Kvassay Ede feleségével, Saxlehner Emmával 1870-ben
I.
Szeretlek,
szeretlek! – fakadt ki Anday Aurél, átölelve ifjú szép nejét. – Mi adhat neked
okot a kételyre, édes Máriám? Mi indít arra, hogy ha szerelemmel karjaimba
zárlak is, szőke selyemfürtű fejecskédet megrázod, s aztán kebelemre borulván
rózsás kis ajkaiddal ezt susogod. „Te engem nem szeretsz úgy, ahogy azelőtt
szerettél; te engem nem szeretsz úgy, ahogy én téged most is szeretlek!?” S nem
lestelek-e meg, amint titokban az akácleveleket s majd e fehér kis virágok szirmait
tépve, egy második Gretchen módjára a „szeret – nem szeret” gyermeteg
orákulumát susogtad? Ilyen vagy te: kétkedő, bohó kis feleség!
És
a fiatal férj, nem várva a választ, elgondolkozott, el-elmerült magában. Az
ifjú nő könnyeden kipirult halvány-rózsás arca pedig ott pihent tovább férje
kebelén, s hallotta, érezte, hogy az a halk, kimért dobogás ott belül csak
csendes eső kopogása a forrón szerető női szív dobbanásaihoz, a viharos
szenvedélyhez képest. E szívnek szent nyugalmát már, fájdalom! a kétely gyenge
árnya zavarta meg. El-elmerült azokkal a bűvös mosolyú eleven csillagokkal a
férfias, szép, komoly vonások tekintetében, mélyen a trévedező szemekbe,
melyekbe az ő szerelméhez hasonló véghetetlen szerelem üdvösségének sugárzását
várta...
És
mintha Aurél azt a két forró s mégis hideg kezet ott közel a Mária szívéhez
csak úgy szórakozásból kulcsolta volna össze! És mintha enyelgő mosolyába egy
gyorsan eltűnő sajátságos vonás vegyülne!
A
fiatalasszony gyorsan, de gyöngéden kibontakozott az őt átfogó karok közül mert
hisz egy szerető női szív titokzatos sejtelmével, ösztönszerű éles látásával
ama mosolyban, mely a barna bajusz- s rövid körszakálltól árnyalt ajkakon
lebegett, szánalom és a könnyed gúny – igen, igen, hisz nincs más szó rá,m int
a gúny! – kifejezését vette észre.
S
Mária a faluvégi kis kastély erkélyéről,melyen a fiatal pár helyet foglalt,
szótalanul szobájába távozott. A férj magára maradt és kezdte fel és alá mérni
a szellős erkély mozaik padolatát.
Alkonyat
felé volt. Az andalaki díszes kis kastély, a jól gondozott parkocska
facsoportjai közt és azok fölött dalos, virágos berkeken keresztül festői
kilátást nyújtott a látkört szegélyző hegyekre, melyek dús lombozatú, egy régi
vár érdekes romjaival s egy újkori vadászkastély fényes kupolájával ékeskedő
tetőit a lenyugvó nap sugárfátyla ölelte körül. Jobbra-balra csaknem az
erkélyig felnyúló orgonavirág bokrok és az előtérben két oldalt sárgás és
vöröses virágú délvidéki akácok balzsamos illatot árasztottak az erkélyre, mely
a kis kastély közepének homlokzatát képezte, s melytől néhány lépésnyire a
piros és kék színek különböző árnyalataiban díszlő virágtelep közepén egzotikus
növényektől körülkúszott szökőkút lövellte sugarait. A szökőkút medencéjében
aranyhalacskák lubickoltak és a fák lombjai közt vidám madársereg csicsergett,
fütyörészett. A kastély mögött elterjedő kis erdőn túl a szentegyház harangja
estimára csendült, összevegyülve a hazatérő munkások távoli énekével, mely
harmóniát a fákat gyöngén rengető esti fuvalom emelt szárnyaira.
Mária
az ebédlőn, melynek ajtaja s kélt ablaka az erkélyre nyílt és az
elfogadó-termen át, díszes kis boudoirjába lépett.
A
falak itt, nemkülönben a pamlag és a székek, rózsaszín, rovátkás selyemmel
voltak bevonva; az ablak, valamint az ajtók s bútorok keskeny fakeretei
tejszín-fehérre festve és fényesre csiszolva. A széles kettősablakban – mely,
valamint a díszes kis lakóház többi ablakai is, egy pici tündérkert csillogó
virágtárlata -, a tarka növényzet közt ezüst drótból font kis galambdúc függött
turbékoló hófehér galambpárral. Kívülről e szobát s az egész főhomlokzatot
folyondárok, repkények, venyigék és passziflórák egész kis rengetege kúszta,
hálózta körül. annyi dísz, ízlés, csín, egyszerűség és költészet volt az egész
ház berendezésében! Mindenütt egy láthatatlan tündér látható kezének nyomai.
E
kis paradicsomban egy fiatal házaspár élvezi együttléte első éveit.
De
mily ellentétben áll, a félig felvont függönyű rózsaszínű mennyezetes nászágy,
az alpesi hólepelre hullatott őszirózsák e vidám nyoszolyája fölött, egy
félévesnek látszó halott pici gyermek arcképe, fekete fátyollal bevont arany
keretben. Ott fekszik bölcsőjében, szemecskéi lezárva, kis kacsói összetéve,
szendergésében az ártatlanság égi mosolyával, mintha a mennybe szálltakor őt
üdvözlő szeráfok hangjait lesné, mintha azt, az ifjő anyákat a boldogság
mámorába ringató első szót gagyogná! A képet most is mint minden nap friss
virágokból kötött koszorú fonja körül. De e friss liliomoknak és nefelejcseknek
oly viaszgyertya- s tömjénszaguk van! Oly fonnyadt, porló, a koporsóra letett
koszorúkhoz hasonló kriptai illatuk!
Azt
érezi legalább a fiatalasszony, amint könnyes szemmel a nyoszolyára térdelve a
kis képet, mint egy szentséget, csókjaival borítja, aztán arcával a selyem
párnákra hanyatlik alá és sír keservesen... Holnap lesz egyetlen kisgyermekük
születésének és halálának egy napra eső évfordulója. Ezért oly szomorú itt e
házban minden.
Mária
fölkel, könnyeit törli, kis galambjait eteti, cirógatja, s aztán az ablakhoz
ül. De a virágok illata itt is oly dohos, a piros szegfű és az égő szerelem
tűzszíne itt is oly sápadt, oly fagyos. Önkéntelenül le-leszakít egy fehér
mályvarózsát és tépi annak szirmait: „Szeret – szeret híven – szeret lángoló
szerelemmel – szeret egy kissé – nem szeret!... Szeret –„
-
Igen, szeret! –kiáltá fel, s a gyermeki öröm egy szikrája villant át lelkén. –
Ha nem is lángoló szerelemmel, de szeret híven, gyöngéden!
Mária
elhallgatott, kezei ölébe hanyatlottak, ujjaival önkéntelenül tovább tépdesve,
morzsolva a kis virág szirmait, leveleit.
De
mit is kétkedik Aurélban! – gondolta magában. Van-e panasza ellene? Nem volt-e
a legjobb férj, s rövid szülői boldogságuk alatt a leggyöngédebb atya? Nem
virrasztott-e Aurél is, éjjel-nappal a szomorú kórágynál, az égbe szállt kis
angyal súlyos betegsége alatt? Nem merengett-e el a park végén a három virágos,
lombos hársfa árnyékában fekvő sírbolt fölött épp oly fájdalommal, mint ő maga,
kinek ama kis sírkő gyászos felirata „mindenünk a világon!” örökre bevésve
agyába, lelkébe, emlékezetébe!
Mária
hátradőlt székében, tekintetével elmerült a borulni kezdő láthatárba s maga is
ismét elkomorodva tovább fűzte gondolatait:
Mintha
Aurél egész valóját egyedül csak az égbe szállt kis angyal emléke
foglalkoztatná. Igen, egyedül! S minthogy itt a falun lakva, nem volt alkalmuk
angyalukat, míg élt, levétetni, a gyászeset után Aurél azonnal egy arcképfestő
ismerősét kéreté magához a városból, hogy megörökítse a drága kis elhunytnak
vonásait. Végzetes betegségét megelőző napon – ugyanis – városba akartak
kocsizni a festőhöz, de a körülmények úgy hozták magukkal, hogy nem mehettek
oda, mert Mária egy gyermekkori barátnőjének váratlan eljegyzési ünnepélyére
kellett rándulniok. És most annyira fáj nekik, hogy arcképben is csak a letört
fehér rózsabimbót, melyet sötét éjben a hold sápadt fénye oly szomorún világít
meg, áraszthatják el csókjaikkal és nem a napsugárral játszó, feslő, üde
virágot! Mosolygó kis ajkak helyett mélyen lezárt szempillákat! Magát a hideg
kis holttetemet csak egyszer tették koporsóba,de azt, kit az a szomorú arckép ábrázol,
minden nap temetik. Az ifjú nő áldotta azt a ragaszkodást, mely Aurélt életük
tovatűnt boldogságához fűzi, de viszont azt is elismerte, hogy neki, mint
férfiúnak, nem csüggedni, hanem enyhet kellene nyújtani az anyai szív keserű
bánatára. Igaz, hogy óvakodik feltépni neje sebeit, de soha egy szóval sem
vigasztalja. Magára hagyja keservével, s ő is csak úgy magában borong el,
némán, szótlanul. sokat van künn az erdőben, hegyek között vadászaton. És midőn
visszatér nevetve tart neje elébe egy fiatal őzet, melyet anyja oldala mellől
terített le. Azelőtt Mária kérésére sohasem bántotta a vadgalambokat, most csak
egyre-másra lövöldöz a jávor- és nyárfák gallyai közé. Alig indult meg a szíve,
midőn a minap a Kata béresasszony Pistáját egy az istállóból kiszabadult bivaly
elgázolta. Mily közönyös, mily szívtelen tud lenni mások baja iránt az a férfi,
ki maga is boldogtalan! Mily másképpen éreznek ők, asszonyok! Háborgó, vad
folyam a szenvedő férfi kedélye, lelkülete: csendes víztükör a nő fájdalma, s
csak alant mélyen, mélyen van eltemetve a széttört árboc, a megsemmisült
remény4 Aurél néha délután felkap paripájára s csak késő este tér haza. Ha
Mária kérdi tőle, mi oka ennek? azt válaszolja: „szeretlek, szeretlek”, ahogy
az imént is mondá és gyakran még azt is hozzáteszi: „úgy szeretlek, mint
azelőtt; nem elég ez neked?!”
-
Holnap lesz egy éve – merengett el tovább -, hogy Aurél az utolsó csókot nyomta
azokra a fagyos kis ajkakra és holnap lesz egy éve annak is, hogy az ő csókja,
ölelése nem oly forró többé, mint azelőtt. Mintha bántaná, emésztené
valami,aminek titkát annyira őrzi...
Míg
a fiatalasszony a múltakat emlékezetébe idézve így el-elmerengett magában,
addig Aurél csak járt fel-alá tovább az erkélyen és nemigen látszott észrevenni
a zúgó szelet, mely az ablakokat csapkodta és csak úgy kergette arcába a
megeredt eső cseppjeit.
Az
erkélyre nyíló ablakokat bezárták, a vihar elállt, az eső tovább zuhogott
csendesen, és mintha Aurél ajkain mindig ott ülne az a sajátságos vonás, melyet
Mária szánalom, a fájó keserű gúny kifejezésének tartott.
-
Ha szeretsz,asszony – fakadt ki végre -, úgy mint én téged szeretlek, és ha
szintoly mélyen gyászolod egyetlen gyermekünket: akkor hát, hogy nem teszesz magadnak
egy szóval sem keserű szemrehányást? Mert hisz midőn hajnalban a vigalomból,
melynek zajában oly kedvvel lejtéd a füzértáncot azzal a nyegle katonatiszttel,
hazatértünk: a kisgyermek ott feküdt lázban, betegen... Az igaz – folytatás kis
szünet múlva nyugodtabban -, hogy a szegény asszony eleget megszenvedte azt a
meggondolatlan elhatározását, hogy a főispáni ünnepségre megy... És én mégsem
szárítom le könnyeit; magára hagyom keservében... De hát, hogy is vigasztalnám,
mikor tartok tőle, hogy a keserű szemrehányás egy szava ellebbenhetne ajkaimról
és ennek soha nem szabad megtörténnie. S aztán ki más is az oka ama
szerencsétlen elhatározásnak, ki más is beszélt rá bennünket, mint az a
haszontalan Leander. De hát, hogy is kérhettem fel ily szeles embert
keresztapának. De mikor oly kapóra, kínálkozóba jött, mikor oly régi barátom és
különben oly előzékeny, kedves gyerek!
II.
Erre
az erkélyajtaja feltárult és berohant azon, kit Aurél az imént megnevezett és
ki nem volt más, mint a megyei székváros egyik kitűnősége: Szélváry Leander úr.
Ha
leánynak születik, okvetetlenül Herónak keresztelték volna, mert anyja, a
(megye egykori másod-alispánjának özvegye) excentrikus ízlésű csehországi német
hölgy volt, s imádta Schillert és Grillparzert eredetiben és fordításban. ami a
leventénk külsejét illeti: annyi a legelső pillanatra feltűnik, hogy világos
szőke hajzata világoskék szemeivel obligát összhangban áll. Korából csak annyit
tudtunk, hogy teljes védkötelezettségét már tavaly befejezte volna, ha
úgynevezett „X.-lábai”, a divatos bő pantallóban külsőleg éppen észre nem
vehető eme testi fogyatkozása miatt: mint a hosszabb gyalog-, úgy lóháton való
marsra képtelen, a katonai szolgálatra alkalmatlannak nem befundoltatik. az a
kisvárosi boltos pedig, ki inkább hízelgő udvaroncnak, mint „üveg-áruk
előállítójának” született, aranyrámás kristálytükre által valóságos
férfiszépségnek mutatja be s a véleményben az ottani Hugli is teljesen
osztozik, s ezzel egész önzéstelenül saját fodorító és borotváló művészetére
céloz. Eleganciáját azonban a fővárosi divathősök fogalma szerint csak
másodosztályú nyak-csokorrendre érdemesíthetné a szépművészetek és esztétika
minisztere. Az az úri könnyedség, az a félig hanyag, félig keresett odaengedés
pedig,mely alakján, modorán elömlik, kifogástalanabb előkelőséggel is volna
fitogtatható. Ezt pedig kissé kényesen fölfelé irányuló, fitos orra
mellett,melyet említett származású édesanyjától örökölt, éppen olyan könnyen
tehetné, amily nehezére esik neki arcának eme jellegénél fogva elhitetni a
világgal, hogy épp kedélye mellett, mégis nagyobb filozóf, mint aminőnek őt
kinézése után tartani lehet. Mindenütt ott van, de azért sohasem tolakodó.
Sokat fecseg össze, oly gyorsan pergő nyelvvel, mint egy színpadi divatos
szalon-bonvivánt! de azért nem bosszant s nem untat senkit. Különben pedig jó,
hogy nem tanult többet s nem lett a tudományokat népszerűsítő tudóssá, mert ama
hátránya mellett, hogy sohasem válik unalmassá, nem csinált volna szerencsét
előadásaival.
-
Ugyan, ne fogadj oly ceremóniás, fanyar arccal – kezdé, barátja karjaiba vetve
magát. – Lásd, a felhők is szétoszoltak megjelenésemre!... A ház úrnőjét már
szerencsém volt üdvözölhetni – tevé mindjárt hozzá -, amint Hamvasné
asszonnyal, a kulcsárnéval a lépcsőn lefelé sietett... No hát, szervusz, komám.
Eljöttem, itt vagyok. Hisz tudod, nem szeretem a ceremóniákat, s ezért sohasem
is jelzem előre megérkezésemet.
És
Leander úr, Aurél és az inas segítségével iparkodott kibontakozni a rengeteg
pluviéle alól,melynek bő csuklyájával és hármas gallérjával hivatása vala gazdáját por és eső ellen egyaránt
megóvni.
-
Örvendek, örvendek, pajtás – válaszolt Aurél. – No ugyan, helyén is volna az
ünnepi fesz ily régi barátok közt, és hozzá az én kedves komám irányában.
-
Tavaly ugyan, mint tudod, hahaha! megjártam egyszer az ily váratlan
látogatásommal,- jegyzé meg folytatólag a bőbeszédű gavallér, midőn az inas
távozott. – Még most is nevetnem kell, ha arra a famózus kalandra gondolok.
Halld csak: mert hisz a részleteket úgysem beszélhettem el akkor; magad csak a
kibonyolódás tanúja valál. Tehát megpillantom félfedelű hintódat a fogad
udvarán, amint a kocsis hajtja a lovakat kifelé. Gondolom, valami vendéget
szállított vissza a városba. Odaszólok, hogy álljon meg: hadd lepjem meg Aurél
barátomat. „Tessék, lesz még hely odabenn”, szólt a kocsis. Beszállok tehát, de
képzelheted meglepetésemet, midőn látom, hogy már egy vastag asszonyság ül a
kocsiban. selyemruhásan, horgolt kesztyűs ujjai teletűzve mindenféle kövű és
alakú gyűrűkkel. „Bo-csánat, kérem” – rebegém. „Oh, csak tessék, megférünk
ketten is”, sipogá delnőnk. Ismertem az utcáról, igen gyorsan szokott járni,
tudniillik oly gyorsan, amint tudott s rendesen nagy bársonytáskát hord
magával. Nemrégen lakhatik városunkban, azért nem tudtam, hogy kicsoda. Nem
tehettem egyebet: leszálltam, bemutattam magamat; míg az asszonyság
ellenkezőleg ez udvariassági formalitást fölöslegesnek tartotta. Szomszédnőm a
szivarfüstöt nem tűrte, én viszont némi kárpótlásomul, a délben érkezett
budapesti és bécsi lapok legújabb híreivel mulattattam s csupa előzékenységből
csaknem megfulladtam a nagy melegben a negyedfél óráig tartó úton. Mert hisz a
fenyegető eső miatt nem engedte a hintó födelét lebocsátani a pihenő delnő, ki
különben légies körvonalaihoz mérten a tágas hintó belsejének csak kétharmadát
foglalhatta el: a legjobb akarat mellett sem lévén képes azt, mint a vasárnapi
közönség a színházat, egészen megtölteni. Végre tehát valahogy csak
megérkezünk... te a kapuban fogadod a várva várt vendéget, „madame”-nak
címezve, kit én nagysádnak szólíték és nyughatatlan kifejezésű komor arcod
felvidul, midőn engem látsz utána kiszállni a kocsiból, mert hisz a nemes
vármegye újonnan kinevezett okleveles tudósasszonyát eszkortáltam hozzád a
városból! Így lettem aztán, épp jókor s egészen „apropos” érkezve, a kisgyermek
keresztatyja.
És
Leander barátunk ezalatt szivarra gyújtva, egy tágas karosszékbe veté magát a
férfi szalonban, hová őt Aurél vezette.
Aurél,
ki már egészen felvidult barátja elbeszélésére, pillanatra is elkomorodott.
-
Épp ma van két esztendeje – jegyzé meg. – Másnap hajnalban látott napvilágot a
kis Elemér és holnap lesz éppen egy éve, hogy örökre behunyta szemeit.
-
Tudom, tudom – válaszolá Leander -, bocsáss meg, hogy e szomorú dolgokat
emlékezetedbe idézem. – Ah, de majd megfeledkeztem. Igaz Vince – szólt a belépő
inashoz, ki égő lámpát s gyertyákat hozott a terembe -, egy viaszos vászonba
burkolt nagyobb csomagot fog találni a kocsiban, vigye fel a vendégszobába.
-
Már fent van, nagyságos uram – mondá az inas.
-
Remélem, néhány napot nálunk töltesz?
-
Engedelmeddel, csak ezt az éjszakát – válaszolá Leander. – Ha nincs ellenedre,
úgy néhány percre interjúvolni fogom a komornát, Málcsi kisasszonyt. Hony soit,
qui maly pense. Csak egy – izé – egy kis családi ügyben -, folytatá vontatva -,
mely elsősorban kedves nődet érdekli.
-
Ah, valami megbízás – jegyzé meg Aurél mosolyogva. – Oh,t e örökké szolgálatra
kész lovag, te asszonyok bizományosa!
-
Igen, igen, olyasforma – vágott közbe gyorsan Leander, látva, hogy már többet
árult el, mint amennyit kellett volna.
És
Szélváry Leander úrnak - ki mint a megye székvárosában létező törvényszék egyik
jegyzője, hetenkint háromszor, legfeljebb négyszer, mégpedig mindig csak a
délelőtti órákban van elfoglalva -, elég érkezése marad idejét a maga és mások
szórakoztatására szentelni. Kocsit, lovakat nem tart; ez fölösleges volna, mert
hisz barátai tartanak helyette. Édesanyja pedig nemsokára férje halála után
szülővárosába, Prágába költözvén eladta két szürke táltosát, melyek különben is
már nem annyira telivéri büszkeségből, mint a pókosodni kezdő lábak iránti
tekintetekből, egy idő óta nagyon is negédes huzavonával lépegettek volt a
megyei kisváros nagyvárosi gyarlóságú kövezetén és az irgalmatlanul kavicsozott
országutakon. Barátunk tehát kénytelen volt – annál is inkább, mert az a vidék
nem volt abban a szerencsés helyzetben, hogy „családi” vasutaknak vagy csak
hosszabb vonalú vasúti közlekedésnek is örvendhetett – kizárólag mások fogatain
kocsizgatni ide s tova.
Ennek
előrebocsátása után senki sem tarthatta feltűnőnek vagy gyöngédtelenségnek,
midőn Aurél azt kérdezi tőle, hogy kinek a kocsiján érkezett.
-
A Csegei Ödön szandlauferén – válaszolá Leander. Holnap hajnalban vadászatunk
lesz Bálnoson. Én ugyan nem vagyok valami szenvedélyes vadász, de az nem
akadályoz abban, hogy Ödön lőporkészletét én rendeljem meg és én adjam postára
a meghívásokat a vadászatra.
-
És hogy a vadárustól egy titkos nyulat és néhány elrejtett fürjet vásárolj
vadásztarisznyád számára, megmenteni a nimródi becsületet. Fölséges gyerek vagy
te, édes komám. Csakhogy neked a végzet – tevé hozzá a komorság egy
árnyalatával – az én házi tűzhelyem keretében tragikomikus szerepet osztott.
Először is a nyakamra kísérsz egy tudós asszonyságot, aki Elemér világra jötte
után az orvos által is megerősített ama nyilatkozatot adja, hogy szeretett
nőmnek többé gyermeke nem születhetik.
-
Ah, ah! – Fogadd részvétemet! – szólt Leander, fogai közt morogva, és
sajátságos furcsa képet vágott hozzá. – Hm. Ezt föl nem tettem volna terólad.
-
A másik eset – folytatá Aurél, nem figyelvén barátjának odavetett glosszájára
-, a következő: a városba indulunk az egyéves kisfiúval, hogy arcképet
vétessünk róla; az országúton találkozunk veled, kocsid szemben velünk, tíz
lépésnyire lovaink orra előtt, felfordul, kereke törik –
-
De hát – vágott közbe Leander -, mikor a főispánné, ki, közbevetőleg legyen
mondva, néhány Dobos- és Sacher-tortát, egy rengeteg „croque en bouche”-t, egy
tucat különböző kártyát, aztán egy skatulya jelvényt a rögtönözendő kotillonhoz
(melyet te később megátkoztál) és száz darab trombitát, no, csak
affélepapír-szivarszipkát rendelt meg általam: mondom, mikor a főispánné, hogy
hamarébb kerüljek meg, azt a két világos pej ördöngös csikót fogatta broom
elébe. Tudod, a fakó Baron Beisele és egy tisztes, szürke magyar kanca a
„Zsófitant” félvér ivadékai. Az öregek tavaly még báró Hilmers birtokában
voltak és többször szállítottak Kis-Pankotára, minap pedig a jánosházi
lóvásáron Wessely és Smutny felső-oroszlányi cukorgyárosok vették meg. Tehát,
hogy tárgyunkra visszatérjek: az ostoba kocsisnak tudniillik egy liter
vörösbort adattam a kökényesi csárdánál, hogy jobban hajtson, mert a rendezés
ügyében még egyre-másra nézve értekeznem kellett a főispánéval, s attól a kis
hegy levétől a jámbor Misa annyira becsípett, hogy egy útszéli homokbuckának
vitte neki a kis broomot. Jó, hogy a holminak nem lett semmi baja –
-
Te szerencsédre talpadra estél, mint a macska, de hogy estig, míg vagy a kocsi
kerekét összekalapálják, vagy egy arra menő ismerős föl nem fogad, az országúton
ne várakozzál, és hogy bizományosi és rendezői reputációd csorbát ne
szenvedjen: kénytelenek voltunk téged fölvenni hintónkba, egy negyedórányira a
várostól megfordulni és miután kisgyermekünket útközben hazaszállítottuk és
gálába öltözködtünk, veled együtt a főispánékhoz kocsizni.
-
Hát nem voltatok-e meghíva? Nem volt-e szükséges, hogy ti is odamenjetek? Nem
volt-e Bajnay Jolánnak, a főispán leányának az eljegyzése Sándor Gusztival? Hát
nem várt-e ez a szegény fiú hat évig a leányra, mint Jákob Rebekára, már
lemondva a reményről is, hogy megkapja imádottja kezét az arisztokratikus értelmű,
kérlelhetetlen atyától, ki a fiút, miután Jolán beleszeretett, főispáni titkári
állásából valami semmis ürügy alatt elmozdította! És bizony, ha a megyei közgyűlés
– bár a jelöltek sorában való fölvételét illetékes helyen mindenáron meg
akarták akadályozni -, egyhangúlag főjegyzőnek nem választja, s erre a
méltóságos apa végre-valahára meg nem lágyul: a fiú szerelmi bújában egy
aszkóros léniává, egy vonal matematikai meghatározásává (hosszassággá,
szélesség nélkül) soványodhatott volna hivatali pulpitusa mellett! És mindezt
figyelembe véve, a környék úri családjai, melyek a főispánékhoz járatosak, nem
beszéltek-e össze, hogy a főispánné által, ki a leány szívügyét titokban
pártolta, az én tervezésemre rögtönzött
eljegyzési ünnepélyen okvetlenül megjelennek? S nem kívánta-e ezt régi
diákpajtásunk, Guszti és főleg a szép Jolán kisasszony, ki hozzá még kedves
nődnek gyermekkori benső barátnője?
-
És a kis Elemér – jegyzé meg Aurél tompán -, azon éjen, a gondatlan dajkára
bízva nyitott ablak mellett aludt bölcsőjében és meghűlt a rögtön támadt
zivatarban. Midőn hat órakor reggel hazaérkeztünk, még nedves volt a padló a
szobába zuhogott záportól. Ha meggondolom, hogy ezalatt az anya – tevé hozzá
keserűn – ott repült a fényes padolaton, mint szilfid a keringő mámorító zenéje
mellett!
-
Ne többet, Aurél! – vágott közbe Leander helyéről fölpattanva. – Te végletekbe
esel! Midőn egy kis angyalt siratsz, egyszersmind egy anyát, egy szentet
sértesz, káromolsz igazságtalanul. Nem volt-e Máriád a mily szerető hitves, épp
oly önfeláldozó anya is mindig?!
-
Ugyan, hagyd el kérlek – viszonzá Aurél elszégyenedve -, hisz nem úgy értettem.
-
De igen – folytatá Leander mind élénkebben -, szemedbe mondom, irgalom nélkül
rád olvasom, hogy mily gyöngédtelen, mily igazságtalan vagy. És ehhez jogom van,
mert nem hiába vagyok régi barátod és hozzá még komád is. Nemcsak nagy nehezen,
sőt náladnál későbben határozta-e el magát nőd, hogy rábeszélésemre, a
főispánékhoz ránduljatok: annak dacára, hogy őt Jolánhoz a leggyöngédebb
barátság fűzi, mely mélyebben gyökerezik,m int az a pajtásság, mely minket
Gusztihoz köt. Nem említette-e minden órában a kisgyermeket, amiből az
következett, hogy az akkor alig kétéves menyecske még kotillont sem akart
táncolni, de végre engedett a főispánné kérésének és elejtette e táncot Cserey
Károllyal, a nyalka tüzérfőhadnaggyal. Eh, ér is valamit az olyan férj, aki nem
tud táncolni! Restelli, hogy oly valaki forgolódik a neje körül, ki ügyesebb
nála. Irigyli egy szegény garconembertől, hogy úgy véletlenül egyszer egy évben
átfogja azt a karcsú őztermetet, melyet ő, a férj minden istenáldott napon oly
boldog átkarolhatni. Az a füzértánc, melyet én oly hosszúnak rendeztem,
bosszantott téged, az tette előtted az egész estét oly kiállhatatlanná! Ezért okoztad te azt a cukorka-papírosba
göngyölni való, aranyos menyecskét! Az ilyenfajta cinikus, önző emberek tartják
aztán a házasságot oly intézménynek, mely nőtlen fiatal urak gyönyörűségére és
a férjek bosszantására szolgál, - végzé be mentorunk nagyot fúva.
-
Próbáld csak magad: házasodjál meg, aztán
beszélj! – szólt Aurél kissé bosszúsan és meg nem állhatta, hogy el ne
mosolyodjék a házasságnak e cinikus, furcsa definícióján.
Hálát
adok Istennek, hogy garconi erényem nem nyomja annyira vállamat, hogy örömest
túladjak rajta, s hogy még nem untam bele az országúton való barangolásba, az
élvezetek tömkelegébe, úgy, amint megunja az édességet a cukrászlegény, kinek
eleinte annyit engednek enni a sok tortából és egyéb süteményekből, hogy később
undor nélkül rájuk sem tud gondolni. Hja! ha nem volna oly nehéz megházasodni,
mikor az embernek nincs adóssága:
rászánnám magamat én is a helyhez kötött nyugalmas életre. Hiába nevetsz;
rászánnám magamat, igenis. De hát mikor ti, kedves férjek, ti a házasságnak idő
előtt való rokkantjai oly elriasztó példát nyújtatok. És én is egy hozzátok
hasonló kitömni való példányt szolgáltassak a társadalomnak? Ha ilyen egy
újdonsült férj, ki még telve illúzióval, szerelemmel (vagy legalább kellene,
hogy telve legyen vele), milyen lehet akkor a többi! Íme, ez itt ama idealista
ember, ki egy galambokat etető szalmakalapos lányka fényképét véletlenül
meglátja, egy pillanat alatt belebolondul és még aznap délután bemutatja magát
nála.
-
Igen, igen – vágott szavába Aurél -, de nem előbb, míg el nem beszélted nekem,
hogy az a lányka hosszasan el nem palástolható érdeklődéssel nézett egy
arcképet és aztán látva, hogy te ezt észrevetted, zavartan, elpirulva alig
merte megkérdezni tőled, hogy ki az a fiatalember azon az arcképen?
-
Úgy van, igen – viszonzá Leander úr nemes tűzzel -, és én oly ostoba voltam,
hogy megmondtam ennek az égi ártatlanságnak a te drágalátos nevedet. Legalább
hozzátettem volna: igen, ez a tépelődő faluvégi Hamlet kutyabőrös, búsmagyar
kiadásban, egy kákán csomót kereső bolond, ki habár csak egy percre is,de
megbocsáthatatlan gyanúra tudott lobbanni egy füzértánc alatt, egy tüzérfőhadnagy
– vagy mit is beszélek, de tudom is én, mi istencsodája – ellen, indokolatlan,
nevetséges féltékenységből.
Ez
utolsó szavak alatt lépett be, Mária. De Leander, ki nem tudta, hogy Aurél csak
önmagát izgatja képtelen rögeszméjével, hanem meg volt győződve arról, hogy e
részben nejének is szemrehányásokat tett, szeretetreméltó indiszkrécióval
végigbeszélte dorgatóriumát az utolsó betűig, s aztán utóirat gyanánt még hozzá
is tette:
-
Nagysád kegyes engedelmével... Csak egy kis lecke, egy kis figyelmeztetés a
régi barát, a hű koma részéről -, amire Aurél kimondhatatlan zavarában
kabátjánál kezdte ráncigálni Leander urat.
Most
Mária előtt egyszerre felvillant, kiviláglott minden. Nem találta többé
rejtélyesnek férje eddigi viseletét, s ámbár már csak a füzértáncot s Aurél
féltékenységét hallotta említeni: tudott mindent és egyenest férje karjaiba repült!
Az isteni teremtés, hogy őrült férje állítólagos féltékenységének, mert hisz ez
a szerelem kétségtelen bizonysága. És ő erre a féltékenységre különösen Aurél
zárkózottsága mellett, gyanútlan ártatlanságában nem is gondolhatott.
Van-e
etikett-szabály, mely gátat vethetett volna a fiatalasszony rögtön felvillanó
örömérzetének, midőn e szavakat hallotta. Hiába írták meg a világ minden
illemtanát, hiába jelent meg minden „ildomos útmutató” fiatalasszonyok számára,
jelen lehetett volna a római pápa minden kardinálisával együtt: azért ő mégis a
férje nyakába borul!
-
Tehát a kis virág orákuluma nem csalt meg – kiáltá fel örömtelt hangon a fiatal
nő -, szeretsz, szeretsz! Te csúnya, te rossz, te gyanakodó, te bizalmatlan, te
féltékeny, te – te hálátlan Aurél!
És
e szigorú anathémát képező jelzők mindenikét érdemelt megbélyegzésképpen
egyenkint nyomta oda a bűnös – ajkaira. Mert hát volt esze Aurélnak s nem
homlokát tartotta oda, sőt oly hévvel szorítá kebléhez a végrehajtó hatalmat,
hogy az kénytelen volt megadni magát!
Szélváry
Leander pedig magában állt, mint a lótoszfa Mohamed paradicsomában.
Most
az egyszer bizony nem találták észrevenni.
Szerencsére,
hogy a költészettől a prózáig is csak „egy lépés”: az inas e pillanatban az
estelihez hívta a társaságot.
III.
Az
esteli után, míg Aurél az asztalnál szintén helyet foglalt gazdatisztjével
értekezett és Mária a teaasztal körül foglalkozék, Leandernek alkalma volt
észrevétlenül pár percre a teremből megszökni. Szobájába sietett tehát, onnan egy
meglehetős hosszú s széles, de lapos csomagot, mely erős vászonba volt burkolva
vett elő és azzal óvatosan, hogy senki meg ne lássa, de a kellő helyismeret
biztonságával a folyosó ellenkező részére sietett, hol a komorna szobájába
nyitott. S itt emlékezetébe hozzuk az olvasónak a térdszalag-rend jelmondatát,
melyet Leander úr, felhozván Aurél előtt a Málcsi kisasszonnyal négyszemközt
való értekezés szükségét, részéről idézni jónak látott. Málcsi kisasszony
ugyanis, ha már nem is teljes virágzásban lévő szépség, testvérek közt is megér
egy egész Amáliát: azért még éppen nem minden rágalmon felül álló és hozzá
előkelő magatartású alak, kinek kifogástalan idomai a férficselédség körében még
könnyen trójai casus bellit idézhetnének elő.
Leander
alig egy-két percig tartott interjújának eredménye az lett, hogy Málcsi az
említett csomaggal a ház úrnőjének rózsaszínű kis budoárjába sietett, barátunk
pedig a jól végzett ügy nyugodt öntudatával a dohány szalonba tért vissza.
-
Édes Szélváry – szólt Mária, midőn hárman magukra maradtak -, csak most
fejezhetem ki önnek hálámat, hogy ezt a rossz embert kissé megleckéztette.
Szeretném
leírni – jegyzé meg mentor-barátunk mosolyogva -, azt az emlékezetes ünnepélyt,
a kotillonban szilfidként lebegő táncosnővel, sajnálom azonban, hogy nem
tehetem, mert ha poéta volnék is, csak oly dolgokat énekelnék meg, melyekkel
éppen okosabbat nem tudnék cselekedni, mint például a csillagokkal, felhővel,
madárdallal, rezgő harmattal stb.; a szépasszonyra és a jó vacsorára azonban
jelesebb, méltóbb sors várakozik: arra, hogy lábainál hódoljunk neki, erre hogy
–megegyük. – Bocsánat asszonyom, hogy a fenségest oly közel hoztam a
profánushoz. Így tehát nem tehetek róla, de elmarad az érdekes genre-kép a
terített asztal mellett a sutban leskelődő féltékeny lovagról.
-
Ugyan nem hallgatsz, átkozott kópé – szólt Aurél lábaival toppantva s nevetni
is szeretett volna és haragudni is.
De
azért nem haragudott.
Leander
úr megjelenése az andalaki kastélyban általában véve kedvező hatással volt
Aurélra. Szemrehányásai, amennyire látszólag bosszantották, épp oly mérvben
megnyugtató befolyással is voltak a már-már egy indokolatlan rögeszme bilincsei
közt lévő férj felzaklatott kedélyére. Annyi bizonyos, hogy e rögeszme
keletkezése a szerelem egész hatalmával, de annak egész önzésével is szerető
ideges természetű férj féltékenységének gyorsan támadt első felcsillanásában
keresendő. Ez alapra építette aztán Aurél hóbortos következtetéseinek, az okok
és okozatok egész láncolatát. És mindennek a kiindulási pontja a táncvigalom volt. Ha nem mennek a főispánékhoz,
Mária nem ismerkedik meg a tüzérfőhadnaggyal, s ha meg nem ismerkedik, úgy nem
is táncol vele egy hosszú kotillont, s ha Mária a kotillont végig nem táncolja,
úgy még a zivatar előtt érkeznek haza, a zápor nem esik e a szobába a nyitva
felejtett ablakon keresztül stb., stb.
Aurél
azonban, kinek gyöngéjét kíméletlenül elárulták, még mindig oly feszélyezve,
kényelmetlenül érezte magát, mintha tetőtől talpig szák ruhába varrták volna.
Leander tudta, hogy Aurél még nincs teljesen kigyógyítva bajából; de tudta azt
is, hogy miután e baj magva a féltékenység, a méltó kifigurázás által
csírájában elfojtatott, az oktalan viseletét megbánó férj teljes megtérése ama
virágillatos kis budoárban, a turbékoló galambok közelében okvetlenül be fog
következni. És hozzá: a komorna is minden háborítás nélkül végezhette
megbízását. Aztán annak az egy szerencsés gondolat szülte meglepetésnek is nagy
része leend abban, hogy a még hátramaradt gyönge fölleg is elvonuljon a házi boldogság
tiszta, fényes kék egéről!
Aurél
keveset beszélt, s így, miután Mária főfájást adván okul lakóosztályába vonult:
igen tapintatos dolog volt Auréltól barátját néhány játszma tártilira felhívni,
mely időtöltés alatt a társalgás folyama minden feltűnés nélkül megakadhatott.
Nem
vagyok beavatva e nemes kártyajáték titkaiba és így nem tudom, hogy veszíthet-e
ugyanegy játszmában egyszerre mind a két játékos, de ha ez lehetséges: úgy
annak, mindkét fél zavara és szórakozott játéka mellett a jelen alkalommal
okvetlenül be kellett következnie.
Aurél
egy eddig még eléggé el nem koptatott tárgyat, nem ugyan az időjárást, hanem,
tekintve a kedves vendég kocsizási szenvedélyét, az országutak rossz állapotát
hozta a társalgás szőnyegére, s miután erre nézve köztük véleménykülönbség nem
létezett: Leander úr zavartan, lopva kezdett tekintgetni az ajtó felé, melyen
Mária távozott és mint az örökké való mozgás prófétája,nagy haszontalanságnak
kezdte jelezni a kártyajátékot. Aurél ellenben, ki félve egy kis ártatlan „haragszom
rád” jelenettől a rózsaszínű függönyök mögött az estét minél hosszabbra
szerette volna nyújtani, folytatni akarta a kártyázást és valami élénkebb
játékot ajánlott, mire Leander viszont azt a megjegyzést tette, hogy a
szerencsejáték nem való egy magamforma embernek, ki nem elég gazdag arra, hogy
szabad legyen magát tönkre tennie és nem is elég szegény arra, hogy ily módon kelljen
jövedelmét szaporítani.
Miután
Aurél látta, hogy nincs kilátása, hogy pénzét barátja által elnyeresse,
szívesen engedett jó éjt kívánó komája ama figyelmeztetésének, hogy ideje lesz
tudakozódni: vajon lecsillapult-e a fiatalasszony főfájása, melyről távozása
alkalmával panaszkodék.
IV.
Mária
ezalatt nyugodni tért szentélyébe.
Lanyha,
gyönge esti szellő hordta be a félig nyitott ablakon a párkányzat virágainak
illatát, s könnyeden meg-meglobogtatta a hullámzó rózsaszínű függönyöket Szelíd
holdfény özönlött a szobába a sötét árnyú leveleken keresztül, ott rekesztve az
illattalan büszke dísznövényeken, bűbájosan összefolyva, egybeolvadva az
ezüstláncokon aláereszkedő üvegcsillárban pislogó láng rózsaszín világával.
Szentély
volt e is terem s a fiatal nő hófehér habos pongyolájában, lebocsátott hosszú,
szőke fürtjeivel, gyémánttüzű, sötétkék szemeivel, halványrózsás, szabályos
arcával: szép, mint egy istennő. A derengő kétes fény dicskört vont az
alabástrom homlok körül. az alkotó ama mintaképe, mely után az ég angyalait
teremté.
A
komorna levetkőztette úrnőjét, de ma nem vonta szét szokása szerint a
mennyezetes nyoszolya kárpitjait. Amint tehát a függönyök a fiatalasszony
egyetlen kézmozdulatára szétváltak, ez a meglepetés sikoltásával, melynek
hangjában túlvilági gyönyörérzet a szívszaggató fájdalom kitörésével egyesült,
a nyoszolyához rohant, egy pillanat alatt lerántotta a falról az arcképet, azt
szenvedélyesen magához ölelte, szorította és csókolni kezdte a hideg vásznat, a
kemény aranykeretet úgy, hogy nem maradt egy parányi pont sem rajta, melyet
csókjaival el nem árasztott volna, aztán egyik kezével letörlé könnyeit, a
másikkal maga előtt tartá a képet, égi fénysugár tükröződött szemeiben, s
örömében mosolyogni nevetni, ujjongani kezdett, aztán egyszerre leejté a
nyoszolyára a képet és ráborult sírva, zokogva hosszan, keservesen.
S
miután kisírta magát, fel-felemelkedék, letörlé dús hajzata selymével a forró
könnyeket, melyeket az élettelen vászonra hullatott, elmerengve nézte egy
darabig, s aztán lelke mélyéből felsóhajtva visszaakasztá helyére.
Nem
a lezárt pillájú halott gyermek: az élő kis Elemér arcképe volt, amint a kert
pázsitján ült, az orgonabokrok alatt göndör szőke fürtös kis fejével, okos, nagy
kék szemeivel, kerek piros orcácskájával, félig nyitott mosolygó szájával,
amint keze arany pillangó után kapdosott Pici lábainál csillogó tarka
játékszerek hevertek. A fehér ruhácskába öltözött alakot le-lehajló orgonaágak,
a kis angyal kedvenc virágai övezték körül.
A
vonások oly élethűek; aztán a ruha, az a kerek, fehér szalagos kicsi
szalmakalap, mely ott fekszik a füvön, a játékszerek, minden a legkisebb
részletekig el van találva. Pedig a művész csak a halott képmását vehette
ecsetére. Ez a szomorú kép most a szoba egy kevésbé feltűnő homályosabb
részében, az imazsámoly fölött van elhelyezve, Mária boldogult anyjának arcképe
mellett, melynek keretéhez hasonló rámába van foglalva. És a fiatalasszony újra
nézte, csókolta, kezével érintette azt az új arcképet. Az Elemérke mosolygott, az
egész tündéri alak oly plasztikus, a művészet valódi remeke. Szinte érezni
rajta az orgonavirágok illatát. Inkább azt lehetne hinni, hogy kézzel fogható
élő alak, hús és vér van előttünk, mint röpke álomnak, elvonuló árnynak tartani
az előttünk mosolygó angyalarcot, mely a művész ecsetje által oly mesterien és
annyi költészettel van megörökítve.
S
éppen a szomorú évfordulónak előestéjén e gyöngéd megemlékezés!
De
hát csoda történt-e itt? Mit jelentsen mindez? Kitől eredhet e gyöngéd
meglepetés? E kérdések merültek fel a fiatalasszony gondolataiban. Az
kétségtelen, hogy a kép csak ama jeles festő műve lehet,ki a fővárosból megyei
városukba költözött s aki a halott Elemérke arcképét is festette. De mintha
Leander, e derék fiú keze is közreműködött volna. Abban bizonyos volt, hogy
Aurélnak nincs része a meglepetés szerzésében, ő nem tudta volna a titkot oly
soká megőrizni: elárulta volna ideje előtt viselete által. Aztán nem is lett volna
épp az utolsó napokban olyan komor. A fiatalasszony tovább nemigen elmélkedett.
Egy gondolata volt csak: mint fog örülni, mily boldog lesz Aurél, ha megvalósítva
látja ama legfőbb vágyát, hogy nemcsak a halott, hanem az élő kisgyermek
arcképe is szemük előtt lehessen!
Amint
magához tért ámulatából, csengetni akart a komornának, mert sejté, hogy be van
avatva a titokba és hívatni férjét. De egyszerre kibocsátá kezéből a
csengettyűzsinórt. Ne vonjuk meg tőle sem – mondá magában -, a meglepetés ama
rögtön támadt benyomásait, melyek oly kínosan, de egyszersmind oly égi
gyönyörrel hatottak rám.
És
ott állt mozdulatlanul és nézte tovább az arcképet. S felmerült gondolataiban
ama boldog idő, midőn egyévi házasság után oly büszkén közölt egy kedves titkot
férjével, aki erre égi öröm túláradó érzetével borult keblére. A női fenség
büszke öntudatával emlékezett vissza ama magasztos pillanatra, midőn a nő, maga
is életet adva oly közel áll a teremtő erőhöz és egyszersmind oly közel a
sírhoz. És kit ragadt el tőle a halál kérlelhetetlenül? Azt az egyetlen
gyermeket, kinek születése neki, az anyának csaknem életébe került, s ki
nemcsak első gyermekük volt, hanem – óh, mily súlyos, épp oly kegyetlen csapás!
– az utolsó is. És végre előtte állt egy kép, de nem az a szomorú emlékezetű,
midőn a kis angyal ott feküdt a gyász színével bevont oszlopos teremben kiterítve,
a rózsák, liliomok és nefelejcsektől teljesen elborított ravatalon. Nem is az a
borzasztó kép, midőn elzengték az utolsó éneket, elmondták az utolsó imát,
leszögezték az utolsó szöget és lebocsátották a kis koporsót a sírbolt mélyébe,
ott a három hársfa alatt! Nem emlékezett ő minderre. Mert hisz ájultan, magán
kívül, mint félrebeszélő lázas beteget vitték el ama hideg, fagyos kis
holttetemtől.
De
most előtte lebegett egy kép, melyet mindig eltávolíta, elűze szemei elől,
valahányszor előtte megjelent; egy kép, melyet egyetlen szóval sem említett
soha s nem mert, nem akart a férje emlékezetébe idézni. E kép, a történet talán
hamis látomány volt, talán álom csupán...
Hiába
födte el arcát; így volt, megtörtént. Aurél vadászatról tért haza lóháton.
Mária ott leste az ablakban, s elébe akart sietni, de amily epedve várta, épp
oly gyönyörrel nézte a délceg alakot fekete arabs paripáján. Csókokat hintett
feléje két kezével, mire Aurél kabátja gomblyukából friss mezei virágokból
kötött bokrétát vett elő és dobott neki, melyet oly szeretetreméltó ügyességgel
fogott fel. Aurél a lovászt várta, ki jóval hátra maradt. E percben jött a
dajka a kis Elemérrel. Alig tudta tartani, oly nyughatatlanul fickándozott, oly
erővel kapkodott kacsóival a levegőbe a prüszkölő mén piros szalaggal befont
lobogó sörénye után. A paripa oly csendesen állt, mint a bárány, s Aurél alig
várva, hogy megölelje, egy meggondolatlan pillanatban felkapja magához
gyermekét. E percben vágtat be az udvarra a lovász... Aurél paripája ágaskodni
kezd... a kis Elemér kiesik Aurél kezéből... A halálra ijedt dajka pedig, kinek
a ló patkói elől is hátrálni kellett, nem foghatta fel a gyermeket. Mária elborzadt,
felsikoltott, szemei percre elhomályosodtak, de mire a lépcsőkön lesietett, Aurél
már odahozta elibe a kis Elemért, ki sápadt volt az ijedtségtől és sírt. De
azért, mint látszott, semmi baja sem volt, úgyhogy még aznap délután útra is
kelhettek a városba a festőhöz, mely szándékukat azonban, mint tudjuk, nem valósíthatták
meg.
Mária
felocsúdott merengéséből, levetette a pongyolát hófehér bársony tagjairól,
nyoszolyába szállt, még egyszer megcsókolta az arcképét, aztán a puha párnákra
hajtá szőke fürtű fejét, arcával a kép felé fordulva.
Most
egyszerre megrezzent a szomszéd szobába vezető ajtó függönye. Mintha valaki
csendben felnyitotta volna az ajtót...
-
E szerencsétlen eséssel járt megrázkódtatás, és nem a meghűlés, az ama éjjel nyitva hagyott ablak miatt segítette
elő gyászos halálodat, egyetlen gyermekem, - fakadt ki Mária fennhangon, merengésében
meg nem hallva a zörejt és mintegy az arcképhez szólva, melyről le nem vette
szemeit. – Igen: csak elősegítette, mert hisz a végzetes betegség alapja a
veled született agybaj volt. Hála neked Istenem, hogy az orvosok e körülményt
kérésemre elhallgatták Aurél előtt; mily keserű szemrehányásokat tett volna
magának aggályos, tépelődő természete mellett!
És
Mária lassan be-behunyta szemeit és még félálmában is egészen érthetőleg ezt
suttogták ajkai:
-
Nem, Aurél nem tehet róla... A dajka mért nem fogta fel jobban.
A
függöny újra megmozdult és Aurél, ki jó éjt kívánni jött nejéhez, megfordult a
szentély ajtajánál és elszégyenülve, földig sújtva visszatért szobájába.
Aurél
tehát meghallotta, megtudta a gyermek veleszületett betegségének titkát, melyet
a szerető nő oly féltve kívánt megőrizni előtte.
-
Én nyomorult – kiálta fel, ingerült kedélyállapotában nyughatatlanul fel s alá
járkálva. – Oh, asszonyok, mily fenségesek vagytok szenvedéstekben s mily
magasztosak az önmegtagadás, a hitvesi gyöngédség erényében! Inkább önmagára
vette volna a gondatlanság látszatát, hogysem engemet elkeserítsen! Mi, kiket a
teremtés urainak csúfolnak, mily törpék vagyunk hozzátok képest!... Mily
hitvány rögeszmévé fajulhat a botor féltékenység!... Óh Máriám, nem vagyok méltó
arra, hogy lecsókoljam a port ruhád szegélyéről! Áldom a mindenhatót, hogy egy
angyali nő lelkébe engedett pillantanom!
Késő
éjjel volt, midőn nyugvó helyére veté magát s kora reggel, midőn Mária őt
felébresztette.
Magával
hozta az arcképet. Mintha nem is arckép volna, hanem az élő kisgyermek, kit
anyja karjain atyjához visz, hogy jó reggelt kívánjon neki, hogy megölelje,
megcsókolja.
Aurél
egy szóval sem említette Mária előtt, hogy az éjjel megleste álmait, hanem meg
nem állhatta, hogy midőn a szerelem egész hevével magához ölelte kicsi
feleségét, remegő ajkakkal fülébe ne susogja!
-
Nyugodjunk meg, kedvesem... Isten ujja működött itt közre!
-
Igen, igen – válaszolt a fiatalasszony könnyekben törve ki -, úgy volt megírva,
hogy ha egyszer a gyászesetnek meg kell lennie, jobb ha előbb, mint később
történik, midőn a veszteséget még súlyosabban éreznék.
És
a fiatalasszony boldog volt, hogy Aurél csókja megint oly forró, hogy szíve
megint oly hevesen dobog, és hogy őt megint úgy szereti, mint – azelőtt.
Végre
a komornát hívatták, hogy felvilágosítást nyújtson a képre nézve. Málcsi
kisasszony elmondott mindent. Elmondta, mint kérte el tőle Szélváry Leander úr
titokban a kisgyermek játékszereit, amiket mint jó keresztatya, az első
karácsonyfa gyarapítására vásárolt neki és mint rajzolta le pár vonással jegyzőkönyvébe
azt a pázsitos helyet a kertben, az orgonabokrok tövében. Többi anyagot a halott gyermek arcképének a
festőnél maradt vázlata és Leander úr képzelőtehetsége szolgáltatta.
És
a derék keresztatya ott ült órahosszat a festő műtermében és minduntalan tudott
valami igazítani, valami másítani valót a képen mindaddig,m íg el nem készült.
Azért volt oly meglepő a hasonlatosság, azért oly hű a részletek kidolgozása.
Hisz ki látta, ki nézte, ki ölelte a gyermeket a szülein és dajkáján kívül
annyit, mint ő, a bácsi, a keresztatya. A legjobb, a legbüszkébb keresztatya a
világon! E kép is az ő ajándéka.
Aurél
a vendégszobába sietett leanderhez, ez áldott, kedves komájához, hogy nyakába
boruljon, de már hűlt helyét találta. Ily korán csak fel nem verhette a háziakat,
hogy búcsút vegyen tőlük. Még hajnalban távozott a Csegei Guszti kocsiján az
említett vadászatra.
V.
És
Leander úr folytatta továbbra is a kocsikázást. Ott ült Szent-Fiacre, az utasok
és kocsisok francia védszentje által oltalmazva minden valamire való hintóban,
batárban, landauerban, phaetonban odabenn vagy künn a bakon, nemkülönben minden
elegáns gigen, szandlauferen, broomban, charabanc-on, tandemen, cabrioletben, csézában, comfortáble-in bricskán és aszódi szekéren, melyet a szomszédos vagy
távolabb vidéki nagy- és kisbirtokosok, gentryk, komposszesszorok és árendás
uraságok, haza-, illetve tovább szállítása végett rendelkezésére bocsátottak.
Ismert minden országutat, tudta, melyik a megyei, melyik az állami út és ismert
minden számba vehető kerülőt. Tudta, melyik hídon szabad csak lassan léptetve s
melyiken mérsékelt ügetéssel is áthaladni, könyv nélkül tudta, hány
mérföldjelző van egyik községtől a másikig és a mérföldeket kilométerekre senki
sem tudta oly gyorsan átszámítani, mint ő. Az etetőállomásokon ő volt a
legszívesebben, mert leggyakrabban látott vendég. A megyei útbiztosok
legszigorúbb ellenőre s előforduló hanyagság esetében valóságos ostora volt,
sugalmazott újságcikkek és alispáni dorgatóriumok közvetítése által. Útszéli
koldusok azonban imáikba foglalták, s az utak igazításánál, gátok feltöltésénél
alkalmazásban levő tót menyecskék éjente róla álmodoztak. S amit mindenekelőtt
kellett volna említenem, a kocsisok és lovászok nemcsak úgy ismerték s
megsüvegelték, mint a legszerényebb, legéhesebb kispap a legkövérebb vörös övű
apátot: hanem a hajtás, kantározás, lovak befogása és szűk országutakon a
teherrel rakott társzekereknek minden fennakadás nélkül való ügyes kikerülése
dolgában tanúsított teoretikus ismeretei miatt, mint kiváló szaktekintélyt is
nagyra becsülték. De nemcsak a lovak professzorai, hanem épp úgy minden
komornyik, vadász, szakács, inas, lakáj, csatlós, kengyelfutó, hetes, mindenes
és egyéb nagyúri és kisúri cselédek által is – a kulcsárnékat, komornákat,
szobacicusokat, extra-leányokat, szakácsnékat, konyhaszüzeket s egyéb „szépnembelieket”
természetesen szintén, mégpedig főképpen ide értve – szívesen látott, hogy ne
mondjuk: ünnepelt egyéniség volt, barátságos, sőt néha igen leereszkedő
modoránál fogva és nemkülönben a minden alkalommal kilátásba helyezett, de
azért soha el nem maradó borravaló miatt; habár ez utóbbi néha, a
körülményekhez képest szerény mértékben ütött is ki.
Ezekből
látjuk, hogy Szélváry Leander úr nem volt parazita, mint a nagyvárosi
szalonoknak nem egy, mindennap más barátjánál ebédelő lovagja; hanem csupán az
országutak habitüéje vagy regényesebb hangzásban modern Ahasvérje. Épp oly
sajátos vonásokkal bíró tipikus alak, mint például a nagyvárosi színházak
páholyainak, proszcéniumi arszlánbarlangjainak törzslátogatói, Dánieljei.
Annyiban próféták, hogy minden nevezetes színi eseményt s közbejött akadályt
előre el tudnak mondani és annyiban Dánielek, amennyiben nem őket etetik a
hollók, hanem – viszonzásul az élvezett vendégszeretetért – ők tartják
cukorral, csemegével és színházi cédulával, nem ugyan éppen a páholybérlő
frakkos hollókat, hanem a fehér színházi köpenyben látcsövező galambocskákat és
– kakadukat.
És
lehetett-e neki rossz néven venni ezt a
kóborló természetet, melyet, mint maga is nemegyszer mosolyogva megjegyezte, a „feudal-radikál”
politikusok, szilvás gombócok és főleg a vándorzenészek hazájából származó
anyai őseitől örökölt? Éppen nem, ha – ugyanis – meggondoljuk, hogy négy évig
alig mozdult hazulról, a fél testében bénultan fekvő édesatyja kórágya mellől
felváltva édesanyját a beteg ápolásában és szeszélyei kielégítésében. Alig
szabadult meg tehát ama béklyók közül, melyekkel a fiúi gyöngédség és kegyelet
ha nem is a szobák, hanem a város falai közt oly hosszan fogva tartotta: az az
őszinte, mély sóhaj, mellyel az utolsó göröngyöt a drága halott sírjára dobta,
csaknem összefolyt ama lélegzetvétellel, mellyel az egy helyt sokáig vesztegelni
nem tudó, élénk természetű fiatalember a szabadság után lihegett; s miután
körülményeinél fogva ma az Alpesek hófödte tetőin nem barangolhatott s holnap
az Óceánon túl a Cordillerák bódító balzsamos levegőjét nem szívhatta: magába
lehelte legalább a megyei országutak minden porát. És ezt kedve szerint
tehette. Ha vakarni kezdte a torkát, akárhová betérhetett: előtte mindenütt
kiszedték a kapufélfát.
És
ha olykor meg is történt, hogy ebéd végeztével érkezett ebédre, éji szállásra
pedig oly időben, mikor a háziak már nyugodni mentek, s disznóölés vagy szüret
ideje helyett nagymosás vagy általános meszelés és szobafestés alkalmával
mutatott be egy-egy fővárosból érkezett elegáns vendéget: megbocsátottak neki,
mert hát hasonló szeleskedéseit vagy baklövéseit előzékenységének, figyelmének
nem egy jele által tette jóvá.
Többi
közt Aurél is, ki Leandert két napra rá a városban meglátogatta, kedves
komájának nyakába borulva így szólt:
-
Fogadd őszinte hálámat a gyöngéd baráti meglepetésért, mellyel egem és kedves
nőmet annyira leköteleztél, oly boldoggá tettél. Most egyszer nem vittél a
főispánékhoz, s nem is fogtál tudósasszonyt, kedves jó komám, hanem valódi
áldást hoztál a házra a Csegei Guszti hintóján.
-
Szandlauferén – igazítá őt helyre Leander úr pedánsul disztingválva, ahogy egy
valódi szakemberhez illik.
Egy
év múlt el és Leander arra a sok bosszantó kérdésre, hogy mikor szünteti meg
már örökkévaló kóborlásait mások kocsiján? Azt a feleletet adta, hogy –
megházasodott! Anyja közbenjárására nőül vette egy prágai gazdag kocsigyárosnak
épp oly csinos, mint finom mázú, azaz műveltségű egyetlen leányát és miután
apósa, dacára, hogy rajongó ifjú cseh deklaráns volt, fióktelepet nyitott
Magyarországon, mégpedig ott a megyeszék helyén? idővel az egész vidék Leander
úrnak, mint neje által a Viszkocsil-cég egyedüli örököseinek kocsijain járta,
koptatta az országutakat.
**
A
tudós asszony és a tudós doktorok jövendölését pedig meghazudtolta az az
örvendetes esemény, hogy két év múlva Auréléknál fényes keresztelőt ültek
megint. S az új honpolgár mindjárt azzal kezdte meg földi pályáját, hogy másnak
a fogatán, tudniillik keresztatyja, Szélváry Leander úr két telivér sárgájú,
pompás phaetonján kocsizott az isten házába. Mások kocsiján, miként Leander úr:
mikor a megboldogult kis Elemér festett élő képmását hozta a szülők
vigasztalására, örömére.
A
kis Elemér II. oly erős és egészséges gyermek, hogy Isten áldásával bízvást
nagyra fog nőni.
És
azóta örök verőfény uralkodik az andalaki kis paradicsomban.
Forrás: Magyar Dekameron
elbeszélések 114-151. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer
és Wolfner kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése