Törös Tivadar: Férj az asszony útjában

Az idősebb és kevésbé módos asszonyok titkos irigységgel mondogatták egymás közt, hogy a doktor Barátnénak udvarol.

A doktor alatt pedig nem mást, mint a városi fizikust kellett érteni.

Úgy az ötven körül járt a doktor. Haját, bajuszát festette s a kabátja gomblyukában télen-nyáron rózsa pompázott. Modorában volt valami a városi gavallérból és a vidéki Baczur Gazsiból. De ez a két sajátsága szépen összeolvadt és így adta a doktor a kifogástalan kisvárosi Don Juant.

Volt valami varázsa a nevének, úgy mint doktornak és úgy mint embernek is. Valami kiváló úri beteg meg sem hallhatott nélküle, mindig elhívták a konzíliumra, ha nem is volt házi-doktor. Gazdagnak tudta az egész város, és ezen a csábos varázson kívül a doktort egy egész kötetre való kaland meséje kísérte...

Képzelhetni hát, hogy mennyire megijedt Baráné, mikor a doktor elkezdett neki köszönni.

Baráné egy szegény szabónak volt a leánya, pár év óta van férjnél és csak úgy félig-meddig volt tensasszony. Kedvesen ügyetlen, hamar elpirul és hozzá még olyan termete van mint egy újságban megbámult cserkesz-asszonynak. Két fekete szeme...

- Ah!... ümmögött magában a doktor és egyet csettent a nyelvével, a mi annyit jelentett, hogy most Baráné után adja magát, ha azalatt akár minden páciense is elhal.

A dolog nem is mehetett valami szerfelett nehezen. A doktor orvos volt a fegyintézetben, ugyanott Bara, a férj ellenőr.

Bara úr örvendett a szerencsének. Rögtön bemutatta a doktort feleségének, aki pirultan, zavartan felelt:

- Volt szerencsém már – az ablakból...

A doktor elnevette magát, Bara pedig sietett vissza a várba, mely ott feketéllett velük szemben.

Mint egy pontos hivatalnok, olyan hűségesen látogatta ezután a doktor Baráékat, - Baránét.

A tisztesség nagy volt a Bara úr házára, de avval együtt növekedett a Bara ijedelme. Egész második lakása lett a doktornak náluk. Ha pácienseitől valami korai újságot kapott, így tavasz elején bárányt, majd foglyot, őzet s egyéb nyalánkságot, amit akárhol megirigyelhettek volna, azt mind hozzájuk hordatta a doktor, ott süttette, főzette meg és együtt költötték el, a tetejébe megitatták a doktor ponyvás butéliás borait.

Baráné el volt ragadtatva, egész nap a doktorról beszélt és a sok nyalánkságról, amit az hord hozzájuk.

Bara dúlt-fúlt magában, de a felesége előtt nem szólt semmit, sőt nyájas hangon biztatta:

- No, no, édes kincsem, majd lesz nekünk is.

Pár hét múlva aztán a férj kezdte magához hívni a doktort, ebédre, vacsorára...

A doktor a sűrűen ismétlődő ebédek és vacsorák láttára fejét csóválgatta s ravaszul hunyorított pislogó szemeivel. A férj és az asszony nem vette észre. Bara kedélyesen koccintgatott, az asszony pedig mind ritkábban emlegette a doktort...

Tudta Bara azt jól, hogy az asszonyt a jó mód látszatával lehet legerősebben magához kötni. Ebben igaza is lehetett, csakhogy ezen kívül se látott, se hallott.

Nem látta, hogy a doktor most már nemcsak a kezét csókolja az asszonynak és nem hallotta az emberek beszédét.

Költött tovább ész nélkül az asszonyra. A doktor csak hunyorgott pislogó szemeivel. Ideges rángás jelent meg érdes arcán egy gondolatra.

De hallgatott. Az idő még nem érett meg a beszédre. Baráné már hallgatna reá ugyan most is, de jobb lesz majd akkor... az ijedtséget is segítségül hívni

Jött a nyár és Bara új meglepetéssel állott az asszony elé:

- Akarsz fürdőre menni?...

A szegény szabó leányát elszédítették ezek a szavak. Könnyes szemekkel omlott férje karjaiba és az a szerencsétlen Bara olyan hevesen, olyan igaz szívvel szorította magához, hogy az asszony elérzékenyedésében talán valami ügyetlen megbánást mutatott volna, ha be nem lép egy fegyőr, ki a férjét a hivatalba szólította.

Mikor Baráné elújságolta a doktornak a fürdőre menést, ez merően az asszony szeme közé nézett és olyan sajátságos, hideg hangon kérdezte:

- Miből költ a maga férje?

Baráné önkéntelenül ismételte:

- Miből?

- Ez az ember – lop...

Ez a szó megölte Barát, aki ténsasszonyt csinált az igénytelen szabó leányából.

- Együtt megyünk! – suttogá hévvel a doktor és átölelte Baránét. Ne tartson semmitől, most még megmentheti magát... Előbb-utóbb megtudnak mindent és akkor elvész maga is. A várban mindenki tudja már... Csak egy névjegyet küldök át a te névjegyedet s ráírjuk, hogy mint becsületes asszony kéred, hogy a férjedről szállingó pletykák miatt indítson vizsgálatot az igazgatóság ellene, hogy kiderüljön ártatlansága...

Baráné jóhiszemben megírta a levelet s Bara abban a pillanatban meg volt halva a világra nézve.

A sok drága ebéd és vacsora áráról kiderült, hogy azok az államnak kerültek a pénzébe. Az ilyen adósságot pedig idővel szokás letörleszteni... az élet szabadságával.

Pár nap múlva Barát elfogták.

A doktor és Baráné pedig aznap utaztak fürdőre; a város nyelvéért azonban megtették, hogy külön-külön utaztak – a határig...

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések 219-223. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása