt az élet;
Ott virágot szakitottam,
Itt ízleltem mézet.
Most, ha rózsa után nyúlok,
Ezt olvasom szirmán:
„Menj el innen, látod tüském?
Megszúr, ne nyúlj hozzám.”
Mért tagadnám, volt szeretőm,
Szép volt ő mint angyal;
Szép, mint tiszta nyári napon
Az ébresztő hajnal.
Nem hiába nevezték őt
„Bakony rózsájának”,
Beillet vón’ a kéklő ég
Egyik csillagának.
Bölcsőjében jegyezte el
Édesapám mátkámnak,
S a gyermek vő meg is tetszett
Ipának és napának.
Velünk együtt nőtt szerelmünk,
Nem gondoltunk másra;
Simultam a lánykához, mint
Harmat a virágra.
Ifjú lettem. Kötelesség
S tettvágy tölté keblem,
Válnunk kellett, búcsúzáskor
Sirtunk mid a ketten.
Vihar támadt, forgó-szele
Messze sodrott tőle;
S ifj’ asszonytól feledve a
Lányka szeretője.
De jól van így, mert ő boldog;
Köszönöm az égnek,
Hogy elválasztá szerelmünk,
S útját életünknek.
Remény s jövő nélkül bolygom
A nagy világban én,
Mint, ki hajótörést szenvedt
Az élet tengerén.
(Brünn, 1857.)
PANASZ
A föld szomját oltja harmat,
Oltja eső,
A nap hevét mérsékli a
Híves szellő,
Börtön-éjbe a napsugár
Betör néha,
A rab lánczát is leveszik
Néha-néha…
Enyhítő írt csepegtetnek
Fájó sebre,
Síkra nyomul a folyó, ha
Szűk a medre.
Langy fuvalom olvasztja a
Téli jeget,
S fellegektől tisztitja a
Borult eget;
Kizöldül a liget, erdő,
A holt berek,
S zúg a patak, dalra kél a
Madár-sereg.
Enyhülések, változások
Szem-tanúja:
Napról-napra nőttön-nő a
Szivem búja.
Csak számomra nincs enyhülés,
Nincsen vigasz,
Csak búbánat, csak fájdalom,
Csak mindig az.
Az örömből harmat-cseppnyi
Sem jut nekem,
A remény is fájdalommá
Vált keblemben.
Bánatimnak kútforrása
A szerelem;
Szivem lángol, égető szomj
Gyötri lelkem.
Hadd lobogjon, hadd gyötörjön,
Lesz szünete:
Ha elcseppen szivem vére
Végső cseppje.
(Brünn, 1857.)
KEBLEM HEVÜL…
Keblem hevül,
Szivem úgy ég;
S arcz s homlokom
Hideg, mint a jég;
És nem sejti senki, senki,
Hogy e márvány külszin alatt,
Miként buzog, miként pezseg
S forr az elfojtott indulat!
Annyi bajok,
Annyi csapás,
Sok keserű
Csalatkozás,
Nyom nélkül nem maradhatnak;
Komor napok hosszú sora
Letörölhetlen jelei
Föl vannak vésve arczomra.
Életemnek
Aranykora,
Midőn lelkem
Mozzanata
Arczomon tükrözé magát,
Visszaidézhetlen oda!...
Most örömnek, sem bánatnak
Nincs rajt’ jele, nincsen nyoma.
Mint szoborban
A sir felett,
Ugy arczomon
Nincsen élet;
De mint sirban holt tetemen
Rágódnak a nyüzsgő férgek,
Keblemben úgy háborognak
A föllázadt szenvedélyek.
(Brünn, 1857.)
KERTJÉBEN…
Kertjében a kertész
Virágokat növel;
Kapálgat, ápol, írt,
Nehogy gyom lepje el.
Szivemnek egyetlen
Virága szerelem;
S a végzet akarja,
Hogy azt is kitépjem.
De ellenszegülök!...
Ha éri hervadás,
helyette úgy se fog
Virítni többé más.
(Brünn, 1857.)
SZIVEM…
Szivem méhkas,
Benne méhek
A rajongó
Érzemények.
Minden kasban
Van anyaméh,
Ugy szivemben
A királyné
Te vagy lányka!
Lelkem lelke,
Aki körül
Tündér népe
A méhháznak
Dong-bongva gyül,
Mint a fenség
Trónja körül
Az apródok;
Téged mézzel
Tart és magát
Méhkenyérrel.
Megtörténik
Sokszor, gyakran,
Hogy e kis had
Összekoczczan,
S fullánkjával
Bősz hevében
Szúrja, sebzi
Szegény szivem.
Azonban míg
Királynéja
Szivem lakát
El nem hagyja,
Helyre áll az
Egység szépen,
Fenségének
Szent nevében:
De ellenben
Jönnek herék
S kipusztul a
Méhivadék.
(Brünn, 1857.)
MILY BOLDOGOK…
Mily boldogok mindazok, kik
Körödben lehetnek,
S kisérhetik mozdulatit
Ártatlan lelkednek!
Boldogabb lesz egykor majd az,
Ki szerelmét vallja,
S kedves arczod mosolyában
Sorsát olvashatja.
Ámde annál nagyobb az én
Boldogtalanságom,
Ki szerelmem – remény nélkül! –
A szivembe zárom.
(Brünn, 1857.)
ÜDVÖSSÉGGEL…
Üdvösséggel teljes órák,
Feledhetlen napok!...
Emlékezvén utánatok
Fájdalmasan sóhajtok.
E sóhajból legyen vihar,
Mindent sodró forgó szél,
Ne maradjon épen virág,
Ne maradjon fán levél!
Legyen puszta a természet,
Puszta, mint az én szivem,
Mit vadonná alakított
Nem viszonzott szerelem.
De, mit beszélek? mit kivánok?
Foglald helyed józan ész;
Ne maradjon szép a természet,
Ne érje azt semmi vész.
Hadd lássam a virágokat,
Mint virítnak, hervadnak;
S amit eddig még nem tudok
Tán feledni tanítnak.
(Brünn, 1857.)
HULLÁMZOTT A TENGER…
Hullámzott a tenger,
Hányta a hajót,
Majd kétségbe ejté
Már a kormányzót.
Végre megfeszité
Minden erejét,
S legyőzte a vihart,
Hullámot, veszélyt.
Vihar után pihen
A kifáradt szél!
Mozdulatlan áll a
Hajó s vesztegél.
(Brünn, 1857.)
SZERETTEM ÉN…
Szerettem én egykor a suttogó szellőt
S zúgó fergeteget,
Azzal szerelmemről beszéltem, ennek el-
Mondám keservemet.
Most zúghat fergeteg, suttoghat a szellő,
Nem érdekel engem;
Sinlődik keblemben, mi hozzájuk vonzott,
A rokon érzelem.
(Brünn, 1857.)
JÓL FOLY A VÍZ…
Jól foly a víz a malmomra,
Felöntöttem a garatra;
De fel ám…
Még pe’ amúgy igazán.
Szól a zene, vigan járom,
Csinos barna az én párom;
Barna szép…
Szeme, mint a Nap, úgy ég.
Ide azt a telt palaczkot,
Hadd igyam egy hosszat-nagyot
A honért!
Kit annyi bú, bánat ért.
Kihajt még a szőllőtőke,
Lesz a honnak még öröme;
És mért ne?
Él a magyar istene!
Számot vetek veled bánat,
Üsd fel másutt a tanyádat;
El veled!
Megélek én nélküled.
Ez az élet úgy is rövid,
Mért búsulnám át napjait?
Rajta hát!
Kedv- s derűre zord világ.
Nem búsulok, vigan talál,
Akármikor jön a halál
S szól: hallga!
Jer, az órád lejára.
Összeszedem sátorfámat,
Búcsút mondok a világnak,
S addig is,
Éljen a hon, a bor is!
(Brünn, 1857.)
KIDÖNTÖM…
Kidöntöm a bánat szomorúfűzfáját,
Kitűzöm a jó kedv piros lobogóját,
A kalapom mellé tarka szép bokrétát,
Ragyogó lobogós háromszin pántlikát.
Széles nagy a kedvem, szilaj és féktelen,
Húzd rá czigány!... bokám össze hadd verhessem!
Jöszte galambom!... hadd ugrom egyet veled,
S ha van bú szivedben, el vele! most feledd!
Pöndörödjél babám! egyszer, no még egyszer,
Ide karjaimba s halld, szivem miként ver;
Tekints a szemembe… csókolj meg, ez szabad:
Igy la! hisz a magyar nemcsak sírva vigad!
(Brünn, 1857.)
KATONA VAGYOK ÉN…
Katona vagyok én, régi, vén katona,
Voltam már káplár is, de most közkatona,
A katonasághoz hoztam bút s bánatot,
Mindig nyomba kisér, soha el nem hagyott.
Amit parancsoltak végre is hajtottam,
Kitüntetés után cseppet sem vágyódtam,
Kötelességemet mindenkor megtettem;
Egy hajszállal többet, de kevesebbet sem.
Egyszer, de már régen, mondá az óbester
Vállam veregetve: Fiam, derék ember!...
Sok történt azóta, mindenmegváltozott:
Hej csak adnák már ki nekem az obsitot!
(Brünn, 1857.)
ELMENNÉK ÉN…
Elmennék én lánykám hozzád, elmennék,
Ha sorsomtól lekötve itt nem lennék;
Boldogságom volna nézni szemedbe,
Lehajtni árva fejem öledbe.
Távol tőled teher nékem az élet,
Mint fáj szívem, kimondani sem lehet;
Kinek mondjam el panaszom, bánatom,
Ha néked nem, senkinek a világon,
Te vagy az én egyetlen-egy virágom,
Napom, holdam, csillagom, a világom;
Kicsiny ontja tágas, kerek, nagy földnek,
Hova lelkem s gondolatim repülnek.
Száll a madár nyugat felől keletnek,
Mit üzenjek tőle rózsám én neked?
Azt üzenem, azon kérem Istenem,
Kösse össze életeddel életem!
(Brünn, 1857.)
MILY ELBIZAKODOTT…
Mily elbizakodott az ember!
Ő az ellen küzdeni nem mer,
Minek ereje nem fogy;
Önhittsége vak hevében
Bízik szörnyen erejében
És ájultan összerogy.
Fölszáll a nap, föl magasra,
De azért van alkonyata,
S lehanyatlik bágyadtan;
S az ember az ellen daczol,
Mi a végzet parancsiból
A szivében írva van.
sok hős szólott már ekképen:
„Megóvom függetlenségem,
Magamat meg nem adom.”
Harczban mint a tölgy úgy állott,
Sebet kapott, halált osztott,
Nem rettenté hatalom.
Végre a hőst, hol leljük fel?
Sírva játszik bilincsével,
Mit a szerelem vert rá;
Sóhajt, zokog, de ereje,
Hogy bilincsét széjjeltörje,
Mindörökre elhagyá.
Elkövettem én is mindent,
Feledni a feledhetetlent,
S mi lőn küzdelmem bére?
Ez iszonyú lelki harczban
Az áldozat én maradtam
S elcsepeg szivem vére.
Minden cseppje, mely lepereg,
Olyan tiszta, olyan meleg,
Mint aminő szerelmem:
Drága, véres és szent jelek
Oltárán a szerelemnek,
Lehet-e hát felednem?
(Brünn, 1957.)
HATÁROZAT…
Eddig és nem tovább!...
Félre erőszak;
Kényszerüség alatt
Lelkem megszakad.
Ez érzéketlenség,
Fölemésztő csend,
Lelkemnek gyilkosa,
Vesztője leend.
Foglald el szerelem
Szivemben helyed!
Inkább veled harcz, mint
Béke nélküled.
Bár nincs is reményem
Aratni diadalt:
Zengek, amig lehet,
Szerelmi harczi dalt.
Kiolthatatlan láng
Az én szerelmem,
Tüzében megtisztult
Arany érzelmem.
Minden gyöngy- s virágom,
- Ha tán rejt keblem, -
Kiszakítom lányka,
Neked szentelem.
S miként sötét felleg
Villám s záporát,
Ugy rejtem keblembe
Lelkem viharát.
De kitörni nem fog:
Borong s elvonul
S bújában tégedet
Áldó cseppje hull.
(Brünn, 1857.)
MIKOR LÁTLAK?
Mikor látlak ujra, mikor,
Szerelmem szép csillaga,
Ezrei közt milyet föl nem
Mutathat az éjszaka?
Hasztalan jár tekintetem
Roppant ég területén;
Nincs csillag, melyben volna, mint
Szemeidben annyi fény.
Mikor látlak ujra, mikor,
Szerelmemnek rózsája,
Kit az Isten örömében
Teremtett a világra?
Egyedül állsz árva szépség
A természet tág ölén;
Rózsák közt keresni párod
Meg sem is kisértém én.
Mikor látlak ujra, mikor,
Hazám lelkes leánya,
Lelkem tiszta, szent hevével
Imádott szép bálványa?
Szemeidből egy tekintet
S arczodnak egy mosolya
Szív-világom borult egét
Nyílt mennyé varázsolja.
Vagy talán már nem is látlak?
Kezed nem érinthetem,
Hogy egy csókban rá leheljem,
Rá leheljem életem?
(Brünn, 1857.)
RÁD GONDOLOK…
Rád gondolok, hogy ha szürkül,
Reád, ha eljön az est;
Ébren úgy, mint álmaimban
Képzeletem téged fest;
Oly lélek hűn, oly kedvesnek,
Mint valóban minő vagy:
Egyetlenegy drága vonást
El nem hibáz, ki nem hagy.
Látom arczod rózsapírját,
Éj-sötét haj- s szemeid,
Vidor szived, gyémánt tiszta
Lelked fényes tükreit.
Szóval lányka oly csaló hűn
Teremt téged képzetem,
Hogy nem egyszer – remegve bár –
Nyujtám feléd ki kezem.
Gyakran mintha hallanám is
Édes, nyájas hangodat,
Melynek bűbájos zenéje
Szivem fenekéig hat.
Kedvesebben, mint anyámnak
Régen elhangzott dala,
Amidőn még meleg keblén
S karjai közt ringata.
A távolság válaszfalán
Keresztül tör képzetem,
Mint a napnak sugarai
Köd s homályos fellegen:
Gondolatim aranyszálak,
Sugarai lelkemnek,
Melyek a nem régen-múltba
Lányka hozzád vezetnek.
(Brünn, 1857.)
ÁNGYOMHOZ
(Levél.)
Kilőtted a nyilat,
Szivemen talált,
Sugallata, vére,
Verése elállt.
Húzd ki a nyilvesszőt,
Vagy lőjj még egyet:
Add vissza, vagy vedd el
Az életemet.
Mért e kegyetlenség,
Honnan érdemlem,
Hogy játékszeredül
Választád szivem?
Óh, ti kegyetlen és
Irgalmatlan nők,
Mért vagytok, mért vagytok
Oly kárörvendők?
Kínpadra feszítni
Árva szenvedőt,
S enyelegve döfni
Szivébe a tőrt!
Ez a nagylelküség?
Ez a gyöngédség?
Lehet… talán többet
Nem is érdemlék!
Lelkem a kétségnek
Martaléka most,
Sugallatától im
Szivemnek megfoszt.
Nem találok sehol
Menekülő rést:
Epedve várom a
„Kegyelemdöfést!”
(Brünn, 1857.)
MÉRT SÍRSZ LELKEM…
Mért sírsz lelkem, mért könnyezel?
Mért hullatod gyöngyeid?
Hát nem tudod, hogy számodra
Csak fájdalom terem itt?
Öröm neked puszta rege
A szép gyermek időkből,
Mit emléked híven őriz,
S álmaidnak tart csak föl.
Hogy oda van legszebb kincsed,
Annak vesztesége bánt;
Sírsz kínodban áldást, átkot
Szorsz, kiáltasz egyiránt;
Szüntesd könnyed, szüntesd átkod,
Úgy sem hallgat meg az ég:
Mért terhelnéd bünnel magad?
Kínod terhe nem elég?
Váratlan nem jött a csapás…
Fegyverkezél ellene,
S annyi erőmegfeszités
Mostan füstbe menne-e?
Légy erős, mint százados tölgy,
Mely a bércz felett honol:
Ég haragja ketté sujthat,
De búdtól meg ne hajolj!
(Brünn, 1857.)
LEMENT A NAP…
Lement a nap, eljött az éj,
Olyan sötét és olyan mély;
Világtalan az ég szeme,
Merően néz a földre le.
Kinézek a sötétségbe…
Nincsen annak hossza, vége;
Határtalan, mint bánatom;
Rád gondolok, szép angyalom.
Az éjszaka hő nap után,
Hideget hoz sötét szárnyán:
Meleg napom vagy leányka,
Leszállsz nekem nemsokára.
Rideg éj lesz körülöttem,
Közeledtét már is érzem;
Lelkem fázik, úgy didereg,
Mint elhagyott árva gyerek.
Virul, hervad majd a virág,
Zöldül, szárad majd a faág,
Sok változand a nap alatt:
De szerelmem régi marad.
Emlékedet szeretetbül
Örökzölddel fonom körül,
Mint egy kedves, drága képet
A szebb multból ereklyének.
Nem is mondom, hogy légy boldog,
Tudod, hogy csak jót kivánok;
Azt sem mondom: Isten veled!
Hiszen el nem válok tőled.
Árnyékod, mely szótlan követ,
A szellő, mely meg-megillet,
Bús nyögése a viharnak:
Jelenlétemre mutatnak.
(Brünn, 1857.)
TUDOD…
Tudod, hogy szeretlek
Tudom, hogy nem szeretsz,
Meglehet, hogy sajnálsz,
Lehet, hogy kinevetsz.
Nevess ki, nem bánom,
Csak ne sajnálj engem:
Habár boldogtalan,
De büszke szerelmem.
Szerencse fordulhat,
- Megreped bár szivem, -
S a kölcsönt kölcsönnel
Visszafizethetem.
(Brünn, 1857.)
P. F. BARÁTOMNAK
Kezemben van vándorbotom,
Koldustarisznya hátamon,
Öröm s bú tölti keblemet:
Hű bajtársam, Isten veled!
Örülök, mert visszatérek
Kis körébe kedvesimnek;
S kedves hazám ege alatt
Lel tán lelkem is nyugalmat.
Ha nem tudnád bumnak okát,
Kérdezd meg a magányos fát,
Hogy mit susog, kérdezd tőle:
Hulltában végső levele.
Számunkra nincs tiszta öröm,
Mindig vegyül közé üröm,
Édes volt csak anyánk teje,
Mézzel, boldogsággal tele.
Magad maradsz búsan, árván,
Mint a tölgy a szikla ormán;
De nem, nem maradsz te magad:
Lelkem fele nálad marad.
Vigasztalódj, nemsokára
Üt szabadságod órája,
És a szent hon drága földén
Találkozom veled még én.
Hadd szoritsam, ide jobbod!
Dölj szivemre, mely úgy dobog;
Még egyszer hadd öleljelek,
Hű bajtársam, Isten veled!
(Brünn, 1857. máj. 25.)
ITT VAGYOK, ITT…
Itt vagyok, itt azon helyen
Hol először láttalak;
Rezgő húrjain szivemnek
Érzeményim játszanak.
Búsan, de nem a fájdalom
Hangján szól már a zene;
Haldokló madár dala az,
Mely félig kiszenvede.
Mintha lelkem egy sirhalmon
Elmerengve függene,
Mint a megfeszített Úron
Kín-anyának a szeme.
Egy sirhalmon, melynek gödre
Zárná éltem felét,
S ráborulva, átkarolva
Tartanám a keresztjét.
Keblem csendes, mint a vidék,
Hol a vihar elzúgott,
S nyomában tiprott virágok
S letört ágakat hagyott.
Bús a lelkem s nincsen könnye,
Hogy hullatná azokat;
Nyári napnál hőbb szerelmem
Sugáritól kiapadt.
Puszta most már az én keblem,
Remény, öröm elhagyott.
Remény, öröm!... igaz, de a
Fájdalom sem lakik ott.
Szomorúfűz az életem,
Levelei hullanak:
Minden napom egy-egy levél,
Lassan, lassan csak fogynak.
Mért is nem jő egy sodró vész,
Éltem fáját kidöntő!...
Úgyis átok az életem,
Áldás vón a temető.
(Pest, 1857.)
MERENGVE JÁRSZ…
Merengve jársz lányka,
Mint a hold az égen;
Gyötrő szerelemmel
Függsz egy ábrándképen.
Látod a hold milyen
Szomorú és halvány?
Te is halvány s bús vagy
Szerelmes, szép leány.
Kigyul a hold arcza,
Ha kél az ég alján,
Leskelődve tekint
Nap kedvese után.
Ah! de az részvétlen
S mosolygva tünik el
A láthatár végén…
S ki tudja, kit ölel?
Nyilik néha rózsa
Arczodnak szűz haván,
Vagy az nem viszonzott
Szerelmed pirja tán?
Halvány hold, halvány lány!
Egyenlő sorsotok:
Azután epedtek,
Akit nem birhattok.
Hadd el ábrándképed,
Jó leányka, hadd el:
Lesz, ki mint virágját,
Hű keblére tűz fel.
(Pest, 1857.)
HEINE UTÁN
I.
Sírtam, álmomban sírtam én,
Sírban fekszel, azt álmodám;
Fölébredék s még akkor is
Könnytől nedves vala orczám.
Sírtam, álmomban sírtam én,
Hogy elhagyál azt álmodám;
Fölébredék s keservesen
Sírtam soká még azután.
Sírtam, álmomban sírtam én,
Hogy még szeretsz azt álmodám;
Fölébredék s könnyeimet
Sebes záporként hullatám.
II.
A halál a hűs éjszaka,
Tikkasztó nap az élet,
Alkonyodik, álmos vagyok,
A nap erőtlenné tett.
Ágyam felett terül egy fa,
Kis csalogány zeng azon,
Szerelemről dalol csupán…
Még álmomban is hallom.
III.
Ha tudnák a virágocskák,
Mi mély szivemnek sebe,
Vélem együtt sírnának, hogy
Fájdalmam hadd enyhülne.
Ha tudnák a csalogányok,
Milyen bús s beteg vagyok,
Vidáman harsogtatnák ők
Felüdítő szép dalok.
Magasból leszállnának az
Aranyos csillagocskák,
S vigasztalni jönnének ők;
Hogy ha kínomat tudnák.
Mindezek, mit sem tudhatnak…
Fájdalmam csak egy
tudja!
Hiszen ő az, ő az, aki
Szívemet szétszaggatta.
(Pest, 1857.)
ÉG A VÁROS…
Ég a város, emészt a láng,
Zúgnak félrevert harangok.
Irtózatos!... egymást érik
Zavart, jajveszéklő hangok.
Türemlik a népsokaság,
Miként hulláma tengeren,
Midőn rajta dühöngve jár
Viharos szél,e vad elem.
Mentőszerrel mindenfelől
Segítségül ezrek mennek,
Nem hiányzik biztató szó
S pusztulástól óvó kezek.
Keblemben mily nagy a veszély!
Ront, bont, dúl ott is egy elem:
Lángban szivem s tán porrá ég:
S nem jő, nem jő, segedelem.
És a lányka, ki felgyujtá
E magányos árva lakot,
Midőn kérem, hogy segítne,
Szemtől-szembe kikaczagott.
S kárörvendve nézi kinom,
Mint a győztes had vezére
A kardélre hányt ellennek,
Mint foly, ömlik piros vére.
Ne is jöjjön segitségül,
Mindhasztalan! későn érne:
A leégett ház falára
Egy-két könnycsepp, mit se’ érne!
Ha már nem jött, ne is jöjjön,
Nem segítne úgy se’ rajtam:
Égő szivem hamvaiba
Vágyaimat eltakartam.
Eltakartam, hogy hozzájok
Reményszellő ne jöhessen,
Nehogy a rejlő parázs is
Ujra lángot, lobbot vessen.
. . . . .
. . . . .
. . . . .
. . . . .*
(* A kipontozás Petőfi
Istvántól való.)
(Pest, 1857.)
SZERELMEM HATTYÚDALA
Még egyszer és utoljára
Zengjen e szerelmi dal;
Megtört szívből kiszakított,
Fájdalomtölt végsóhaj.
Virradatkor égre kelve
Dalolgat a pacsirta,
S lecsap gyorsan és elhallgat,
Ha dalait kisírta.
Felvirradt rám is még egyszer
A szerelem szép napja,
Tán csak azért, hogy szunnyadó
Érzelmeim kicsalja.
Hogy kicsalja, mint tavaszi
Napsugár az ibolyát,
S alig fejlett, ráborítja
Az éj sürű fátyolát.
Égre vetém tekintetem,
Napba néztem merően,
Ámde, aki azt merészli,
Nem maradhat büntetlen.
Megvakított égő fénye,
Lángra gyujtá kebelem,
S az, kiért ég, nincs körömben,
Elérhetlen énnekem.
Jaj annak a vakmerőnek,
Aki vezércsillagot
Más körben lel, mint amilyet
Végzete kimutatott.
Ah, de mikor az ember csak
Azt szereti igazán,
Ami távol vagyon tőle,
Mint az égi szivárvány.
Pillanatra elragadt a
Remény hő lehellete,
Bár végzetem könyvében áll:
Szeress s ne légy szeretve!
Halj ki hát forró szerelmeim,
Mennyből eredt gyöngyvirág,
Keresztnek tüzöm sírodhoz
Lelkem égő fájdalmát.
És te Isten!... tőled kérdem:
Mért alkotá szent kezed
Keblemben e szivet, hogyha
Szenvedélyekkel vered?
Vagy, ha már adtál is szivet,
Szenvedélylyel szeretőt,
Mért tagadtad meg hát tőlem,
- Hogy legyőzzem, - az erőt?
Lelkem zokog; de fájdalmát
Lányka! többé nem hallod;
Mint szélhárfa síró hangját,
Mit a vihar elkapott.
(Pest, 1857.)
ITT A VILÁG VÉGE
„Földi, hány hét a világ?”
„Mával is kevesebb!” felelt
Bölcs, bolond s z uraság,
Szegény, boldog, boldogtalan,
Béna, csonka, világtalan.
Hej! de, aki mondta neki!...
Másként állunk e napon,
Közel van a világ vége,
Közel bizony, de nagyon!
Kiszámitotta két tudós:
Czigányasszony s egy csillagjós.
Ezernyolcszázötvenhétnek
Szép junius havában,
Meglátogat egy üstökös
Bosszút hozván farkában,
Melytől egy pofont kap földünk,
Hogy szikrát hány mindkét szemünk.
Oly hatalmas lesz a csapás,
Hogy a földünk szekere
Egyet fordul s ég felé áll
Első s hátsó kereke.
Leggonoszabb az egészben:
Nem lesz majd, ki nevessen.
A sötét végtelenségbe
Pottyan földünk legottan,
Sírás-rívás, jajveszéklés,
Ebugatás hasztalan;
Menthetetlen oda leszünk,
S vélünk földi dicsőségünk.
Itt tehát a világ vége,
Itt az ítélet napja,
Hova leszünk, mivé leszünk?
Mondja meg, aki tudja.
Jól van dolga, kinek nincsen,
Mit sajnáljon és kit féltsen.
Hanem bezzeg ti fukarok,
Kincset gyüjtő zsugorik,
Aranyhalmaz mellett kiknek
Száraz állok felkopik:
Beád nektek az üstökös!
Hány a kamat? négyes-ötös?
Fogadjátok tanácsomat
Ti szivtelen emberek,
Osszátok ki kincseitek
Felét a szegényeknek;
S lelketekért Miatyánkot
Mondnak, ha pokolra szálltok.
(Pest, 1857.)
TEMETŐBEN
Elhagyott, leomlott sírhantok közt járok;
A romboló idő lépett, tiprott rájok;
Be is roskadának.
És amit az idő megkimélt, meghagyott,
Kegyelet, szeretet gondtalan átadott
A mulandóságnak.
Itten egy sírhalom keresztje kidőlve,
A másik anélkül sürű gazzal födve,
Alig látszik halma;
Mellette egy törpe akáczfa búsulgat,
Ki tudja mióta!... már rég széjjelporladt
A boldogult hamva.
Amott tört keresztek, odább kidőlt sírkő,
Pusztított itt ember, pusztított az idő
Egyiránt fájdalom!...
Hol vannak a szülők, nő, férj, testvér, barát?
Mért nem jő megnézni a szeretet halmát,
Segítni a bajon?
Jól mondják: „temetés a végső tisztelet”.
Ritkán éli azt túl barátság, szeretet;
Mert hisz nemsokára
Nem kerül egy könnycsepp, egy nefelejts virág,
- No de ilyen volt rég s marad is a világ –
Az elhunyt sírjára!
Ámde, ha az ember feled s háladatlan,
Természet-anyánknak mindenre gondja van,
Mindenre gondol az:
Sírokat zöld bársony szőnyeggel vonni be
S tarka virágokat himezgetni bele
Küldi el a tavaszt.
Mit ember megtagad, megadja azt az ég:
Gyakorta hullatja részvétteljes könnyét
S üdítő harmatát;
Eljő a napsugár örök szerelmével
És az ég könnyeit felcsókolja hévvel,
S itt mereng naphosszát.
Utána jő az ég csillagos fátyollal,
És a vándor szellő bánatos sóhajjal
Megpihenni tér itt;
Élőnknek érthetlen nyelven szól beszéde;
De, amit az élő soha meg nem érte,
Tán a holtak értik.
Vándor vagyok én is, messze földről jövök,
Egy mohlepte sírra fáradtan ledőlök,
Reája borulok.
Óh milyen jól esik megnyugodnom itten!...
Fájó örömében kicsordul a szivem
S könnyeket hullatok.
Fogadd be bús halom, fogadd e könnyeket,
Szivemből erednek, keblem hiven rejtett
Kincsei valának.
Éveken át vártam, vártam én e napot:
Hulljatok könnyeim, sírjára hullotok
Apám s jó anyámnak.
Nem hoztam virágot, nem hoztam koszorút,
De hoztam fiúi forró szerelmet s bút,
Leghűbb barátimat;
Velem voltak mindig, ahol jártam-keltem,
Közöttök osztám fel árván maradt lelkem
S borúsnapjaimat.
Tél van a keblemben, - oly rideg az élet!...
S nem melegíthet föl forró ölelésed
Lelkem édes anyám!...
Majd összerogyok az élet terhe alatt,
S hiányzik tanácsod és biztató szavad
Szeretett jó atyám!
Félre a panaszszal, - nem azért jöttem én,
Hogy elmondja, milyen kérlelhetlen kemény
A sors én irántam;
Tőletek tanultam, miként kell viselni
Inséget és nyomort; - tűrni és szenvedni
Ti tőletek láttam.
Ide jövök én majd, mind révbe a hajós, -
Ha zaklatott lelkem fájdalomtól zajos.
Itten megpihenek.
Lengjen fölöttetek ájtatos csend s béke,
Miként szivem fölött jóságtok emléke.
S most, Isten veletek!
És te vándor szellő, vidd el üdvözletem
Annak, kinek sirját sehol sem lelhetem,
S mondd neki: hogy – élek!...
Élek, mint tört ága a kidöntött fának,
Melyre az életnek madári nem szállnak:
Vágyak és remények.
(Pest, 1857.)
EGY KIVÁNSÁGOM
Nem óhajtok földi boldogságot,
Nem rettentnek engem a küzdések;
Tüzben tisztul meg az arany, és a
Lélek arany, tüz a szenvedések.
A dicsőség fényes koszorúja
Után lelkem éppen nem sóvárog;
Tüskét az is… s míg a homlok ékes,
A sziv vére égetőn szivárog.
Egy vágyam van, egy a kivánságom:
Adna Isten nékem dal-hatalmat;
Lemondanék én cserébe érte
Mindenről, mi élvet itt alant ad.
Egy rövid dalt egy hosszú életre,
Lángbetükkel írt buzgó honfi-dalt.
Mely, mint Mózes tiz parancsolatja,
Élne, ha száz s száz nemzedék kihalt.
Egyetlen dalt, mely a palotákból
A kunyhókba ajkról-ajkra járna
Egy időben, mint a meleg napnak
Szivéből kilőtt enyhe sugára.
Egyetlen dalt, melyet egy istenkéz
Szivem parlag földjébe ültete
Virágként s ott a tiszta hon-szerelme
Ragyogó nap s harmata növelte.
Hadd mondanám el, amit én érzek,
Mitől keblem dagad, hevül, úgy ég;
Megtanulnák akik még nem tudják,
Mit adott e honban nékünk az ég.
Hadd mondanám el azt, amit szivemben
Fogva tart az erőtlenség zárja;
Feltörheteném csak!... oh érzem, lenne
A magyarnak egy uj Miatyánkja.
S ha megnyilnék érzeményeimnek
Börtöne, s dal szárnyaira keltek:
Lenne ajkam néma, mint a lant, ha
Minden húrjai széjjel-repednek.
(Pest, 1857.)
CSÜGGEDÉSEMBEN
Megint kitört a régi, rögzött baj,
Pedig hivém, hogy már meggyógyulok:
Hivém, ha majd honom legét szivom,
Kedély-, szív-, lélekben újulok.
Csalódtam ismét, mint már annyiszor…
Megnyiltak ujra lelkem sebei:
Habár a tört ág néha összeforr,
Nem bir azért fölegyenesedni.
Egy rém kisért, egy sötét gondolat,
Mely már erőt vett félig lelkemen.
S győz is bizonynyal; lelkem vére folyt
A nyert sebegtől, mit nyújt küzdelem.
Védfegyverem széttörve ejtém el,
Kétségb’esés tőrét ragadtam meg.
Számot vetendő élet- s reménynyel,
A mely csak mindig, mindig hiteget.
Egy pillanat és szabad útja nyilt
Bizonytalanba vágyó lelkemnek.
S elrepül, mint fájó, siró hang,
S nem rabja többé szorult keblemnek.
Egy pillanat és testem összerogy,
Szivem, halálos ellenem, eláll;
S reám lassan, amint majd vérem fogy,
A béke csöndes örök éje száll.
A döntő perczben kezem reszkete,
Előttem láték égni valamit:
Szigorú arczczal intőleg tartá
Előmbe fényes fáklyáját a hit.
Magamhoz jöttem s tőröm eldobám,
Mint az, kitől elfut az áldozat;
Harag s szégyenpir égeté orczám
És elhagyott a sötét gondolat.
De hazámnak tiszta levegője
Beteg lelkemnek gyógyulást nem ad!
Megnyiltak újra lelkem sebei,
Újra megszállt a sötét gondolat.
Tévedt madár vagyok, kit kerget, űz
Való, avagy tán képzelt rémalak;
S előttem kél egy játszi bolygó-tüz,
Kövessem-e? S utam hová szalad?
Oh hit, ki egykor mindenem valál,
Miért is hagytad el keblemet?
De nem, te nem lettél hűtlen hozzám:
Megfosztának tőle az emberek.
Napom valál, enyhitően süte rám
- Búm felhőit törvén át – sugarad,
S most a kétség magát közbénk tolván,
Megfogyatkozál, - reám éj szakadt.
Mit keressek hát még én a földön,
Hol széttörve hitem szent keresztje?
Hol reményim megcsonkult horgonya
A kín örvényébe van süllyesztve?
Eldobnám e nyomasztó életet,
A késedelmes halált nem várnám,
Ha nem kötne még hosszá szeretet,
Mint eget földhöz ékes szivárvány.
(Pest, 1857.)
B. E.-HEZ
(Levél.)
Elhagyott már minden remény
Tőled kaphatni levelet,
Ha te nem irsz, majd irok én,
Nyisd ki szád, szemed, füled:
„Lánggal égő teremtette!
Nagy a harag a szivembe,
Úgy háborgok, úgy hánykódom,
Mintha volnék a Balaton.”
Nagy haragom, nagy bánatom,
Te miattad, jó barátom!
Te ’s olyan vagy, mint a többi,
Tőlük tanultál feledni.
Hiszen nem vagy már zár alatt,
Kötve nincsen a két kezed;
Lúd is van még – jól tom – Jákón,
Hogy az ember tollat metszhet.
Késed is van, mert anélkül
Életedben sosem voltál;
Még ott sem, hol éjjel-nappal
Őrt állottak ablakodnál.
Hol minden istenadta nap
Emberül kibolháztanak,
Még ott is volt tentád, pennád,
papirosod, éles bicskád.
Vagy tán mostan szenvedsz hiányt?
Vagy elvesztéd egészséged?
Avagy rab vagy, - azaz szived, -
Megszeretvén egy szép leányt.
Vagy tán az a hét szilvafa
Foglal téged el annyira?
Hernyókat szedsz, ássz, vagy kapálsz?
Szólj már kérlek, szólj, mit csinálsz?
Avagy Morpheus karjai
Édes álomba ringattak,
S föl sem ébredsz, míg el nem jő
Napja a feltámadásnak.
Ébredj, ébredj kis báránykám,
A juhász régen kihajtott;
Hanyatt fekszik a subáján
S kalap alól néz’ a napot.
Miként anyabirka béget
Elmaradt báránya után,
Úgy epedek, úgy sóhajtok,
Hejh, ha már hired hallanám!
Átok fekszik rajtam, átok!
Nem adott az Isten szárnyat;
Repülhetnék, mehetnék csak,
Fölkeresném báránykámat.
Vagy, ha nem lehetek madár,
Mért nem vagyok Monte-Christo?
A pénzre most rossz idő jár…
Hiába tudom, hol van Jákó.
Hamar adj hát hangot Dóczy!
Ne hagyj soká várakoznom,
Mert különben majd azt mondom:
Rugdaljon meg – Rimanóczy.
És ha ez sem segít rajtad;
Szórjon az ég villámokat…
De nem, hanem ily verseket
Uszitok rád és – jaj neked!
(Pest, 1857.)
H. V. SZÜLETÉSEKOR*
Éjjel tündöklik a csillag,
Éjjel hull az égi harmat,
Éjjel jöttél a világra
Lelkünk drága Violája!
Picziny bimbó a csokorban,
Megfürösztünk csókjainkban;
Bölcsőd leszen gyöngéd karok,
Szivverésünk bölcső dalod.
Legyen élted csendes patak,
Örömid benn arany halak;
A mostoha sors hálója
Őket soha ki ne fogja.
Végtelen tenger szeretetünk,
Te vagy benne drága gyöngyünk,
Híven védünk, híven rejtünk,
Amig a nap jár felettünk.
Nőjj és virulj szép virágszál,
Szeretetünk nálad őrt áll,
Gyöngy-mosolyod sugárzon ránk:
Virulj, virulj kis Violánk!
(* Horváth Árpád
leánya.)
(Pest, 1857. jul. 2.)
B. J. KISASSZONY
EMLÉKKÖNYVÉBE
Az élet útja széles országút,
Az ember rajta ide ’s tova fut;
Az egyik arra tart,
Merre czélja van,
A másik jár, bolyong
Fel s le czéltalan:
Játszik a sors velünk!...
Találkozunk s megyünk,
Majd zord vadon- s pusztaságon,
Majd virányos, szép bűbájos
Ligeteken által vezet
Életutunk; s ha eljutunk
Oda, hol pályánk majd végét éri,
Jól esik a múltba visszatérni
Az emlékezet arany fonalán.
Legyen élted, lányka, hímes mező,
Szedj benne emlékvirágokat,
Fűzd koszorúba mindazokat:
Ne dobd el magadtól az én emlékemet,
Mint véletlen felvett hervatag levelet,
Tedd koszorúdba s e szerény levélke
Juttassa egykor majd később eszedbe,
Hogy utam utaddal összejött,
S mint sötét felhő a nap előtt,
előtted vonultam én is el.
S bármerre hajtson sorsom vad szele,
Szívemen, - mely annyi bút visel, -
Ragyog emléked rózsa levele.
(Pest, 1857.)
Forrás: Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr.
Ferenczi Zoltán. XVII. füzet. – PETŐFI ISTVÁN VERSEI. Összegyűjtötte és
bevezetéssel ellátta Bajza József dr.- Budapest, 1909. Kunossy, Szilágyi és
Társa Köynvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése