A Nógrád megyei
Alsósztregován született. Mindkét ágon a családfa mély gyökérzetére büszke, agy
múltú nemesi família sarja. Apja, a tehetős földbirtokos korán meghalt; özvegy
anyjának öt árva neveltetéséről kellett gondoskodnia. Imre, a legidősebb lett
volna arra hivatott, hogy továbbvigye a nemesi családi tradíciókat. Anyja
ügyelt iskoláztatására; a szívével betegeskedő fiú magánúton végezte el a gimnáziumot,
a váci piaristáknál érettségizett. 1837-ben a pesti egyetemre iratozott
filozófia-, majd joghallgatónak. Széles érdeklődése, roppant olvasókedve,
baráti köre viszont az irodalom felé vonzotta. A reformkor nagy írói lettek eszményképei.
Korán próbálkozott versírással és történelmi drámákkal. Leginkább figyelmet
érdemlő kísérlete a Csák végnapjai (1841-43, átdolgozva: 1861; ősbemutató:
1886, Kolozsvár; Keresztury Dezső átigazításában: 1968, Gyula); Csák Máté ebben
a drámában az idegen uralkodó ellen lázadó szabadsághős.
Ezzel egy időben
készülhetett a Férfi és nő, a
romantikusan szertelen szerelmi szenvedélynek a mitológiai hős, Heraklész
alakjába vetített drámája, valamint a Csak
tréfa című tragédia, az egykorú megyei-nemesi élet lázongó-szatirikus
megjelenítése. Közíróként előbb jutott nyilvánossághoz: a centralista ellenzék
híveként, Timon álnéven a Pesti Hírlapban adott közre cikkeket. Miután
drámaíróként csak saját passziójára írogatott, anyai óhajra jogászdiplomájával
vármegyei szolgálatba lépett. Nem vágyott hivatalnoki karrierre; szabadelvű
meggyőződése és a feudális vármegyei élet deprimáló mindennapjai között számára
szakadék tátongott. 1846-tól Nógrád megye katonai ügyekben illetékes főbiztosa.
Amennyire szívbaja engedte, a reformerők oldalán részt vett a megyei
közéletben. A társasélet még a harmonikus családi élet reményét is
felcsillantotta előtte. Hirtelen fellobbanó szerelme az izgalmasan vonzó leány,
Fráter Erzsi iránt viszonzásra talált; 1845-ben már ifjú hitvessel oldalán tért
haza Csesztvére, a családi birtokon fekvő udvarházba. Mintha rátalált volna az
otthonra, amely egyszerre családi tűzhely és közéleti műhely. Itt köszönt rá a
várva várt nemzeti megújhodás, az 1848-as forradalom. Képességei szerint
kivette részét a szabadságharcból is. Az összeomlás igazi villámcsapásként
érte. Előbb csak közeli családtagjainak jutott ki a megpróbáltatásokból, aztán
maga is megtapasztalta, mint működik az elnyomás gépezete. Egy menekülő
bújtatása miatt letartóztatták, börtönbüntetésre és internálásra ítélték.
Közben családi élete is megromlott, 1854-ben elvált feleségétől, gyermekei
anyjától. Most mintha újra bezárult volna a kör; mély válság, depresszió követi
a magára maradás időszakát. Lassan enyhül a megvetett Bach-korszak nyomása.
Előbb a drámaíró mozdul meg benne, habár a cenzúra okán most is csak saját
íróasztalának dolgozhat. A Civilizátor a
Bach-rendszer szánalmas-demagóg „népboldogításának” gúnyrajza (1859; Katona
Imre átigazításában bemutató: 1978, Gyula); a Mózes a megpróbáltatásokon át is eszméihez hű népvezér drámája
(1860-61; ősbemutató: 1888, Kolozsvár; Keresztury Dezső átigazításában: 1966,
Veszprém). Az első lehetőséget megragadva a visszavonult, megkeseredett nógrádi
földbirtokos újra vállal közszereplést, s újra régi szabadelvű meggyőződése
szavára hallgatva. jelölteti magát az 1861-es országgyűlései választásokon;
megválasztása után bátor beszédben tesz hitet 1848-as eszméi mellett. Ilyen
előzmények után, bár ezekből teljesen le nem vezethetően, a mélyből feltörő
erővel veti papírra élete fő művét, Az
ember tragédiájá-t, egyetlen év alatt, 1860-61-ben.
