Ambrozovics Dezső (1864-1919): Lidércfény

Néhány évvel ezelőtt legjobb barátaim közé tartozott egy, már nem egészen fiatal festő, ki egyike volt azoknak a természettől mindennel megáldott és mégis boldogtalan művészeknek, kiket a sors szeszélyes haragja megbénított, s kik dicsőségről, hírnévről és boldogságról álmodozva megtépett szárnyaikkal a névtelenség homályában vergődtek át az élet sivatagán.

Idealista volt, - s ez megmagyarázza boldogtalanságát.

Nagyon sok időt töltöttünk együtt. Valahányszor nála voltam mindig feltűnt műtermében két igazi művészettel megfestett női arckép, melyek előtt az év minden szakának minden napja egy-egy friss rózsabokréta illatozott. Az egyik tisztes ősz matróna, a másik bájos fiatal leány képe volt. Ő soha egy szóval sem beszélt erről a két képről, én pedig, ismerve zárkózott természetét, meg sem kísérlettem betolakodni féltve őrzött titkába; annyit azonban sejtettem, hogy ennek a két nőnek rendkívüli szerep jutott az ő életében.

Egy borongós júniusi reggel levelet kaptam tőle, amelyben arról értesített, hogy nagyon beteg és kért, hogy látogassam meg.

Azonnal hozzásiettem.

Mikor átléptem küszöbét egy pillanatra úgy tetszett, mintha a halál szellője legyintette volna meg arcomat...

Halotthalványan feküdt ágyában, s nagy láz gyötörte. Ablakain le voltak eresztve a rollák, s nyomasztó félhomály derengett a szobában.

Leültetett maga mellé. Forró kezeivel megfogta kezemet s halk, reszkető hangon elkezdett beszélni.

*

Önnek alkalmasint már régen feltűnt amott a falon az a két női arckép... Évek óta ismerjük egymást, s ön soha egy szóval sem árulta el, hogy szeretné megtudni ennek a két képnek a titkát, pedig nagyon kíváncsi volt rá... Ne tagadja, én tudom...? Ez szép és tapintatos volt öntől. Egyébiránt – hasztalan is kérdezősködött volna... De most, érzem, hogy nagyon beteg vagyok... s valami azt súgja, hogy halálos ágyamon fekszem. Oh, ne iparkodjék vigasztalni... nincs rá szükségem. Eleget éltem... kifáradtam... oly jól fog esni a pihenés... elébb azonban szükségét érzem, hogy elmondjak önnek mindent, úgy, amint történt. Röviden, minden cikornya nélkül. Figyeljen.

Az egyik kép az édesanyámé. Ez, azt hiszem eléggé igazolja azt a szeretetet és kegyeletet, mellyel iránta viseltetem.

A másik egy fiatal leány... azaz hogy fiatal, és leány volt, ezelőtt tizenöt évvel. Fiatal és szép, nemes lelkű és büszke, rajongó és önfeláldozó... Most maroknyi por!

Nagyon furcsán ismerkedtem meg vele.

Oh, uram, ez a leány, ez volt életemnek a lidércfénye, mely tizenöt év óta szüntelenül kísérte minden lépésemet...

Balatonfüreden történt, most a napokban lesz tizenöt esztendeje. Látásból már régebben ismertem, de oly büszke, oly rideg volt, hogy nem mertem közeledni hozzá. Csak a távolból rajongtam érte, egy idealista művész legforróbb lelkesedésével.

Tikkasztó nyári nap volt. A Balaton partján bolyongtam, gyönyörűséggel eltelve hallgattam az apró habocskák lágy zsongását s elmerengtem a tó tündérének bájos regéjén, melyet egykori dajkameséim tarka sokaságából keltett életre a suttogó szellő. Egyszerre kétségbeesett kiáltozás riasztott fel álmodozásomból... Hátratekintettem s nem messze a parttól ladikot pillantottam meg, melyben egy éltesebb nő kezeit tördelve jajveszékelt. A ladik mellett egy piciny kis fejet láttam, hol lebukni, hol újra előtűnni... Habozás nélkül utána ugrottam s emberfeletti erővel partra vittem a boldogtalan fuldoklót... Ő volt... Aléltan feküdt a part fövenyén. Rózsaszínű ruhája odasimult gyönyörű testéhez... csak keble pihegése árulta el, hogy él... Nagy nehezen felélesztettem: magához tért, elnyitotta szemeit s meglepődve nézett reám... Oh, ezt a jelenetet, ezt a kedves, szép arcot soha, soha nem tudtam elfelejteni. Édesanyja, ki ezalatt partra vergődött ladikjával könnyes szemekkel hálálkodott leánya életéért... Kérjek tőle bármit... megadja, hiszen megmentettem egyetlen gyermeke életét!... Én csak annyit kértem, engedje meg, hogy a házukba járjak, és ne mondja el senkinek, hogy leánya életét én mentettem meg.

Pár nap múlva elutaztam. Ők még maradtak. Meg kellett ígérnem, hogy mihelyt Pestre érkezem, meglátogatom őket. Megígértem, pedig hiszen anélkül is megtettem volna. Búcsúzáskor Margit kezet szorított velem. Néma volt, de egy olyan csodás pillantást vetett rám, mely eltörülhetetlenül bevésődött a lelkembe... Elindultunk. Ők ott álltak a hajóhídon és kendőt lobogtattak felém! én néztem, néztem... és homályos sejtelmek szele viharzott át a lelkemen...

Eljött az ősz s újra találkoztunk. Megtettem náluk az első látogatást. Nagyobb társaság volt együtt s én meglehetős feszesen, kellemetlenül éreztem magamat, bár rendkívüli figyelemmel vettek körül. A mama már-már el akarta beszélni vendégeinek a füredi esetet, de hirtelen eszébe jutott ígérete s zavartan elhallgatott.

Mikor az első látogatás után hazamentem, tisztába jöttem vele, hogy sorsom el van döntve. Éreztem, hogy szenvedélyesen, őszintén és forrón szeretem őt, de valami homályos aggodalom arra késztette, hogy titkoljam érzelmeimet.

Gyakran, talán nagyon is gyakran jártam hozzájuk. Napról-napra bizalmasabbak lettünk s néha hetenkint háromszor is náluk vacsoráltam. Egy este megfeledkeztem magamról és valahogy elárultam szívem édes titkát. Hirtelen felhő vonult át a leány arcán, szemeiben felvillant egy csodálatos kis szikra, de a következő pillanatban újra a régi volt: pajkos és vidám, kedves és szeretetreméltó. – Másnap különös változást vettem észre rajta. Valami bánatos, melankolikus vonás ült az arcán; mosolygott, de mosolya olyan volt, mint az áprilisi ég, mely sír és nevet egyszerre. Mindamellett gyöngédebb és figyelmesebb volt irántam, mint valaha. Gondolkodni, töprengni kezdtem, de a szenvedély elhomályosította elmémet, nem értettem... hiszen tudja, hogy a szerelem vakká teszi az embert.

Pár nap múlva újra felvillant a lidércfény s lehullott szemeimről a homályos fátyol.

Járt hozzájuk egy kedves, szép fiatalember. Jób Károly földbirtokos. A leány látszólag hideg és közönyös volt iránta, de én megfigyeltem és rájöttem, hogy szeretik egymást. Édesanyja észrevette aggódó kémkedésemet, odaült mellém és hosszan beszélgetett velem – folyton a leányáról. Tapintatosan, mindenféle kerülő utakon megértette velem, hogy Margit hajlandó volna enyém lenni. Én ujjongtam s azonnal meg akartam tenni az elhatározó lépést, de valami láthatatlan kéz visszatartott.

Egész éjjel nem aludtam.

Másnap mindössze csak négyen voltunk együtt. Margit, az édesanyja, Jób Károly és én.

Szívem hangosan dobogott, azt hittem, megfulladok. Végre összeszedtem minden erőmet s így szóltam Margithoz:

- Kisasszony, komoly és fontos kérdést akarok intézni kegyedhez... Kérem, feleljen őszintén.

Margit elsápadt, egy pillanatra elborult az arca, lopva rápillantott kedvesére, majd félig behunyta szemeit s hosszú selyempillái közt újra megcsillant az a csodálatos röpke szikra, életem lidércfénye. Ez volt a halálos döfés... ekkor bizonyosodtam meg felőle, hogy csakugyan szeretik egymást.

- Oh kérem – felelé erőltetett mosollyal -, beszéljen, rendelkezzék velem, hiszen önnek köszönhetem az életemet.

Az utolsó szavakat oly keserű elszántsággal mondta, mely felkorbácsolta egész lelkemet. Láttam szívében a rettenetes küzdelmet... ajkai megkékültek, hangja reszketett. Kész lett volna hálából egész életét nekem szentelni. Csupa merő hálából...

Egy pillanatig haboztam, majd hirtelen elhatározással közelebb léptem hozzá.

- Úgy hát engedje meg, hogy megkérjem a kezét – Jób Károly barátom számára...

Margit eleinte halotthalványan hallgatta szavaimat, de csakhamar a Jób név hallatára kissé magához tért. Kipirult az arca... görcsös, szenvedélyes mosoly vonult át ajkain s félig aléltan dúlt édesanyja karjaiba.

*

Egymáséi lettek... s én többé nem jártam a házukba, pedig imádtam azt a leányt. Ettől fogva, mintha csak az egész világ kipusztult volna, oly nyomorultnak, elhagyatottnak éreztem magamat. El akartam felejteni, de nem tudtam. Éjjel, ha álmaimból felriadtam, a homályból az ő tekintete csillogott fel s szüntelen üldözött kedves arca, mint a lidércfény. Hol itt, hol ott bukkant elő sötét szemeinek reszkető tüze. Ecsetjeim, mintha meg lettek volna babonázva... nem tudtam egyebet festeni, mint őt, mindig csak az ő felejthetetlen arcát, mely árnyékként kísérte minden lépésemet.

Múlt az idő s évekig nem hallottam felőlük semmit, de lelkemben azért eltörülhetetlenül élt az ő képe. Az idő lassankint beforrasztotta szívem sebét, de meg voltam bénítva, szárnyaim kegyetlenül meg voltak tépve s tehetetlenül vergődtem a kétségbeesés karjaiban.

Egy reggel azt olvastam a lapokban, hogy férj meghalt. Özvegy lett, szabad lett, hát újra... És én nem kerestem fel őt! Minek is tettem volna...

Zimankós februári délután volt, ezelőtt öt esztendővel. Az alkonyi órák misztikus félhomálya derengett körülöttem s kuszált agyvelőmben, mint a vihar üldözte felhők kergették egymást a múlt keserű emlékei. Halkan kopogtak ajtómon s egy gyászba öltözött, mélyen lefátyolozott nő lépett szobámba alig négyéves kisgyermekkel.

- Emlékszik-e még reám? Ugye nem? Nos, hát én vagyok – Margit! Itt állok egyedül, elhagyottan, szegény kisfiammal... Ennyire jutottam...

Ezzel föllebbentette fátyolát s hosszú évek után újra előttem állt szívem egykori bálványa... Tán szebb volt, mint valaha, bár a szenvedések megviselték.

Pár pillanatig csak néztem, néztem s nem jött szó ajkaimra. Tíz hosszú évnek minden öröme és bánata, fiatalságomnak ábrándjai, szertezüllött édes reményei egyszerre megelevenedtek lelkemben s egy forró könnycsepp gördült ki szemeimből.

- Oh, hogy így kell egymást viszontlátnunk!...

Nyakába borultam, s mind a ketten keservesen zokogtunk.

- Fogadjon be! – szólalt meg kevés vártatva -, halálomig szolgája, engedelmes hű kutyája leszek, csak ne taszítson el magától... Könyörüljön meg rajtam és ártatlan kisgyermekemen!

Ami ezután következett, azt hiába is kísérteném meg önnek elmondani... Nincs erőm hozzá... Elég annyi, hogy később keserves könnyek közt ismételte, hogy szeret... csak engem szeretett és senki mást... eléggé megszenvedett a múltért! Én hittem neki, fölemeltem, nőül vettem őt s kisgyermekét is magamhoz vittem. Még mindig imádtam, nem tudtam ellenállni szemeinek...

Lassankint magához tért és megerősödött. Arcára újra visszatért az a könnyű, habos pír és szép volt, tán szebb, mint leánykorában! Én hitte, hogy szeret s ez boldoggá tett és kárpótolt a múlt összes szenvedéseiért! Mintha tört szárnyaim újra megnőttek volna, lelkem felszabadult a lidércfény varázsa alól, visszaszállt szívembe a béke, a nyugalom, boldog voltam! Csak egy dolog volt, ami megzavart. Valahányszor megöleltem, alig észrevehetőleg összerezzent s önkéntelenül eltaszított, de a következő pillanatban szerelmesen simult hozzám s gyöngéden cirógatott...

Én hittem... Hiszen nem is volt benne semmi lehetetlen!

Egy este, mikor hazamentem, senki sem volt otthon. Múltak az órák, éjszaka lett, - senki, senki. Aggódni kezdtem s félig őrülten futkostam az utcákon. Végre kiértem a Duna partjára. Erős szél kerekedett s a gázlámpák kísértetiesen csörömpöltek a csillagtalan éjszakában. A vámház közelében kis csoportot vettem észre s szinte önkéntelenül közelebb mentem.

- Mi történt itt?... – kérdém egy elzüllött csavargótól.

 - Egy asszonyt meg egy gyermeket fogtak ki a vízből...

Borzasztó sejtelem villant át agyvelőmön. Kétségbeesetten utat törtem a kis csoporton keresztül s a következő pillanatban ott láttam magam előtt Margit és a kisfia holttestét... Mozdulatlanul feküdtek a kőlépcsőn s némán állta körülőket néhány éjjeli csavargó és hajléktalan munkás.

Soha, sohasem szeretett s nem bírta tovább a színlelést! Inkább meghalt.

Meg volt írva a csillagokban, hogy a vízben kell meghalnia... Tizenöt évvel ezelőtt kimentettem és öt évvel ezelőtt akaratlanul a hullámsírba kergettem... Vége, vége...

Íme, ez annak a képnek és az én életemnek szomorú története.

Most pedig tegyen meg még nekem egy talán utolsó baráti szívességet. Menjen és hozzon fel néhány szép rózsát. Azok ott már olyan hervadtak.

Ezzel lehunyta szemeit és kimerülten dőlt párnájára.

*

Mikor a rózsákkal visszatértem, halotti csend volt a szobába.

Lábujjhegyen odamentem a beteg ágyához és hallgatóztam... Görcsöse és nehezen zihált, a szemei félig nyitva voltak. A következő pillanatban felriadt, felém nyújtotta reszkető kezeit.

- A rózsát... a rózsát... – suttogta halkan s egészen felnyitotta lázban égő szemeit.

Görcsösen megmarkolta az illatos virágot, megcsókolta és meghalt.

Mikor szemeit lezártam... mintha egy pillanatra hirtelen lidércfény villant volna ki sárga pillái alól... azután újra sötét, csendes lett minden...

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések 239-249. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása