Petőfi István versei 1849-1852.

  

MAGYARORSZÁG HATÁRÁN

Kínnal szültél anyám a világra,

Kín és nyomor közt kell élnem hát,

Nem tudtam még eddig életemben,

Mi az öröm, mi a boldogság!

Egy reményem vala, hogy egykoron

Boldognak látandom a hazát!

Reményem füstbe ment, ez egyetlen,

S szép hazámból számkiüzve lettem.

Én, ki küzdék, szent szabadság érted:

Kín, nyomorral kell most küzdenem;

Multam-jelenemben nincsen áldás,

Jövőmben is búbánat terem;

Fájdalom- s bánat-virág teremcsak

A rideg elhagyott kebelben,

Miként elhagyott romok ormait

Csak moh’ lepi s rajt’ rózsa nem virít.

Oh búbánat, ki egyes-egyedül

Maradsz puszta rideg keblemben,

Minden elhagyott, csak te jössz velem,

Te követsz e rögös életen;

Enyhíts kínos valómon kérlek, ne

Háboríts a csendes éjjelen,

Hogy míg karjában ringat az álom,

Elfeledjem boldogtalanságom!

Isten veled szülőföldem, hazám!...

Isten veled néma sírhantok,

Melyek alatt sziv-vérén tápláló

Legjobb szülőim nyugosztok!

Nyugodjatok ti csendben, békével,

Míg kín, nyomorral küzd fiatok.

Ha megvert éltemért jön a halál,

Hű fiatok majd újra feltalál.

De mielőtt én mindent elhagynék,

S elhagyatva lennék mindentől,

Leborulok, hazám, határodon

S áztatom szemem hő könnyétől.

Fájó kebelem fohásza áldást

Kér s boldogságot az Istentől.

Míg száműzve járok dél s nyugotnak,

Ah! csak téged tudnálak boldognak!

(Zimony, 1849. szept. 1.)

DIAKOVÁRON

Elmerülten megyek s utam

Egy kertbe vezetett,

Melyet virágokkal buján

Ékít a természet.

A rózsa bájló  piros s rajt’

Zöldek a levelek,

Megállok és gondolkodom,

S szememben könny rezeg.

A természetben ősszel is

Nyilnak a virágok;

Mért életem tavasza oly

Kietlen s elhagyott?

Azért vezettél hát kaján

Sorsom engem ide,

Mutatni, hogy ily viruló

Életem lehetne?

Itt rózsa nyilik s ott hullnak

Sárgult falevelek;

Elindulok s gondolkodom,

S szememben könny rezeg.

**

Ismét egy rózsabokor,

Sok szép bimbó van rajt’;

Nem vétkezik az talán,

Ki egyet leszakajt.

Leszakaszték egyet s óh!

Ekkor jut eszembe,

Nincs itt, kinek adnám

S nem illik keblemre.

Messze vagy tőlem lánykám,

Más hon ege alatt;

Nem tüzhetem fel neked

Ékítni szöghajad.

De itt ajándokod, itt

Lelked hű arczképe,

Mely egyetlen-egy kincsem,

Szerelmed emléke.

Oda tüzlek én mellé,

Te kis rózsabimbó,

Mely viruló éltéhez

S arczához hasonló.

Mert ottan arczképénél

Hervadás nem érhet,

Kék szeméből hull le rád

Harmat… hő könnycseppek.

(1849. szept. 30.)

MESSZE VAN-E…

Messze van-e még a part, hol

Szenvedésem véget ér?

Ha van Isten, igazságos,

Ennyit egyre miért mér?

Útált előttem a világ,

Gyülöltek az emberek;

Nincs kedves előttem semmi,

Mit csak Isten teremtett.

Szerencsétlen volt az óra,

Melyben szültél jó anyám;

Vagy átkozott volt a bölcső,

Melyben ringattak talán.

Megátkozva, meg van verve

És üldözött életem;

Nincsen Isten, nincs ember, ki

Balsorsomon segítsen.

Nyílj meg föld, mert nincsen senki,

Ki, ha halok, eltemet;

Vagy nyilj meg pokol, ragadd el

Elkárhozott éltemet!

(Ober-Drauburg)

ZÚG A PATAK VIZE…

Zúg a patak vize, köveken foly alá,

Dobog a szivem, mert eszembe jutottál;

Eszembe jutottál, kedves jó angyalom,

szivembe béfoglalt rubintom, gyémántom!

Boldog vagy te rózsám szép Magyarországban,

De én boldogtalan havasok aljában;

Örökös hó födi havasok tetejét,

Gyász boritja érted imádód kebelét.

Elszakított sorsunk minket is egymástól,

Mint a zöld levelet vihar a fájától;

Vihar a levelet messzire sodorja,

Mi sem látjuk, rózsám, egymást talán soha!

Óh csalfa szép remény, be megcsaltál engem!

Nincs is számodra már hely többé keblemben,

Boldog, ki hisz neked, én ugyan nem hiszek,

Mert én sem így, sem úgy, boldog már nem leszek.

Suhanj, kérlek, suhanj, csendes esti szellő,

A kedves kis lányka, imádottam mellé;

Súgd meg neki: ki őt oly nagyon szereti,

Nem feledte még el, el sem is feledi.

(Tirol, 1849.)

AMIÓTA…

Amióta elhagytam a

Szülőföldet és hazát,

Balsorsomtól üldöztetve

Elhagyott a vidámság.

Gyász borítja bús keblemet,

A remény benn’ a halott,

Mely csalódás és szenvedés

Által meggyilkoltatott.

Szivemet a szerelemnek,

S szép reményeim trónját,

A búbánat és fájdalom

S kín viharja zúgja át.

Meddig tart még üldözésem?

S hol lesz a béke-part?

Sejtem jól, hogy hol lesz vége…

Majd ha a hant eltakart.

Vagy miként az életben kell

Bolygnom reménytelenül,

Úgy a túlvilágban sem üdv

S nyugalom rám nem derül?

(Sachsenfeld, 1849.)

SEJTELMEIM RITKÁN CSALTAK

Sejtelmeim ritkán csaltak,

Érzem jöttét halálomnak,

Mely nyugalomra vezet;

Hajh! egy kínos gondolat bánt,

Nem látni az édes hazát,

Más hazában halni meg!

A szent föld, ahol születtem,

Melyért annyi csatát küzdtem,

Nem takarhat engemet;

annyi ezer harczosid közt,

Kiket hazám szent földje föd,

Nem érdemlek én helyet?

Ha van Isten, mindenható,

Eget-földet igazgató,

Add meg egy óhajtásom:

Csak még egyszer láthassam meg

A szép hazát, szülőföldet,

Sírhalmom ott takarjon.

Bár nyugalmam ott sem lenne,

Szegény szivem nem pihenne,

Ott is lenne szenvedés:

Minden láncznak csörgésére,

Mit vertek a nép kezére,

Kínos vón az ébredés.

(Lienz.)

NEGYVEN ZSOLDOS…

Negyven zsoldos egy szobában,

Negyvenedik én vagyok;

Fütyül, dalolm ind meg annyi,

Csak én nem vigadhatok.

A dal helyett nehéz sóhaj

Száll fel keblem mélyéből;

Ázik orczám szemeimnek

Titkon hulló könnyétől.

Érted hullnak gyászkönnyeim,

Tied keblem sóhaja,

Sírba döntött, szent szabadság

Temetője s hazája.

Édes hazám, gyásztemető

Megérem-e egykoron,

Hogy zarándokolva járok

Virány- és sírhalmodon?

DERES A FŰ…

Deres a fű, deres

Minden fának ága;

Nedves arcom, hullnak

Hő könnyüim rája;

Hogyne hullanának szememnek könnyei

Ha végig gondolok gyászos életemen:

Egy mostoha nyárban, szülőt, testvért, hazát

Veszteni egyszerre iszonyú gyötrelem!

Óh édes szülőim,

Miért hagytatok el?

Árván kell most élnem

Bánatos szivemmel.

Elmennék örömest néma sirotoknak

Egyszerü fejfáját ölelni, csókolni,

S megrepedt fájdalmam forró könnyzáporát

Rideg porházatok halmára hullatni.

Jaj, de nem mehetek,

Mert hisz nincsen szárnyam,

Hogy a messzeségen

Repülhetnék által

S ott, hol jó szülőim holttetemi felett

Domborul a sírhant s kis kereszt búsan áll,

Kisirnám tört szemem utolsó könnyeit,

Borult életemre szállna örök homály.

Én a nagy világnak

Legnagyobb árvája;

Kinek nincs szülője,

Testvére, hazája,

Sorsom viharától hazámból száműzve

Bús éji köd borong néma magányomon,

S eltünt örömimnek napjait keresve

Búsak sóhajtásim, mint síri fuvalom.

Csendes a sírilak,

Nyugodalmas tanya,

Áldás porotokra

Legjobb atya, anya!

Néma sírhant, haza, tán meglátlak egykor,

Ha sorsom kibékül s rám tekint mosolygva,

De téged hű testvér örökre vesztélek,

Csak neved s emléked, lesz keblem birtoka.

(1849. dezcember 4.)

SZERETTELEK…

Szerettelek lánykám,

Még most is szeretlek

S ha a sírban szabad,

Még ott is szeretlek.

Ismerem szivedet,

Hittem s most is hiszem,

Hogy viszontszeretet

Lángol hő kebledben.

De irigylé sorsom

Keblem boldogságát,

Meg is nehezíté

Felettem vészkarját.

A rideg világba

Ostorozva engem

Elszakasztott tőled

Imádott kedvesem.

Minden kínjaival

Megismertetett már,

Kiálltam s kiállom,

Üldöz még tovább bár.

Űzzön bár a Jeges-

Tenger közepére,

Inséggel, nyomorral

Kínozva végtére,

S mielőtt elhagyná

Árva lelkem testem –

Érted dobog lánykám

Utoljára szivem!

(Landek.)

IRTAM A RÓZSÁMNAK…

Irtam a rózsámnak

Két hosszú levelet,

De nem jött még vissza

Egyre sem felelet.

Mi az oka – mi nem?

Azt én nem tudhatom,

Tán meghült irántam

Imádott angyalom.

Sok megtörtént, igaz,

Amit nem reméltem,

Ez is megtörténhet,

Nem éppen lehetlen.

S ha ez való lenne,

Akkor több nincs hátra:

Megfogamzott rajtam

Az ég minden átka!

(Mötz, 1849. deczember 31.)

LÁTOM RÓZSAAJKAD…

Látom rózsaajkad

S szemed szép egét,

Liliom kebeled,

Szöghajad fürtjét.

Látom termetednek

Csodás növését,

De nem hallom szavad

Bájló csengését.

És nézem hosszasan

Néma arczképed,

Miként imakönyved

Tartja jobb kezed.

Mint Isten angyala

Tünsz előmbe itt,

S nem hallod imádód

Esdő fohászit.

Előttem kis oltár

Szende arczképed,

Letérdelek s buzgón

Esdek éretted.

Bár örökké üldöz

Balsors engemet,

S életem tavaszán

Kínhalom temet,

Csak téged áldjon meg

Az a jó Isten,

Élj boldogul, bár én

Boldogtalan lettem.

(Mötz, 1850.)

ŐRSÖN

Rideg már a berek,

Nem zeng a csalogány,

Nyájas holdvilágnál

A csendes éjszakán.

Megőszült minden, hó

Boritja a földet,

Jártában az égen

A csillag is remeg.

Mint az én életem

Oly bús a természet,

Az én jó napjaim

Örökre eltüntek.

Az esti harangszó

Rég elhallatszott már.

Hon van minden ember,

Fészkében a madár.

Boldogok, kik mostan

Jó meleg szobában

Beszélgetnek nyájas,

Meghitt barátságban.

Síri mély csend uralg

Mindenütt körültem;

Míg a bánat vésze

Zúg által keblemen.

Keserű szenvedés,

Örömtelen élet

Messze e határod?

Hol érem el véged?

De vajjon ki lehet,

Ki itt felém halad,

Hallom mint fütyül a

Hó lábai alatt.

A felváltók jönnek,

Lefolyt a két óra;

Hejh éltem fordulsz-e

Még valaha jóra?

Vagy, hol késel annyit,

Te óhajtott halál,

Hogy szenvedésimtől

Végképp felváltanál?

(Mötz, 1850. jan. 8.)

LEVÉLBARÁTAIMHOZ

Gaylhoffer János és Szathmáry Vendel

S iskolatársam te Ludovicus Brokken!

Rég volt már az idő, hej! bizony már jó rég,

Mikor mi egymásnak ekképpen köszönénk:

Szervusz, jó barátom, hát hogy és miképp vagy?

De hiszen nem csoda, mert a távolság nagy,

Mely közöttünk terül s legjobb szándék mellett

Látogatni egymást semmiképp sem lehet.

Különös az Isten minden rendelete,

Mért az embereknek szárnyat nem teremte?

Vagy ha szárnya nincs is, paripája lenne,

Ahová akarna sebesen mehetne.

Hej, ha akképp volna, amiképpen nincsen,

Szárnyra, avagy lóra pattanva sebesen,

Amint a csillag fut, mely az égről esik,

Nem keresném én, hogy fagy-e, fúj, vagy esik?

Nálatok teremnék lelkem jó barátit

Szerető szivemhez ölelni, szeretni

S meghitt barátságban sziveink panaszát

Elbeszélvén szépen mulnának az órák.

De ha összejövünk, mit szivből óhajtok,

Lesz mondani valóm még pedig nagyon sok.

Hogyne lenne, harmicznégy egész napja már

S holnap ekkorára ötödik is lejár,

Mióta mi egymást nem láthattuk soha;

Hej’ biz a mi sorsunk kegyetlen mostoha!

Pedig szinte látom a nagy halom berdót,

alig nyithatjátok tőle ki az ajtót,

Annyira meggyült már szivetek fővágya,

Ha Petőfi s Beöthy jönne uzsonnára;

Elmult az az idő, midön e két legény

Zámsba ti hozzátok látogatni menvén

Édes beszéd után a halk éjszakában

Vagy másfélprofuntot vitt el a hasában.

De nem úgy vanmost már, megfordult a világ,

Eszünk ebédet, ozsonnát, vacsorát,

Éhség nem háborgat s erszényünk tele van,

Csak az a bökkenő, hogy csupán álomban!

Rendelhettek bátra egy liczitácziót

S többet igérőnek adjátok a berdót,

Mert mi aztat sehogy megenni nem tudjuk,

Károtokat pedig éppen nem kivánjuk.

Hanem tehát – igen majd elfeledem,

Hogy vagy tanulótárs s jó barátom Brokken?

Nem hittem volna én soha életemben,

Hogy veled szolgáljak én egy regementben.

Látod pajtás, látod, milyen ez az élet

És a balsors hova űze engem s téged:

Hittük volna mi ezt még akkor Aszódon,

Hogy a mi számunkra ilyen sors is jusson.

Jól emlékszem én még, a Galga partjára,

Gráneréknél a sok gomba-vacsorára,

S a Gránerék mellett a Fischer kovácsra

És a házban lakó Csörföly Herminára.

Te is szeretted ficzkó, de én is szerettem,

Mint vadász a vadra, úgy álltunk mi lesben;

Az volt a boldogabb, ki előbb meglátta,

Vagy vele édesen egy pár jó szót válta.

Elmúlt az az idő, nincs mi visszahozza,

Boruljon hát reá feledés fátyola.

Mert, ha visszanézek multam napjaira,

Még nagyobb kő gördül nehéz bánatimra.

Jó barátok voltunk mint tanulótársak,

Hiszem, azok leszünk most is, mint bajtársak,

Tűrjünk el hát mindent csendesen békével,

Míg borult napunkat szép derű váltja fel.

Nem szenvedünk másért, csak édes hazánkért,

Tűrjük férfiasan, amit az ég ránk mért.

Hanem tehát, kedves szeretett barátim,

Hosszabbra nyujtani nem fogom soraim:

Legelső vasárnap, amely’k reánk virrad,

És az idő hozzá szenvedhető marad,

Elmegyünk hozzátok látogatásképpen,

Ti pedig várjatok kint a falu végén,

Mert a parancs után azonnal indulunk,

Csak gyalog forsponton, mert bakák vagyunk,

Majd ekkor azután Á-tól fogva V-ig,

Az elejétől egészen végéig

Elbeszélünk mindent, mi szivünkön fekszik,

Nálatok maradunk egész sötét estig.

Isten veletek hát!... Éljetek boldogúl.

Bizzunk az Istenben: sorsunk jobbrafordúl.

(Mötz, 1850. jan. 29.)

NINCS NYUGTOM

Nincs nyugtom. Ha ébren vagyok,

Gyötörnek a gondolatok,

Az éj sem ad nyugtot nekem,

Álommal töltöm éjjelem:

Véres csatákról álmodok szüntelen,

Gazok vérével festve fegyverem.

Huszár voltam mult éjszaka,

Alattam délczeg paripa,

Kantárszárt tarta balkezem,

Jobbamban éles fegyverem.

Előttünk a szabadságnak hóhéri,

Velük szemben a szabadság bajnoki.

És lőn csata véres és hosszú,

Mert forrt keblünkben a bosszú;

Hullt előttünk az ellenfél,

Patakká lett az elfolyt vér

s végre a gazok futásnak eredtek,

Sebes szőárnyán a rohanó szeleknek.

Mienk lőn a gyözedelem,

Kergeténk őket szüntelen;

A hosszú futástól lovam

Elfáradt s kidőlt alattam.

Az esés után elhagyott az álom,

S bámulatomra átestem az ágyon.

(Mötz, 1850.)

CSUPÁN MAGAM ÉLEK ÁRVÁN…

Csupán magam élek árván

Családomból egyedül;

A világba eltaszitva

Öröm- s reménytelenül.

Mit vétettem, oh nagy Isten,

Mit vétettem ellened?

hogy annyi kín és keservvel

Gyötröd gyászos létemet?

Sebeimbe, mit a vad sors

Tőre ütött szivembe,

Senki sincs az ég alatt, ki

Enyhítő írt öntene.

Nincs, kinek elpanaszolnám

Keservim és bánatim,

Nincs, ki vezérelné léptem

Éltem rögöt utain.

Csak te látod Mindenható,

Te tudod, mit szenvedek;

Szabadits meg s kezeidbe

Ajánlom a lelkemet.

Roskadó keblem fohásza

Várt halálom óráján

Hozzád repül, érdekelve,

Áldd meg Isten szép hazám.

(Mötz, 1850.)

EMLÉKSOROK

(Németből.)

Szerelmet én nem adhatok,

Csak szerető szivet,

Hogy szeretni, hőn szeretni

Tanítsa meg szived.

S ha a tied megtanult már,

Próbára add hozzám,

Legyen tied a tanító,

Enyém a tanítvány.

*

A szerelem a reggeli árnyék,

Mely minden perczben kisebb-kisebb,

Alkonyati árnyék a barátság,

Mely mindaddig nő, míg az élet

Napjának végsugara le nem szállt.

*

Légy boldog! – s mi a valódi boldogság?

Egy tiszta sziv s nyugodt tekintet a

Napokra, melyek elmultak

S melyek még eztán jönni fognak.

*

Az istenség rendelt

E földön is számunkra mennyet:

Azért adott nékünk

Barátságot és szeretetet.

*

Vándor lépteihez a hóban

Legyen élted hasonló,

Hol nyoma megmaradva bár,

De folt rajt’ nem látható.

(Mötz, 1850.)

1850 MÁRCZIUS 15-ÉN

Korán sírba dőlt ifjú szabadságod

Születése napján, édes hazám,

Tőled messze számüzött gyermekednek

Sötét ború ül halvány orczáján.

Lelkem fájdalma határ- és végtelen,

Mint a világ urának hatalma;

Mert véled ifjú szabadság sirba szállt

Hazám boldogságának csillaga.

Megszülettél s a hű honfiak ezre

Sietett bölcsődhőz s ápoltanak,

Hogy a vészek, melyek születésedkor

Tornyosúltak, elmaradjanak.

Vért kivántál s véreid nem irtóztak

Véröket s éltöket adni érted.

Zászlóinkon e szent szavak ragyogtak:

Élünk vagy sírba szállunk bár, véled!

Másfél éves élet s halál harcza közt

Elfolyt annyi ezer hived vére;

Te meghaltál és rabbá lettél hazám,

Bilincs lőn a szabadságharcz bére.

Megszülettél s meghaltál, rád fujt az

Enyészet irtóztató szele.

Ott nyugosznak szent harczosid tevéled

A rab haza földjébe temetve.

És én megmaradt s száműzött harcosod,

Messze sóhajtok sorsodért hazám,

Korán sírba döntött ifjú szabadságod

Másodévi születése napján.

Míg te szenvedésektől lenyomva nyögsz,

Addig keblemben a bánat vésze dúl;

Csak te volnál boldog, bármit szenvedek

Én édes hazám határain túl.

(Mötz.)

HÓFEDETT TETEJŰ…

Hófedett tetejű havasok aljában,

Leheveredvén egy zöld domb oldalában,

Tavaszi langy szellő lengedez mellettem,

Madarak dalolnak körültem s felettem.

Fel, fel a magasba s körül, körül nézek,

Sérült kebelemben új sebeket érzek.

Megújulva minden a természet ölén,

Csak reám nem derül vigasztaló remény.

Rég alvó természet be szép ébredésed!

Madárkák dallokkal üdvözölnek téged,

Ékesítni nyilik száz meg ezer virág,

Zöldülnek a mezők, virágoznak a fák.

Téli szemfödődet a nyájas napsugár

És a meleg szellő elvonta rólad már,

Csörgő patakká vált szép fehér szemfödőd,

A szomjas kebelnek adand most új erőt.

Egy tavaszt éltem csak egész életemben,

Boldogság virága nyilott benne nekem;

De a következő égető nyár heve

Elhervasztá s oda boldogságom vele,

Boldogság virága, oh édes szerelem,

Te nyiltál oly szépen szivemnek kertjében!

Egy gyönyörű lányka ültetett és ápolt,

De mint hütlen kertész, csakhamar elpártolt.

Sokáig ápoltam szemem hő könnyével

………*) a könnyek elhervadt végképpen;

Elhervadt a virág, csak tüskéit érzem,

Gyilkos szúrásitól vérzik árva szivem.

(* Olvashatatlan)

Rövid tavasz után hosszú telet élek,

Egy új kikeletet többé nem remélek;

Kidőlt reményemnek viruló szép fája,

A csalódás nehéz terhe szállott rája.

Gyönyörű lányka te, hütelen sziveddel,

Óhajtásom bár, hogy engem felednél el;

De hasztalan minden, lelkiismereted

Nem hagy nyugodni, mert megszegéd esküdet.

(Mötz, 1850. ápr. 3.)

VÉGBÚCSÚM F. E.-TŐL

Jól tudom, hogy volt idő, amelyben

Örömmel olvasád soraim,

Fogadd el hát még ez egyszer-egyszer

Hozzád nyujtott búcsúszavaim.

Isten hozzád gyönyörű virágszál,

Isten hozzád te szép csillagom,

Eltüntél, elhagytál engemet s amit

Hagyál, az kínzó fájdalom.

Nem átkozlak, mert ez nem szokásom,

Hűtlenséggel sem vádollak én;

Iszonytató bár az új seb, melyet

Te metszettél imádód kebelén.

Kiszáradt könnypatakja szememnek,

Nincs sebemet, mivel öntözzem,

S e vérző szivet gyógyulatlanúl

Kell hogy én síromba elvigyem.

Lehullik összel a fa levele,

De tavasszal ujat s szebbet nyér;

Vérző árva szivem ez életben

Gyógyulást többé sosem remél.

Légy boldog én lelkemből  kivánom,

Áldjon meg hát védő Istened;

S hogy nyugalmad háborítlan legyen,

Hű szerelmem örökre feledd.

Szeretlek, szivem lánghevével

Szeretlek lányka tégedet;

Hű szerelmemnek jutalma a kin

S szenvedés, mely gyötri lelkemet.

Oh bár én is feledni tudnálak,

Enyhülne tán nehéz fájdalmam,

De hasztalan én nem feledhetlek,

Mert neved szivembe irva van.

S ha akarnám, hogy elfeledjelek,

Úgy szivemet kell, hogy kitépjem,

Sziv nélkül a test pusztult alkotmány.

Ezt tegyem én? Oh ezt nem teszem!

Hosszú keservek, kín és szenvedés

Lassan-lassan elhervasztanak;

Soká bár, de mégis sírba szállok,

Ott nyerem majd el a nyugalmat.

Meghalok, eljön majd várt halálom,

Könnyek nem hullnak sirhalmomra,

Nyugalmam nem háborítja senki,

Nincs ki boruljon bús fejfámra.

Isten veled hát te szép leányka,

Kivánom, hogy nyerd el vágyadat,

Ne terheld annyi kín és keservvel,

Mint engemet, új imádódat.

Hivebb légy hozzá, mint hozzám valál,

Ne ámitsd őtet szerelmeddel,

Megbüntet a szerelem istene,

Ha hozzája hűtelen leszel.

Hogy feledni tudj, ne nézz a Holdra,

Mert fájdalmimat látod benne;

Pedig óhajtom, hogy te ne tudnád,

Mily nagy érted szivem keserve.

(Mötz, 1850. ápr. 12.)

MAGYARHONNAK HŰ LEÁNYI…

Magyarhonnak hű leányi halljátok,

A távolból hogy mit szólok hozzátok:

Annyi száz meg száz hazafi nevében

Szép lelketek, hű szivetek tisztelem.

Adjon Isten számotokra minden jót,

Boldogságot, ti reátok fordulót,

Apadjon ki bánatotok tengere,

Örömgyöngyöt szedjetek a medribe’.

A rideg tél után jön a kikelet,

Virág nyilik,m adársereg dala zeng;

Hosszú ború utánjön a szép derű,

Bús napotok régi fénye felderül.

A magyar fi csak magyar lányt szerethet

Magyar leány sem szerethet egyebet,

Megáldja az Isten azt a szép hazát,

Melyet szeret fia s lánya egyaránt.

Kinek a sors messze űzte kedvesét,

Táplálgassa szép reménnyel kebelét,

Szeresse és ne feledje s higgye el,

Hogy visszatér egykor még hű szivével.

Kinek meghalt harczmezőn a kedvese,

Jól tudom én azt, hogy nagy a keserve,

Enyhítheti hű szivének fájdalmát,

Hogy kedvese nyerte el a szép halált.

Rendel Isten majd másikat helyibe,

Ki csak néki s hazájának lesz hive,

És ha egy hű honleány még fenmarad,

Kedveséül ajánlom én magamat.

(Mötz, 1850. ápr. 24.)

HAJÓSY DÁNIELHEZ

Isten veled te szinlett jó barát,

Isten veled, élj hát boldogúl,

Fogadd ez utolsó levelemet,

Melyet küldök végső búcsúmúl:

Megérdemled, hogy elfeledjelek,

Ki oly rútúl megcsalál engemet.

Ez a barátság, melyet esküvél

Azon perczben, midőn eljövék?

Tekints vissza a lefolyt két évre,

Tudom emlékezni fogsz rá még:

S ha ezt teszed, szived dobogása

Szörnyű hűtlenséged vádolása!

A leghűbb barátot hittem benned,

Most látom szörnyű csalódásom,

Hogy szivemet birtokúl adtam neked,

Későn, de mégis, szánom-bánom,

Nem te vagy az első, de utolsó,

Amig elfed a rideg koporsó!

Elhervadnak a legszebb virágok,

Ha hőn sütnek rá nap sugári,

Elfeledik a  leghűbb barátot,

Ha komorra válnak napjai.

Jobb napimban barátim valának,

Hogy beborultak, mind elhagyának,

Barát! A világon legdrágább kincs;

De hol terem hát a hű barát?

A teremtő mindent megád bőven,

Csak ez egyből vajmi szüken ád.

Benned hittem azt a jó barátot,

Akit Isten drága kincsül adott.

Drága kincsnek voltam birtokosa,

Más javammal ezt is elvesztém;

Mindenemből kirabolt vad sorsom

S visszanyerni nincs többé remény

Legégetőbb szivem azon sebje,

Melyet hűtlenséged ejtett benne.

Barátim! Szerettem! Jóakarók!

Mind elhagytatok engem szépen,

Árván kell, hogy éljek, számkivetve,

Mint a fűszál szikla tetején,

Viharral küzdök, éltem tengerén

Nincs ki segélykart nyujtana felém.

Nem kivánom, de jöhet még idő,

Hogy néktek is majd e sors jutand;

Biztosítva hiszen nincsen senki,

Forgandó az élet itt alant.

Akkor veszitek észre majd magatok,

Midőn, mint én, egyedül maradtok.

Oh ne hidd, hogy tán azért kesergek,

Hogy segítnél rajtam valamit,

Mert, hogy megéljek tisztességesen,

Bért fizetnek lelkemért annyit.

Csak az fáj, hogy igaz hűségemért

Mindenkitől elfeledést nyerék.

Nép javáért küzdtem száz csatában,

Nép javáért szántam éltemet;

És most a nép annyi ezre közül

Nincs ki vigasztalna engemet.

hitte, hogy ha elfeled is minden,

Te léssz, aki el nem feled engem.

Hogy édes hazámnak hive vagyok,

Számkivettetésbe küldöttek;

S hogy nehezebb legyen szenvedésem

A barátok mind elfeledtek.

Nincsen senkim, csak Istenem s hazám,

Gondot fog ő még viselni reám.

Istenem még ez egy reményt nyujtja,

Hogy hazámba visszatérhetek,

Lelkemből kivánom, bár senkim sincs,

Akitől majd enyhet kérhetek:

Ád a hon földje annak nyugalmat,

Aki balsorsában is h ű maradt.

Haladj az úton, amelyen indultál,

Nem intelek én, hogy visszatérj;

Amely mértékkel te mérték nékem,

A sors néked is csak azzal mér.

Jól tudod azt: ki mint vet, úgy arat,

Elérhet téged is a sorsharag.

Isten veled hát szinlett jó barát!

Isten veled, éljél boldogúl!

Fogadd ez utolsó levelemet,

Melyet küldök végső búcsúmúl.

Megérdemled, hogy elfeledjelek

Ki oly rútúl megcsalál engemet.

IDEGEN FÖLDÖN

Becsületes ember az én házigazdám

És jószivű asszony az ő felesége;

Amiök csak vagyon, vélem azt megosztják,

Áldja meg az Isten, szegényeket érte!

Keresik kedvemet, amiben csak lehet,

Semmi szükséget nem éreztetnek vélem;

Nem hibázik semmim: van nékem jó ágyam,

Naponta reggelim, vacsorám, ebédem.

Beszélek gyakorta egy-egy töredéket

Bús multamból nekik s örömmel hallgatnak,

S ha bánatot látnak bús arczámon ülni,

Megseít az isten, - ekkép vigasztalnak.

S ha elmegyek tőlük, fájni fog lelkemnek:

Annyi jóval élni s nincs mit adnék érte;

Áldja meg őket a mindenhetó Isten,

Aki én reám e szörnyű sorsot mérte.

(Mötz, 1850.)

MEGKONDULT A…

Megkondult a falu kis harangja,

Imához buzdító szózata;

Isten házába siet a nép

Dicsérni, imádni Istenét.

S én hon maradtam, tán egyedül

E falucska lakói közül;

Azt hiszik majd, hogy pogány vagyok,

Istent nem hiszek, nem imádok.

Rövidlátók balvéleménye

Nem hat bántólag lelkemre,

Ítéljen bármit a rossz világ,

Meglátja az isten hű fiát.

Egész világ az Isten háza,

Ki hogy mit tesz, ő azt jól látja,

Tekints le reám Mindenhatóm

S figyelj reám, én imádkozom.

Én Teremtőm, népek Istene,

Csekély hű gyermeked kérelme,

Nem kérem, hogy enyhítsd sorsomat

S vond rólam sujtoló karodat.

Hanem azt az édes jó hazát,

Amely már nyolcszáz éveken át

Viseli haragod bosszuját,

Áldd meg, kérlek, áldd meg aztat hát.

S nemzetem, melynek drága vére,

Annyiszor folyt hazám földére,

S hordja a szolgaság lánczait

S eszi a nyomor falatjait,

Óh, szánd, kérlek, ne alázd meg őt,

A rabságban oly rég szenvedőt;

Küldd le a reménység csillagát

S deritsd fel jövője hajnalát.

Fogadd el első fohászomat,

Add hozzája szent „legyen” szavad.

Hallgass meg hát édes Istenem,

Tedd boldoggá hazám s nemzetem!

(Mötz.)

VISSZAEMLÉKEZÉS F. E.-RE

Szép valál, óh leányka, szép, mint a kegyelem,

Csak hogyha hozzája hű lettél volna még;

Könnyebben hordoznám szenvedésem sulyát.

Óh, bár reád vissza ne is emlékeznék!

Hiába törekszem, hogy elfeledjelek,

Előttem leng arczod bájoló szépsége;

Hűtlenséged által csalódott szivemnek,

Nincsen nappal, nincsen éjjel pihenése.

Szépség és a hűség mi ritkán párosul,

Nem minden leánynak ékes tulajdona,

Gyenge a női nem, mint a vékony nádszál,

Arra hajol mindig, merre a szél fújja.

Míg körödben valék s enyém vagy, azt mondád,

Ez életben csak én birhatom szerelmed;

Hittem szép szavadnak, iszonyún csalódtam,

Most ellenkezőről győződnöm kelle meg.

Légy boldog, kivánom, új kedvesed karján,

Míg engemet kínzó, hosszú bánat emészt;

Hűn védő angyalod lebegjen feletted,

Térítse el rólad a bánathozó vészt.

És ha gondolatod a multakba szárnyal,

Ne tagadd meg tőlem végképp emlékedet.

Legyen az jutalma szenvedő szivemnek,

Mely tégedet tiszta lánghévvel szeretett.

(Gerberbach)

LEVÉL K. BARÁTOMHOZ*

Ne mondj vakmerőnek, hogy mint avatatlan,

Versben írt levéllel üdvözöllek téged;

Hisz tudod mi voltam, ott biz’ nem tanultam

Legegyszerűbb módját sem a verselésnek.

Ha nem ismernélek s úgy nem szeretnélek,

Mint ahogy szeretlek tiszta hű szivemből,

Úgy e gondolatnál, hogy versekben írok,

Kiesne azonnal e ludtoll a kezemből.

Meg vagyok én arról győződve egészen,

Hogy benned birálót levelem nem talál,

Miképpen arról is, hogy üdvözletemnek

Vendéget szerető szived majd nyitva áll.

Fogadd tiszteletem legforróbb csókommal,

Fogadd vérző szivem legbensőbb szerelmét,

Kinek adnám másnak, ha neked nem adnám,

Aki tudod annak iszonyú keservét.

Könnyimben fürösztött levelet küldenék,

Ha még szemeimnek könnyzápora folyna.

Igen ám! Szép hazám, ha már érted régen

Utolsó cseppjéig el nem hullott volna.

Ebből ennyi elég, ez útról eltérek

És kínzó fonalát tovább én nem fonom;

Ne hogy szivemet most, majd később szivedet

Vészviharként zúgja által a fájdalom.

Hát hogyan s miképp vagy, napjaid hogy folynak?

Hej, be rég láttalak. Csak hiredet hallom,

Birom egy pár műved, mint drága kincseket:

Vándorbot, - Pipadal, - Merengés kórágyon.

Úgy szeretnélek már látni személyesen,

Oly igen szeretném szorítni jobbodat,

A viszontlátásnak teljes örömében

Ölelve átadni baráti csókomat.

De tudod helyzetünk keserves mivoltát,

Legjobb szándék mellett csak mennyit tehetünk,

A szabad akarat rabbilincsen szenved,

Lekötözve minden, szabad csupán lelkünk.

Szabad az én lelkem, szabad volt, az is lesz,

Míg e kebelben él, míg szivem csak dobog,

Nem kenyerezi le királyi kegyelem,

Mely a zsarnok ellen bosszulánggal lobog.

S e kínhalom alatt megsebzett szivünkbe

Enyhítő írt csupán a tudat csepegtet,

Hogy neked szép hazánk, amivel tartoztunk,

Lefizettük hiven, amint tőlünk tellett.

Megjön még az idő, de mi tán nem érjük,

Midőn az igazság lesz hatalmas, győztes,

Tápláljuk e reményt aggódó szivünkben –

Isten véled pajtás! Higyj, remélj és szeress!

(* Lisznyai Kálmánhoz)

(Gerberbach.)

BODOR ZSIGA BARÁTOMNAK

Ha a csillagok büszke fénytüzét

S a holdvilágnak teljes fényét

Látod a nagy távolságba’,

Akkr bajtárs emlékezz vissza

Együttlétünk boldog óráira

S érezd kellemöket újra.

Ha a napnak piros alkonyába’

Rád özönlik fényes sugára,

Vess felém egy pillanatot;

Nincs távolság a barátságnak,

Lennék bár hold és csillagoknak

Fölötte: - szivem te birod.

Bajtárs! egy sziv és lélek legyünk,

Ameddig csak a földön élünk,

Osszuk meg az örömöt, bút;

s ki előbb meghal kettőnk közül,

Testvérléleknek szeretetből

Nyujtson az pálmakoszorút.

(Oldesloe, 1851. márczius 20.)

SŰRŰ JÉG MEGY…

Sűrű jég megy a Dunán,

Kiszedték a hidat;

Által kéne mennem, mert

A galambom hivat.

Jaj, ha át nem mehetek,

Elvesztem az eszem,

Vagy ha azt nem, bizonnyal

Megreped a szivem.

Én Istenem, teremtőm!...

Szánj meg engem, kérlek,

Hogy befagyjon a Duna,

Küldj oly hidegséget.

Küldjél bár mily hideget,

Soh’se törődj vélünk:

Ha mi egymást öleljük,

Úgy is majd megégünk.

(Pétervárad, 1852.)

Forrás: Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. XVII. füzet. – PETŐFI ISTVÁN VERSEI. Összegyűjtötte és bevezetéssel ellátta Bajza József dr.- Budapest, 1909. Kunossy, Szilágyi és Társa Köynvkiadóvállalat kiadása