Alig pihenél meg, már is
visszatértél…
Itt hagyál bennünket,
kedves, kedves vendég.
Mik lehettek – mondjad –
mik a csattogó sast:
Fencsapongó lelked,
tőlünk elrettenték.
Tán a gyáva gőgnek és
hiúskodásnak
Álragyogását nem nézetéd
szemeddel;
Vagy a szegénységnek,
kunyhók nyomorának
Szenvedéstől égő könnye
kergetett el?...
Mind ez meg lehet, mert
csak egy van minálunk,
Mit te megszerethetsz: a
dicső természet;
Ez is leöltötte ünneplő
ruháját,
Ez is most magára
gyászoló mezet vett.
Mért nem jöttél hozzánk,
amidőn tavasz van,
Amidőn ormán a felnyúló
tetőknek
Hajnal sugarából
áldozattűz lángol,
S szent oltárokként a
bérczek füstölögnek.
Ott fent hallgatván a
legszebb orgonának,
A mennydörgéseknek
nagyszerű zenéjét,
Hogy alant a völgyben
olly kicsiny a lélek,
S oly nagy a szegénység
– talán elfelednéd.
Mért nem jöttél hozzánk,
a midőn tavasz van,
Midőn még a szirt is
bokrétát, virágot
Tűz fel sisakjára… hogy
mégis legalább
Szépnek láttad volna e szegény
országot.
S ezt a bérczeken túl
elbeszélted volna.
Lám, a te lantodnak
varázserejére
Feledvén az erdős
bérczet, hol születtünk,
Elvágyunk a távol
puszták közepére.
Lelkünkben a róna gémes
kútját látjuk:
Most a pusztult csárda
romja áll előttünk;
Majd a délibábnak szép
játéka; majd a
Vándordarvak serge vonúl
el felettünk.
S már én úgy tartom,
hogy ha te befoglalnád
Hegyeink szépségét
lantod énekébe,
S csábitó szavaddal
majdan elbeszélnéd…
Hozzánk is elvágynék a
pusztáknak népe.
S ekkép meggyújtván a
vágyat sziveinkben,
Végre megérhetnők talán
nemsokára:
Hogy a rég óhajtott
egyesség napjának
Felsüssön egünkön szép
hajnalsugára.
Avagy mit beszélek!...
oh te szépnek láttad
Fenn az erdős bérczet és
alant a völgyet;
Hisz’ a boldogságnak
karján jöttél eddig,
Egy angyal követvén
utaidban hölgyed.*
A boldog szerelem
rózsaszín üvegén
Néztél te keresztül
köztünk vándorolván;
Úgy-e: rózsát
láttál bokrainknak ágin,
És mosolygó hajnalt
hegyeinknek ormán?
Úgy-e nem hallottál
panaszos beszédet,
Nem hallád, mint sír,
mint üvölt az őszi szél.
Mert egész lelkeddel égi
angyalodnak
Kellemdús beszédén,
ajkain függöttél.
Mondd el hát, mit
láttál; mondd, hogy ahol olly szép
S dicső a természet: az
istennek háza
Nem leend a szellem
mindörökre fogoly,
Jön idő még, mellyben
lánczait lerázza.
Oh regéld, regéld el
megható szavaddal
S felséges dal lesz az
elmondott regébül,
Mellynek zengzetére a
volt egyességnek
Romba dőlt egyháza –
meglásd – ujra épül.
Hogyha régen, régen, a
dalnok szavára
Egy város kelt ki a mély
tenger árjából:
Egyetlen épület mért ne
épülhetne
Föl a te szavadra, melly
ragad s varázsol.
(* Czélzás arra, hogy P.
nejével együtt volt Erdélyben.)
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése