Bajza József dr.: Petőfi István

I.*

(* Ez életrajz forrásai: 1. Az eddigi szakirodalom, különösen Sipos Soma életrajza, /ebben igen sok a téves adat/, Kéry Gyula közlései és Ferenczi Zoltán kitűnő Petőfi életrajza. 2. Petőfi István ismeretlen iratai a Nemzeti Múzeum és a Petőfi Múzeum birtokában. 3. Özv. Petőfi Istvánné, Gaylhoffer Antónia úrhölgy őnagysága szóbeli és írásbeli közlései. 4. Petőfi István versei.)

PETŐFI ISTVÁN, Petőfi Sándor testvéröcscse, 1825 augusztus 18-án született Szabadszálláson s ugyanott keresztelték meg augusztus 31-n az ágostai evangelikus egyház szertartásai szerint. Apja ez időben Félegyházán volt mészáros és István úgy született mégis Szabadszálláson, hogy anyja itt volt látogatóban hugánál.

A család kedvező vagyoni viszonyok közt élt. Az öreg Petrovics ekkor volt minden tekintetben a delelőn. „Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt; alig tudta számát ökrének, lovának.” Ugyancsak megörült hát, hogy gyenge, betegeskedő Sándor fia mellé most olyan erős, kis gyermeke született, amilyen István volt. A kis fiú szépen fejlődött, vígan játszott pajtásaival az utcza porában, míg Sándor többnyire csendesen mélázva üldögélt otthon anyja mellett. Később is Istvánnak több hasznát lehetett venni a gazdaság körül. Ott sürgött-forgott mindenütt, aratásnál és cséplésnél, a mezei munkánál és szüretnél. Hat éves korában már a legszilajabb paripákat is megülte, míg bátyja apjuk jámbor Lengyel nevű lovára is csak úgy mert rá ülni, ha a kocsis tartotta.

Petőfi István mindvégig hires lovas maradt. József nádor félszázados jubileumakor a Jászberényben rendezett lóversenyen ezüst érmet nyert. Bátyja elkérte tőle az érmet és pesti barátainak dicskedve mutogatta, milyen derék legény az öcscse. Mivel az öregek már elszegényedtek s igy nem telt lótartásra, ő igért öcscsének lovakat, hogy majd jobb kedvvel járjon a vásárra. De egy feltételhez kötötte igéretét: előbb meg akar – gazdagodni. (Szülőimhez.) Szelid iróniával irta erre válaszul István:

Attól tartok, hogyha majd

Gazdagságod várom,

A vásárra holtomig

Gyalog kell sétálnom.

A két testvér között mindig a legszivesebb viszony volt. Fényes emléke benső szeretetüknek az a gyönyörű költői levél, melyet Sándor intézett öcscséhez (István öcsémhez). István is többször megemlékszik verseiben bátyjáról. Bátyja óriási szellemi fölényét nemcsak készséggel ismeri el, de nem is irigyli, hanem büszke Sándorra. Szerénységére és testvéri szeretetére egyaránt jellemzőek következő sorai:

Állj ki bátyám te a sikra!

Végzetünk könyvébe írva,

Hogy te a menny – s földe bejárd,

Én reám vár tagló és bárd.

De ha lelked megvagdalják,

Szived vérben-fagyban hagyják,

Bekötözöm sebeidet,

S felmelegülsz szivem felett.

Mikor elvesztette bátyját, nem tudta elfeledni. Ismételten vissza-visszatér reá verseiben és ilyenkor mindig lendületet vesz költészete. Féltő gonddal őrizte Sándor iratait, egész lelkével nevelte volna bátyja egyetlen fiát, szóval minden tettével elárulta azt a nagy kegyeletet és szeretetet, melyet iránta érzett.

De térjünk vissza a kis fiuhoz. 1830-ban szüleivel Szabadszállásra került újra Itt kezdte meg a tanulást. Az elemiek után 1836 őszén őt is Aszódra vitte apja, hogy az ottani kis gimnáziumban tanuljon a nyilt eszű fiú. A hagyomány szerint bátyja e szavakkal mutatta be Aszódon öcscsét: „Tavaly tapasztaltam, hogy itt rólam gondoskodnak, tehát elhoztam öcsémet is.” Mint Sándor, István is jó tanuló volt és hamarosan első lett osztályában. Két évig tanult Aszódon. Mindig szeretettel gondolt ez évekre vissza s még a szabadságharcz bukása után is derülten emlegette volt osztálytársával, Brokken Lajossal, kivel együtt szolgált az osztrák hadseregben, a Galga partját, a Gránerék gombavacsoráit, a Fischer kovácsot, meg a kis Csörföly Herminát, akiért mindketten lángoltak.

1838-ban tönkrejutott az öreg Petrovics. A nagy árviz, egy rokonának és egy székálló legényének a csalása voltak a romlás okai. Nem győzte mind a két fiut taníttatni. Az év végével elvitte őket Aszódról. Sándort, mint idősebbet, Selmeczbányára küldte, hogy ott tanuljon tovább, Istvánt pedig otthon fogta saját mesterségére. A jó fiú zúgolódás nélkül nyugodott bele sorsába. Szivesen lemondott a tanulásról, hogy szülein segithessen. Amint évről-évre nagyobb lett, mindinkább apja jobb kezévé nőtte ki magát. A terhesebb munkát magára vállalta. Ő járt a vásárokra, szolgálta ki a vevőket, mívelte a veteményes kertet, míg apja inkább csak a korcsmát kezelte. Bátyja, mint tanuló, katona és vándorszinész évekig alig fordult meg otthon, addig ő folyton ott volt szegény öregedő szülei mellett. Igaz, hogy később Sándor segítette szüleit és öcscsét is, de jó hat évig István volt az öregek egyetlen támasza.

Szüleivel 1841-ben Duna-Vecsére költözött. Az öregek innen Szalkszentmártonba, majd Dömsödre mentek, Istvánt meg 1842-ben apja Kunszentmiklósra küldte, ahol 1845-ig önállóan vezette apja egyik mészárszékét. Petrovicsot a sors üldözte. Minden vállalatába belebukott. 1845-ben egészen visszalépett az üzlettől.

Petőfi István 1845-ben Várpalotára, Veszprém-megyébe került mészáros legénynek. Nem véletlenül vetődött oda, legalább egy 1857-ből való verse (Sokszor…) mást sejtet. Palotán lakott a „Bakony rózsája”, akit még bölcsőjében jegyzett el számára apja s akivel most aztán kölcsönösen meg is szerették egymást. Petőfi István szorgalmasan írogatta hozzá verseit és alighanem minden jól ment volna, ha közbe nem jön a szabadságharcz.

Vihar támadt, forgó szele

Messze sodrott tőle;

S ifj’asszonytól feledve a

Lányka szeretője.

Petőfi Sándor öcscse, bár egyszerű székállólegény volt, még sem vegyülhetett el teljesen a nép között. Egyrészt bátyja növekvő hirneve, másrészt az Aszódon nyert benyomások állandóan ébren tartották benne az érdeklődést a művelődés iránt. Már Kunszentmiklóson verselgetett és verseiből világosan lehet látni, hogy bátyja költeményeit alaposan ismerte. Elég gyakran megfordult Pesten is, ahol bátyja mindig nagy örömmel fogadta és bizalmasabb barátainak is bemutatta. Ezek rokonszenvvel ismerkedtek meg a csinos gyolcs-gatyás legénynyel, aki gyönyörüen tudta a népdalokat énekelni. Amihez bátyja segítségével csak hozzáférhetett, mindent elolvasott. Bátyja intézkedett, hogy az életképek és a győri Hazánk járjon neki. 1848-ban már a nyilvánosság előtt is fellép az Életképekben hat verssel és egy levéllel.

A szabadságharcz kitörésekor azonnal beállott önként katonának. Mint közlegényt vitték le a Délvidékre a ráczok ellen hadakozni. Vitézül viselkedett, úgy, hogy Buda ostromában már mint főhadnagy vett részt és nemsokára századossá lett. Jelen volt a világosi fegyverletételnél is.

A kapitányt besorozták közlegénynek a császári seregbe és Zimonyon, Diakováron, Ober-Drauburgon és Lienzen át Mötzbe vezényelték Tirolba. Jó katonának bizonyult itt is, bár csak kénytelenségből szolgált. Rövidesen altisztté lett. szülei és testvére halálán, kedvese hűtlenségén,a haza elvesztén érzett nagy bánatát néhány jó barátja (Gaylhoffer János, Szathmáry Vendel, Brokken Lajos stb.) és jó szivű mötzi házigazdája enyhítették.

Tirolból Schleswig-Holsteinba vitték, ahol részt vett a két tartomány elfoglalásában, mint a német Bund katonája. Életének ez a része különben nagyon homályos. Biztos csak annyi, hogy egy versét 1851 márczius 20-án Oldesloeban, Schleswig-Holsteinban keltezi. Jól teljesíthette kötelességét, mert 1851-ben elbocsátották a szolgálatból. A sok hányatásnak megvolt az a jó eredménye is, hogy növekedett világismerete és hogy elsajátitotta a német nyelvet.

Haza jövén mesterségét folytatta. Hogy, hogy nem, Péterváradon telepedett meg. De nem sokáig tartott szabadsága. 1853 elején bevásárlások végett Pestre jött és ekkor sógorának, Horvát Árpádnak lakásán elfogták. Az elfogatás oka a következő volt: Pataky emigrans-ügynök Schleswig-Holsteinban összeirta azokat a magyar katonákat, akikre egy újabb forradalom esetén számítani lehetne, anélkül azonban, hogy velük valami összeesküvést szőtt volna, vagy hogy a magyar fiuknak határozott tudomásuk lett volna Pataky terveiről. Pataky kzrekerült és a mit sem sejtő katonákat sorban elfogták. Köztük volt Petőfi István is. Kétségtelenül épp olyan ártatlan volt, mint a többiek, de az bizonyos, hogy Pataky nem alaptalanul számított rá. Verseiben nem egyszer találkozunk antidinasztikus nyilatkozatokkal. Lisznyai Kálmánhoz írt költői levelében büszkén hirdeti, hogy őt nem kenyerezi le semmiféle királyi kegyelem, mert szive a zsarnok ellen bosszulánggal lobog.

Talán nevének is volt benne része, hogy vele bántak társai közt a legkegyetlenebbül. Azonnal degradálták, majd 1853 márczius 7-én három évi sánczmunkára ítélték s neki mind a három évet ki kellett töltenie, míg a többi állitólagos összeesküvő időközben kegyelmet nyert.

Theresienstadtban és Prágában raboskodott. Ez a három év sem telt el haszontalanul felette. Az önképzésre adta magát és amit iskolái abbanhagyásával elmulasztott, azt mind helyre pótolta.

Minden szabad idejét tanulgatva, olvasgatva töltötte, úgy, hogy börtönét, mint egészen művelt ember hagyta el, akinek nemcsak magának vannak költői hajlamai, hanem képes élvezni és ismeri is a világirodalom nagy remekeit. Ekkor tanult meg francziául is.

1856-ban megnyílt tömlöcze, de még egy évi utólagos katonai szolgálatra rendelték Brünnbe. Szendrey Júlia, ki fogságában is fő támasza, ugyan folyamodott érte, hogy ez évet engedjék el neki, de csak azt sikerült elérnie, hogy 1856 őszén pár hetet Pesten tölthetett István. Gondolhatni, hogy Petőfi István alig várta, hogy megszabaduljon a műveltségének most már annyira meg nem felelő környezetből. 1857-ben a Vasárnapi Ujság több versét hozza és a még mindig Petőfi-lázban lévő irodalom kellemes várakozással fordul a nagy költő öcscse felé.

1857 május végén engedték haza. Szabad lett, rémségesen szabad, mint maga mondta, de nem tudta, mihez kezdjen. Szendrey Ignácz és Horvát Árpád ugyan tárt karokkal fogadják, de önérzete tiltja neki, hogy terhükre legyen. Amig jobb foglalkozás nem került számára, másolásból élt, három hónapig Czimmerman Samu ügyvédi irodájában dolgozott. Másolónak igen alkalmas volt. A hajdan oly rendetlen irású ember u. i. a börtönben megtanult gyönyörüen írni. Valóságos élvezet látni finom, szinte nőies betűit, melyek meglepően hasonlítanak a bátyjáéihoz.

Pesti élete különben elég kedélyes volt Horvát Árpádék akkor még békés családi körében és az írók társaaságában. Petőfi Sándor hajdani barátjai és újabb utánzói nagyon szivesen látták az egyszerű, derék embert. Bizalmasabb lábon volt  Lisznyaival, Székely Józseffel, Balázszsal és Bernáth Gazsival, de Gyulaival és Jókaival is.

1857 szeptember havában nevelőnek ment Dánosra Gaylhoffer János ottani földbirtokoshoz. Ide Gaylhoffer veje, Bőhm János ajánlatára került, aki egy ideig vele volt fogságban. Két kis fiut – Mihályt és Gyulát – tanitott az elemiekre. Az előkelő, gazdag család nagyon megkedvelte Petőfi Istvánt és ő is nagyon jól találta magát az új környezetben. Említésre méltó a dánosi életéből ez a kis epizód: Ellingerné, a hires opera-énekesnő meglátogatta egyszer Gaylhofferékat. Beszélgetés közben Ellingerné azt az óhaját fejezte ki, hogy nagyon szeretné Petőfi Sándor verseit németül olvasni, mert magyarul nem ért. Erre Petőfi István elhozta bátyja verses kötetét és a társaság bámulatára minden fennakadás nélkül rögtön németre fordította bátyja bármelyik versét.

Ami igazán fontossá teszi dánosi tartózkodását az az, hogy itt ismerkedett meg későbbi feleségével, a család viruló szép lányával, Antóniával, vagy amint otthon hivták, Tónikával. 1857 szeptember 25-én találkoztak először. Petőfi István nemsokára heves szerelemre gyulladt iránta és a lánynak is felkeltette érdeklődését. Egyre-másra írta hozzá verseit és pathetikus leveleit. Amilyen csendes, hallgatag udvarló volt, olyan beszédes leveleiben. Roppantul féltékeny volt nem kis gyötrelmére saját magának és Antóniának.

A szerelem eléggé kilátástalan volt. Petőfi István már 32 éves és még semmi biztos állása nincs neki, de meg különben sem az a férj,akit a család szivesen óhajtott volna. Sok aggodalmat okozott ez a szerelmeseknek és a titkukba beavatott Bőhméknek. Petőfi István nyilatkozni akart a szülőknek, Antónia folyton halasztotta a dolgot. „Én augusztus 13-ára határoztam el magamban szülőidnek bevallani szerelmünket – irja Petőfi István egy kiadatlan levelében -, ezelőtt 9 évvel e nagyon a legnagyobb fájdalom ért, t. i. a világosi fegyverlerakás, hol hazánk legszentebb ügyét tettük sírjába, érjen tehát 9 év után ismét e napon a legnagyobb öröm, ha szülőid sem ellenzik szerelmünket, vagy ismét a másod izbeni legszörnyűbb fájdalom, ha szülőid megtagadnak tégedet tőlem s így e nagy emlékű nap kétszeresen emlékezetes lesz.” – Antónia kérésére a megkérés újra elmaradt.

Hogy legalább arra hivatkozhassék, el tudja tartani feleségét, Szendrey közvetítése utján gazdatiszti állást szerzett magának Geiszt Gáspár csákói uradalmában. 1858 őszétől fogva állandóan Csákón is lakott. Az öreg Gaylhoffer azonban így is megtagadta tőle lánya kezét Petőfi István nem mondott le, makacs kitartással írogatta leveleit kedveséhez, aki pedig atyjának tett ígérete szerint sohasem válaszolt neki.

Öt évig tartott a huza-vona. Végre az öreg úr elbetegesedett, közeledni érezte halálát és lánya sorsát még mindig nem látta biztosítva. Antónia nem akart máshoz menni, kénytelen-kelletlen belenyugodott hát választásába. 1863 juniusában volt az eljegyzés és ugyanez év deczemberében Alsó-Nyáregyházán az esküvő, hová időközben Gaylhofferék költöztek. Sárkány Sámuel, a későbbi evangelikus püspök áldotta meg a fiatal párt. Násznagyok Gerenday Ambrus és Hoitsy Sándor voltak.

És most jön a tragikus fordulat. Öt évi küzdelem után végre egyesültek és Antónia a házasság nyolczadik hetében örökre elhagyta urát. A vétkes Petőfi István volt, de a baj alapoka az a hosszú öt évi várakozás. A pusztai magányban egy asszony kerítette hatalmába Petőfi István érzékeit s a szivtelen teremtés nem engedte szabadulni martalékát a házasság után sem. Petőfi István gyönge volt s mikor a mit sem sejtő fiatal asszony a dologra rájött, azonnal távozott Csákóról – édes atyja halálos ágyához. Petőfi István évekig írogatta feleségének bocsánatért esdő leveleit, de hiába! Bár törvényesen nem váltak el, soha többé nem találkoztak. A férj vétkéért, az asszony büszkeségéért két élet boldogságával fizetett.

Szive sajgó sebét munkával akarta gyógyítani Petőfi István. Egész erejét a gazdaságnak szentelte. Felhagyott az irodalommal is, csakhogy annál jobban teljesíthesse kötelességét. Gyorsan emelkedett rangjában. Pár év alatt ő lett a 3400 holdas uradalom teljhatalmú intézője. Szorgalma mintagazdasággá tette a birtokot. A virágzó csákói uradalom országszerte hiressé lett és a keresztezéssel előállított u. n. Geiszt-féle juh, meghozta a külföld elismerését is.

A Geiszt-család nagyon megbecsülte derék intézőjét. Családtagnak tekintették. Az öreg Geisztnak bizalmas barátja volt s ennek halála után (1873) gyermekeinek gyámja, mikor pedig Petőfi István meghalt, Geisztké a maguk nevében adtak ki róla gyászjelentést. Jellemző a nagy szeretetre, melylyel iránta az egész család volt, hogy mikor Geiszt leánya Szeniczey Ödön országgyülési képviselőhöz ment férjhez, a fiatal asszonyka nem akart addig nászutjára elutazni, mig a valahol a gazdaságban éppen elfoglalt Pista bácsitól el nem búcsúzott.

De nemcsak Geiszték, hanem az egész vidék tisztelte, becsülte Petőfi Istvánt. A környék urai vadászataikra mindig meghivták és ha vonakodott elmenni, külön követség ment érte. Megesett az is, hogy maga Wenckheim Rudolf vitte el a vadászatra. Legjobb barátja különben egy szomszédos földbirtokos, Wittmann Ignácz volt, akivel versben leveleztek.

Még egy nagy bánat érte Petőfi Istvánt: Zoltán öcscsének könnyelmű élete és korai halála. A fiunak 1858 deczember 29-e óta ő volt a gyámja s mikor 1864-ben Zoltán, mint hatodik osztályú gimnázista megbukott Pesten a piaristáknál, ő vette kezébe nevelését. Mivel Zoltán azt mondta, hogy a gazdasági pályához van kedve, lehozta Csákóra, hogy a gyakorlati évet az ő oldalán töltse el, aztán majd Óváron vagy Keszthelyen tanuljon. Őszre azonban Zoltánnak kedve kerekedett a gimnáziumot tovább folytatni, elvitte hát Szarvasra. Itt Zoltán hamarosan újra a könnyelműségre adta magát s 1865 április 25-én egy csapat vándorszinészszel megszökött. Petőfi István utána eredt és Mezőtúron utólérvén, haza vitte. Zoltán szökése és újra visszatérése még többször ismétlődött. Iskoláit nem végezte el, hanem 1869 nyarán kitört rajta teljes mértékben a tüdővész. Petőfi István és Szendrey mindent elkövettek megmentésére, egymásután küldték a Császárfürdőbe, Roznauba, Meránba és Gleichenbergbe. Későn volt. 1870november 5én Petőfi István a következő táviratot kapta Pestről: „Zoltánunk ma reggel 6 órakor elhunyt. Temetése holnap délután 4 órakor. Szendrey.”

E halálesetután nagyon elcsöndesedett Petőfi István. Vezette a gazdaságot, olvasgatott történeti és gazdasági munkákat, de pusztájáról alig mozdult el. A hatvanas években még sokszor megfordult a fővárosban, most már évekig nem lehetett itt látni. Barátaival pipa és bor mellett még szivesen elbeszélgetett, de a zajosabb mulatságoktól már tartózkodott. Valóságosan félve bujt el minden alkalom elől, mikor őt neveért ünnepelték volna. Azt azonban még sem kerülhette el, hogy a Petőfi-Társaság rögtön megalakulásakor tagjának ne válassza.

Halála elég váratlanul következett be. 1880 elején mellgörcsökről kezdett panaszkodni az eddig vasegészségű ember, de azért rendesen végezte dolgait. Mégis halálsejtelmek lepték meg, mert április 28-án magához kérette Zlinszky István és Dérczy Ferencz barátait és végrendeletet csinált.

Apróságait barátainak, dévaványai 40 holdas birtokát, melyet az utolsó években vett törlesztésre, feleségének,bátyja iratait pedig a Nemzeti Múzeumnak hagyta. A végrendelet elkészítése után vidám beszélgetésbe kezdett két barátjával. Egyszerre csak elsápadt, elakadt szava és csak perczek mulva tért magához. Ekkor ugyan még jobban lett, de már negyednapra, május 1-én meghalt.

Temetésén ott volt a vidék egész intelligencziája és népe. Megérkezett felesége is, hogy zokogva boruljon a még mindig szeretett férj koporsójára. Gyászbeszédet felette Áchim Ádám békési esperes tartott. A csákói uradalmi temetőben nyugszik. Sirját diszes emlékkő jelöli, melyen csak ez egyszerű felirás olvasható: Petőfi István sz. 1825 † 1880* (* 1908 őszén a Petőfi-Társaság a Petőfi család többi tagjaival őt is a budapesti Kerepesi temetőben temettette el.)

Vele a Petrovics-Petőfi család fáklyája lefordult. Kétségtelen, hogy nem oly érdekes pályafutása, mint a család többi tagjaié. Kétségtelen, hogy költői tehetség is kevesebb volt benne, mint akár Szendrey Júliában,akár Petőfi Zoltánban, de éppen ennyire bizonyos, hogy élete a mocsoktalan becsületesség mintája lehet és hogy ő volt a család író tagjai közt az egyetlen, aki nem hozott szégyent Petőfi Sándor nagy nevére.

II.

Nem volna igazságos dolog, ha Petőfi Istvánnak e kötetben lévő összes verseit egyformán kritika tárgyává tennők. Tulnyomó részüket csak a maga mulattatására, vagy szorosan baráti körnek szánva írta, egyáltalán nem gondolva arra, hogy valaha napvilágot fognak látni. De még az életében tudtával és akaratával megjelent verseit sem volna méltányos szigorú birálat alá venni. Hiszen ismételten hivatlan dalnoknak nevezi magát és nemegyszer nyilatkozik kicsinylőleg verseiről:

Költő lenni bár szép dolog,

De e vágyról én lemondok;

Gyenge madár képzeletem,

Magasra nem röpíthetem.

Hogy egyébként milyen szempontból kell költészetét megítélni, azt ő maga fejezte ki a legjobban e két sorában:

Nem minden madárnak dala szól a szivhez,

Bárha, szegény! mélyen, melegen, hőn érez.

Valóban versei költői lélekből fakadnak, de igazi teremtő-erő nélkül.

Első ismert verse a Sándor bátyámhoz czimű. Nagyon jellemző reá nézve, hogy költői pályáját egy bátyjához intézett verssel kezdte meg. Bizonyára bátyja nagy hirneve buzditotta a verselésre és mindvégig az ő hatása alatt is állott. A Petőfieskedők iskolájához lehet őt is számlálnunk, mint az iskola egy nagyon is másodrendű tagját, aki azonban egy tekintetben felette áll az egész iskolának: abban, hogy az ő egyszerű lelke becsületesebben és őszintébben, mentem minden mesterkéltségtől és tulzástól haladt bátyja nyomdokain, mint a többi Petőfi-utánzó.

Kifejezéseket, képeket és fordulatokat annyiszor és annyira kézzelfoghatólag vesz át bátyjától, hogy felesleges rá példát is idézni. Megesik, hogy egész verset Petőfi egy verse nyomán készít (Hull az akáczfa levele…), de mindezt oly nyiltan teszi, hogy nem lehet plágiummal vádolni. A baj csak az, hogy az ilyen átvételek sehogysem tudnak szervesen beilleszkedni verseibe, sőt erősen kirínak az ő sokkal szerényebb költészetéből.

Bátyja mellett hatott reá a népdal is. Folyton a nép között élt, bátyja is bizonynyal nem egyszer hivta fel figyelmét a magyar nép nótáira, természetes tehát ez a nagy hatás. A kifejezésmódnak azt a gyökeres népiességét, érzelmi világának azt a közvetlen megnyilatkozását, melyet legjobb verseiben találunk, a népdal befolyásának köszönheti. Rokon néplyrával költészetének az a vonása is, hogy csak a rövid, pár szakaszos versei sikerülnek. Hosszabb lélekzetű verseket nem tud megszerkeszteni. Rendesen jól indulnak meg ezek is, de aztán összebonyolódnak és befejezésük nem a vers kikerekítettségét jelenti, hanem az író kimerültségét. Ez árulja el, hogy Petőfi István költői tehetsége csak a tehetséges dilettansé.

Ez utóbbi tételt bizonyitja az is, hogy lyrájában igazi fejlődés alig tapasztalható. A zivataros korviszonyoknak, a sok szenvedésnek és különösen műveltségében az ötvenes évek derekán beállott mélyreható változásnak nyomai ugyan fellelhetők verseiben, de ami a költői hangulatot illeti, az majdnem változatlan, mélyülést nem nyer, sőt az irodalmi czélzat felléptével üdeségéből folyton veszít és harmincz éves korában már csak önmagát ismétli.

A negyvenes években a nép fia. A népélet egyszerű jelenségei ragadják meg figyelmét, ihletik meg képzeletét: a csikós-élet, a betyár-világ, az évszakok és az idő változása, a kútágasra szálló szarka, a sír felett álló szomorúfüz stb. Ez egyszerű világnak, egyszerű hangon elzengett hangulatai a maguk keresetlenségében meg-megrezdítik érzelmeink húrját. (Rég nem láttam…, Leszállott a szarka…, Hideg széllel…, Hogyha meghalok…, Hull a levél…) Ez az, ez lett volna igazán Petőfi István világa. Ha megmarad továbbra is a paraszti sorban, tán értékesebb lesz költészete.

A szabadságharcz eseményei teljesen hatalmukba kerítették lelkét s kezdik megváltoztatni némileg költészetét. A hang még népies, de a tartalom már nem tisztára az. Hazafias versei tulajdonképpen majdnem valamennyien ugyanazt az eszmét variálják, az u. n.: Votum Petőfianumot.

Szerettem és szeretem a rózsámat,

De még jobban szeretem a hazámat,

Bátran néztem én a rózsám szemébe,

Még bátrabban nézek az ellenségre.

Legsikerültebb közöttük az Önkéntes dala. Elnyujtottsága mellett is csinos a Bordal, melyen erősen érzik Petőfi Hortobágyi korcsmárosné-jának és Tompa Télen-nyáron pusztán az én lakásom kezdetű népdalának hatása.

A szabadságharcz bukása után őszinte honfibánatot mutatnak versei, de költői emelkedettség alig akad bennük. Kivételt tesz a Sejtelmeim ritkán csalnak… kezdetű költeménye, mely a haza szent földje után való sóvár vágynak és a szabadságért való rajongó lelkesedésnek, őszintén megragadó kifejezése. Bár a külső technika itt is nagyon fogyatékos, ezt mondhatjuk Petőfi István legszebb versének.

Szerelmi bánata, a Bakony rózsájában való csalódás, rendesen egyesülten jelenik meg hazafiui keservével és rokon is vele: őszinte, de nem költői. Itt is van egy kivétel az Irtam a rózsámnak…, mely bájos egyszerüségével a negyvenes évek szép kis dalaira emlékeztet.

Négy évi szünet következik.

Midőn az ember rab, néma a bánattól,

Nem úgy mint a madár,mely fogva is dalol.

Ezzel okolja meg 1856-ban hosszas hallgatását. A hosszú szünet nem vált költészete előnyére. Börtönében minden irányban sokat tanult, igy jártasságot szerzett magának a költői technika titkaiban is, de ennek meg lett az a rossz eredménye is, hogy ezentul sokszor megrontják verseit a külső fogások.

Újra a szerelmi dalt vette lantjára. Mikor 1856 őszén itthon volt pár hétig, beleszeretett valami szép leányba, aki azonban egyáltalán nem viszonyozta érzelmeit. Petőfi István érdeklődése sem lehetett nagyon mély, amint versei hangjából látszik. Egy-egy kedves szakasz akad több versében (Reményhez.., Ablakomon…, Repülj lelkem, repülj…), de különben gyöngék. Igen jellemző Petőfi István e szerelmére a Panasz czimű vers, mely inkább elmés, mint őszinte.

Haladás egy pontban érezhető: a természeti képek sokkal művésziebben vannak kivive. A népdalból és bátyjától tanulta el az eszmetársítást s a negyvenes években alkalmazta is,d e most ez alkalmazás öntudatosabb és hatásosabb lesz. A természet nagy szeretete, különösen a pusztáért való lángolása predesztinálták őt leíró-költőnek. A természeti képeket ügyesen is tudja egyéni hangulatába olvasztani és hogy még sem lett kiválóvá e téren, annak oka az, hogy itt sem tud komponálni. Leírásai elnyulnak és a legszebbek is ellaposodnak. Milyenművészi pl. A temetőben czimű versében a leírás, hogyan veszi a természet pártfogásába az elhagyott sírokat, de mennyire tönkre teszi a hangulatot a vers hosszadalmassága. Legszebb leíró verse tán a Hivatlan dalnok versei cziklusának utolsója volna, de a szoros szerkezet hiánya itt is megbosszulja magát, szakaszról-szakaszra lanyhul érdeklődésünk.

Jön az igazi, az örök nagy szerelem Antónia iránt. Izzó szenvedélyt mutatnak levelei, azt sejtetik versei, de csak sejtetik, mert különben kevés bennük a melegség. Valami bágyadtság sugárzik belőlük s mintha mind régi ismerősünk volna, újat alig mondanak. Az ihlet jobb óráiban egy-egy dala türhetően sikerül (Nem mondhatom még…, Pirosan kél…, Nyirfák alatt…, Elhullott a rózsa…), de zavartalan eszthetikai élvezetet egy sem nyújt. Legszebbek e csoportban is azok a versek, melyekben a természeti képek uralkodnak. Az ősz merengő bánatát némely szakaszában igazán költőien érzékiti meg az Őszi galyak czimü két vers.

Hogy Petőfi István verseit nem annyira a benső szükség sugalta, mint a dilettans kedvtöltés, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy 1858 őszén, mikor Csákóra költözött, egészen elhallgat. Pedig versre ok volna elég. Egyrészről az a kemény küzdelem, melyet kedveséért vívnia kell, majd a felesége elvesztén érzett epesztő bú, másrészről a magyar alkotmányosság csatái, vereségei és diadalmas előnyomulása, végtére a folyton szemei előtt elterülő gyönyörű puszta; mindez már nem készti dalra. Eltekintve pár alkalmi verstől, Petőfi István 1858 őszén megszünt költő lenni, hogy csak becsületes, szorgalmas gazda legyen.

Oda jutottunk, ahol Petőfi István költészete elemzésének elején voltunk. Petőfi István lelkében igenis volt költészet,elvétve akad egy-egy csinos dala is, de jelentékenyebb alkotó képességgel nem dicsekedhetik és versei a maguk összességében eszthetikai szempont alá nem vonhatók. Összegyüjtésükkel csak a kegyelet adóját róttuk le, nem Petőfi István költői érdemei, hanem Petőfi Sándor derék, rokonszenves öcscse iránt.

III.

Petőfi István itt közrebocsájtott verseinek legnagyobb része most lát először napvilágot. Kötelességemnek tartom tehát beszámolni, honnan közlöm a verseket.

Főforrásaim két, a Petőfi Múzeumbirtokában lévő eredeti verses-füzet kézirat. Az egyik 1851-ből való és Versek és hadjárati s úti jegyzetek czimet visel. Igen rendetlenül van irva és sok lap hiányzik belőle. A hadjárati és úti jegyzetek egészen ki vannak tépve és a versek sorozata is megszakad benne. Petőfi István versei mellett tartalmaz más magyar költőkből – Petőfi Sándor, Vörösmarty, Kölcsey, Bajza, Garay stb.- kiírt költeményeket, népdalokat és egy csonka német szójegyzéket. Mai alakjában összese 53 Petőfi István vers van benne.

A másik füzet czime: Költemények. Ezt 1858-ban későbbi felesége számára írta igen gondosan és csinos írással. 116 vers van benne, melyek közül azonban husz az előbbi füzetben is fellelhető, de ezek itt némileg javítva vannak. E két füzetből tehát összesen 149 vers való.

Huszonhárom verset merítettem más helyről, u. m.: hármat özv. Petőfi Istvánné úrnő őnagysága, ötöt a Nemzeti Múzeum, négyet a Petőfi Múzeum, egyet a Váczi Múzeum-egyesület kézirataiból. Ezeken kívül tiz verset adok még nyomtatás után, anélkül, hogy kézirataikat sikerült volna megtalálnom, u. m.: Nem nézek én, Búcsú (Hölgyfutár 1858 és 1859), A huszár (Pesti Hirlap 1880, 121. sz.), Hull az ákáczfa levele (Alföldi Képes Ujság 1887), Kedves hugaimhoz, Gyulai Pálné halálára, A képzelet villámsebes szárnyán, Barátom neje sírjánál, Wittman I. barátomhoz, Tengerentúli barátomhoz (Békésmegyei Lapok 1880, 57-64. szám).

A verseket időrendben elrendezve adjuk, csak az első két verssel tettünk kivételt, melyeke maga Petőfi István is versei élére szánt. A mottó Petőfi Istvántól való, szintúgy a versek czime is.

Befejezésül felsoroljuk Petőfi István nyomtatában eddig megjelent verseit.

Életképek 1848: Hideg széllel, Leszállott a szarka,Rég nem láttam, Csikós-dal, Hogyha meghalok, Önkéntes dala.

Vasárnapi Ujság 1857: Hivatlan dalnok versei I-III., Csikós-élet, Temetőben.

1858: Szérűn, Három rózsa.

1898: Önkéntes dala, Csikós-élet, Temetőben, Sándor estéjén.

Hölgyfutár 1858: Őszi galyak II., Bátyám Debreczenben, Nem mondtam még, Pirosan kél, Tél végén, Nyirfák alatt, Búcsú.

1859: Több ezredéves, Panasz*, Reszket a lovam, Nem nézek én.

(*Ez 1860-ban újra Szivem búja czimen, mind a két esetben kiadásunk utolsó tizenhat sora nélkül.)

Függetlenség 1880: Reszket a lovam (május 2.)

Alföldi Képes Ujság 1887: Búcsúm, Tavasz az életed, Hull az ákáczfa levele.

A Békésmegyei Lapok hat és a Pesti Hirlap egy versét már fentebb felsoroltuk. Szana Tamás a Koszorú harmadik kötetében öt, Örök emlékek czimű művében – a kis töredékeket nem számítva – hat (részben ugyanazok mind a kétszer) versét adta ki, de „javitott” szöveggel. Végül Kéry Gyula a Magyar Szalon harmincharmadik kötetében kiadta az Álmom czimű verset és legújabban Tragor Ignácz a váczi könyvben az Akinek van kezdetűt.

Meg kell emlékeznünk Petőfi István czikkeiről és leveleiről is. Életében négy prózai dolga látott napvilágot, u. m.: egy levele bátyjához 1848 július 13-áról (Életképek), egy czikk bátyja születési helyéről (Vasárnapi Ujság 1857), egy másik szüleiről (u. o. 1872) és egy harmadik bátyja arczképéről (Hon 1879. 211. sz.)

Feleségéhez, illetőleg menyasszonyához írt levelei közül többet kiadott Kéry Gyula a Magyar Szalon harmiczharmadik kötetében és Friss nyomon 1908 czimű művében. Hentaller Lajos közölte egy Lisznyaihoz írt levelét (Vasárnapi Ujság 1900). A Nemzeti Múzeumban van öt kiadatlan levele és a Petőfi Múzeumban néhány reá vonatkozó irat.

Forrás: Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. XVII. füzet. – PETŐFI ISTVÁN VERSEI. Összegyűjtötte és bevezetéssel ellátta Bajza József dr.- Budapest, 1909. Kunossy, Szilágyi és Társa Köynvkiadóvállalat kiadása