Ez a drámai költemény
valóban hatalmas látomássorozat az emberi sorsról, a történelem során – bukások
és csalódások, egyben szüntelen újrakezdések révén – magát kibontakoztató
emberi nemről, múltjának állomásairól és jövőjének lehetséges alakulásáról. Világ-
és emberiségköltemény, s mint ilyen, valóban egyedülálló vállalkozás a magyar
drámairodalom történetében. (Hatása máig érvényes, a legutóbbi időkben például
Ránki György misztérium-operájának /1970/ szolgált alapanyagául.)
Írója a közreadás közvetlen
reménye nélkül dolgozott ezúttal is. Még kevésbé gondolhatott arra, hogy drámai
költeménye valaha is színpadra kerül, méghozzá Európa, mi több, a nagyvilág
egész sor országának színpadára. Ezért felesleges itt a mű különböző
értelmezéseit, ezen belül a sajátosan színházművészeti-előadói interpretációkat
és a velük járó vitákat ismertetni. Elegendő a megállapítás: a 15 színre
tagolt, 4141 rímtelen, olykor rímes ötös és hatodfeles jambikus verssort
tartalmazó mű szigorú formai rendet követve adja elő a bibliai emberpár
történelemfilozófiai koncepción nyugvó és mégis látomásos-érzékletes
történetét. Alapeszméje végül is egy nagy kérdéssor, centrumában az emberi lét,
a cselekvés értelmével, tágabban: az ember megtett előrehaladásának, polgári
fejlődésének drámai diszkussziójával.
Arany Jánosnak köszönhető,
hogy Madách fő műve 1862 elején, 1861-es évszámmal a nyilvánosság elé került.
Sikerét egyértelműen bizonyítja, hogy ezt a kiadást szétkapkodták. 1863-ban már
a második, „tetemesen javított” kiadás jelent meg. Az ember tragédiájá-nak színrevitelére az író rövid életében nem
került sor. (Csak 1883-ban vitte színre Paulay Ede.) A költő a nem várt sikerek
után régi szívbajával küszködve elhunyt. Még 42. életévét sem töltötte be.
Szülőhelyén, Alsósztregován temették el hamvait.
*
AZ
EMBER TRAGÉDIÁJA
Főbb
szereplők:
AZ ÚR; LUCIFER; ÉVA (történetileg-költőileg változó, új
meg új alakban)
1.
SZÍN
A mennyekben.
Angyali seregek hódolnak a
kozmoszt megszerkesztő Úrnak. „Be van
fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen.” Tisztelegnek a
Csillagok Védszellemei, hozsannát kiált a három Főangyal. Csak Lucifer, a
negyedik hallgat e nagy kórusban, önhitten, dacosan. Mit is dicsérjen? Hisz
csak részek egyvelege ez, sehol a harmonikus Egész. „Végzet, szabadság egymást üldözi, / S hiányzik az összhangzó értelem.”
Az Úr közbeszól: „Csak hódolat illet, nem
bírálat.” Ám Luciferből a tagadás ősszelleme beszél: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” Ő is részt vett a teremtésben,
most osztályrészét követeli. Az Úr erre átokkal sújt két fát az Édenkertben, a
tudásét és a halhatatlanságét. Ennyi lehet Luciferé, a lázadóé. Az Ördögnek nem
is kell több: csak talpalatnyi helyet akar, ahol lábát megvetheti. Ahonnan az
isteni művet, a világot megdöntheti.
2.
SZÍN
A Paradicsomban
Ádám és Éva, az Édenkert
első lakói gondtalanul élvezik a nekik adatott létet. Övék e kertben minden, a
két tiltott fa kivételével. Lucifer bukkan elő, és dolgához lát. Elhinti bennük
a kétely magvát: miért épp e két fa tilalmas? Mi bűnös van a tudásban, mely
nagykorúvá tesz? Miért gonosz az, aki küzdést kíván, diszharmóniát? Miért a
tettről lemondó belenyugvás? Éva szakít a tudás fájának gyümölcséből, s Ádámmal
együtt megízleli. Mennének tovább, a másik fához is, ám kardos kerub állja
útjukat: Félre, bűnösök! Az Úr szava hallik: Elhagytál, Ádám, hát elhagylak én
is. Lásd, mire jutsz magadban, önerődből. Az Égi Kar máris siratja a bűnös
tettet: győz a hazugság – a Föld elveszett.
3.
SZÍN
Pálmafás vidék, kívül a
Paradicsomon.
Az Édenből kiűzött emberpár
szorgoskodik az új környezetben. Ádám kerítést készít, Éva lugast, pótolni azt,
ami elveszett. Lucifer rejtélyes szavakkal kommentálja a nagy igyekezetet.
Család és tulajdon – ez lesz a jelszavuk, abból meg hon és ipar lészen, „Szülője minden nagynak és nemesnek, / És
felfalója önnön gyermekének”. Ez az ördög jóslata. Ádám birtokába akarja
venni a tudást, amelynek ízéért oly nagy árat fizetett; ismerni akarja a
törvények mozgatta természeti létet, s látni akarja a jövendőt is, ahogyan Éva
is kíváncsi: a rengeteg újulásban megmarad-e női bája. Ám legyen, így Lucifer,
s álmot bocsát a jövő ismeretét óhajtókra.
Itt kezdődnek a történeti
színek.
4.
SZÍN
Egyiptomban.
Ádám korlátlan hatalmú
kényúr; Lucifer a minisztere. Névtelen milliók görnyednek igában előttük;
piramist építtet a Fáraó, az elmúlással dacoló emlékművet. Lám, „erősebb lett az ember, mint az Isten”.
Egy véresre korbácsolt rabszolga a munkafelügyelők ütlegei elől a trónus felé
menekül, s ott, a Fáraó lábai előtt rogy össze. Éva, a felesége sikoltva térdel
le mellé, testével takarja az újabb ütések elől. A haldokló búcsúszavaival
vigasztalja a nőt – ez a rabszolgák sorsa: követ hordanak a gúlához, utódot
nemzenek a járomba maguk helyett, s meghalnak – „milljók egy miatt”. A Fáraó maga mellé ülteti a trónusra Évát: ez a
hely illeti meg szépségét. Boldogságuknak első perceit a korbácsoltak távoli
jajveszékelése zavarja meg. A munkások jajszavát a miniszter sem tudja
elnémítani: „… ez már a nép joga, /
Együtt öröklé az igával azt.” Éva, a nép leánya továbbra is érzi szívében a
nyomorultak minden szenvedését, s mellette Ádám is megérti, hogy az egyes ember
dicsősége, melynek milliók pusztulása az ára, nem kéj, de elviselhetetlen kín.
Eldobja magától a hatalmat: legyen szabad mind, aki eddig szolga volt! A
milliók akaratának fog ő ezután érvényt szerezni, szabad államban. „Enyésszen az egyén, ha él a köz, / Mely
egyesekből nagy egészt csinál!”
5.
SZÍN
Athénban.
A város közterén gyülekezik
a nép; két demagóg szónoklatra épül. Éva – mint Lucia, Miltiádész hadvezér neje
– Aphrodité templomában áldozatot mutat be az istennőnek, hogy mielőbb
hazasegítse férjét a csatatérről. A népgyűlésen a demagógok hazaárulással
vádolják Miltiádészt. Miért vesztegel Phárosznál seregével? Eddig mindenütt
győzött, most nyilván összejátszik az Athént szorongató perzsákkal. A
megvásárolt szavazók halált kiáltanak az árulónak bélyegzett hadvezér fejére.
Szerencsétlen, éhező polgárok ők, akiket a nyomor züllesztett odáig, hogy
néhány garasért, egy kupa borért eladják a szavazatukat.
Lucifer, Miltiádész
seregének harcosa rohan rémült arccal: a hadvezér megtudta, mit forralnak
ellene, s most katonái kíséretében közeledik. A nép köpönyeget vált: hódolattal
siet a hadvezér elébe, bocsánatáért könyörög. Miltiádész nem érti az emberek
viselkedését. Hazatérésének egyszerű oka van: súlyos sebe miatt nem láthatja el
a hadvezéri tisztet, hatalmát ezért a felséges nép kezébe akarja visszaadni,
kardját Pallasz Athéné oltárára téve. Alig ér azonban az istennő oltárához, a
demagógoktól föltüzelt tömeg ismét ellene fordul, halálát követeli. Lucia a
szentély oltalmában tartaná férjét, s megvető szavakkal szól a csőcselékről,
mely csak láncot érdemel és zsarnok uralkodót. Ádám megértőbb, ő nem átkozza
meg a népet, hiszen: „… annak természete,
/ Hogy a nyomor szolgává bélyegezze, / S a szolgaság vérengző eszközévé / Süllyessze
néhány dölyfös pártütőnek.” Mindennel leszámolva kilép a szentélyből. Fejét
a bárd alá hajtja. Miért is keresett életeszményeket? Sem ura, sem szolgája nem lesz többé a népnek;
új útján a maga örömét fogja keresni, a kéj és a mámor adta gyönyöröket.
6.
SZÍN
Rómában.
A köz szolgálatából a magánéletbe
visszahúzódott Ádámot a züllött erkölcsű Rómában látjuk viszont mint Sergiolust
a vele együtt dőzsölő élvhajhász társaság (Milo-Lucifer, Júlia-Éva, Catulus,
Hippia és Cluvai) vendéglátóját. Étel-ital, fuvolazene fűszerezi a fő
attrakciót: a gladiátorok harcát. Életre-halálra megy a küzdelem, Sergiolus és
Catulus cinikusan fogad, ki kerül ki győztesként. Ádám tétje: Júlia-Éva,
Catulusé saját lova. Csakhogy a hajszolt gyönyöröket egy ponton túl már nem
lehet fokozni: a csúcson ott ásít a csömör. Hippia a mámorról dalol, Cluvia
gúnydalt zeng a hagyományos római erények, a női hűség és a honfiúi tisztesség
hiábavalóságáról. Júlia-Éva a zeneszóra egy pillanatra elmélázik; eszébe villan
az egykoron hallott szférikus harmónia, az az idő, amikor „nagy és nemes volt lelke hivatása”. Sergiolus-Ádámot is megérinti
valami komor emlék, egy pillanatra elfogja az undor. Jajszó hallik a távolból –
Lucifer gúnyosan odaveti: őrülteket feszítenek keresztre, akik holmi
testvériségről, jogról álmodoztak. A tivornya még vadabbul folytatódik. Lucifer
új ötletet talál ki a mulatságok fokozására: be kell invitálni az utcáról az
első arra járót, hadd hozzon új színt a mulatságba!
A társaság megdöbbenésére
egy hullát hoznak be nyitott koporsóban. Hippia – előzetes fogadása szerint –
megcsókolja, hogy kivegye szájából az obulust. Péter apostol lép elő a kísérők
közül, ám figyelmeztetése már elkésett: a hölgy a csókkal a döghalált szívta
magába. A mulatozók fejvesztetten menekülnek; a görcsökben vonagló Hippián
ismét csak az apostol könyörül – halála perceiben megkereszteli.
Péter, kezében a kereszttel
megfogalmazza az új eszméket, amelyekért küzdeni érdemes, a szeretet és
testvériség eszméit. „Legyen hát célod:
Istennek dicsőség, / Magadnak munka. Az egyén szabad / érvényre hozni mind, mi
benne van. / Csak egy parancs kötvén le: szeretet.” Ádám boldogan indul az
új világot megteremteni. Lucifer kedvetlenül figyeli a lelkesedést: a keresztet
hamarosan vér fogja övezni a glória mennyei fénye helyett…
7.
SZÍN
Konstantinápolyban.
A keleti kereszténység
fővárosába érkezik Ádám mint Tankréd lovag. Ázsiából jött, oda vitte volt el
keresztes lovagként a szent tanok, a hit világosságát; Lucifer a fegyvernöke.
Döbbenten tapasztalja, hogy a polgárok házukba zárkóznak előle és lovagtársai
elől. Jó okuk van félni a fegyveresektől: a katona – bármilyen zászló alatt
indul is a harcba -, ha teheti, zsákmányt szerez, tiporja a női erényeket.
Tankréd már-már rászánja magát, hogy a közeli ligetben éjszakázzék fáradt
vitézeivel, amikor pompás kíséret élén a Pátriárkát látja kijönni palotájából.
Talán a szent férfiú, az apostolok utóda rábeszéli a polgárokat, fogadják be éjszakára
a Krisztus sírjáért harcoltakat. A főpap nem ér rá Tankréd kérésével
foglalkozni, nagyobb gondban van: eretnekek fölött kell ítélkeznie. Különben is
miért mentek távoli országok barbár lakóival hadakozni? Az igazi veszély itt
leselkedik, itt kell kipusztítani a bűnösöknek még az írmagját is. Az ártatlan
gyermekeket, az aggokat, nőket is? – kérdi döbbenten Tankréd. Igen, bárkit,
akit a gyanúnak akár az árnyéka is elér, hogy a Szentháromságról nem az egyházi
dogmák előírásai szerint vélekedik. Nincs ennél súlyosabb bűn; máglyára a
tévelygőkkel! Akár egyetlen i betűn
múlhat az igaz hit. A Szeretet egyházának főpapja vad indulattal küldi halálba
az eretnekeket; „Isten dicsére hull az
áldozat.” Az eretnekek nyugodt méltósággal, zsoltárokat énekelve vonulnak a
máglyákra. A főpapot kísérő szerzetesek jó pénzért árulják a bocsánatot
mindenféle bűnre; a pokolban töltendő évek elengedésének szabott ára van.
A tiszta hitében megrendült
Tankrédhoz két rémült hölgy könyörög védelemért: a keresztesek, Ádám saját
katonái meglesték őket séta közben, szűz erényeikre törtek! Az oltalomkérők
egyike Éva, vagyis Izóra, a háttérben komorló zárda lakója. Tankréd-Ádám szerelemre
lobban iránta; elkíséri a kapuig, de elválni nem tud tőle, valami jelet kér a
leánytól, hogy érzelmeit viszonozni fogja. Izóra közli vele: atyja Istennek
ajánlotta, s őt köti e fogadalom, szerelmük eleve reménytelen.
Lucifer gúnyosan megjegyzi:
lásd, mily őrült fajzat a tiéd! A nőt hol állati vágyának eszközéül használja,
hol oltárra emeli. Ádám megrendül. Lovagerényt akart, eszményeket tehát, ám az
ember, aki megvalósítaná, korcs maradt.
8.
SZÍN
Prágában.
Ádámot, az új életcélokra,
visszavonult szemlélődésre vágyó embert most mint Keplert, a tudóst látjuk
viszont. Átmeneti korban él és dolgozik: csillagász, de Rudolf császár
udvarában, ahol megélhetése érdekében reákényszerül arra is, hogy tudományos
meggyőződése ellenére horoszkópot készítsen urának és a környezetében élő
udvaroncoknak. Új tudomány – a régi babona szolgálatában. Még nem ért véget a
vallásüldözések kora sem. Előfordul, hogy máglyatűzön égetik el az eretnekeket.
A császár egyszerű sorból emelte fel udvarába, nemesemberré tette a tudóst;
elvárja hát, hogy már csak hálából is egyértelműen utasítsa el a protestáns
nézeteket, s ne mentegesse tulajdon anyját sem, akit boszorkánysággal vádolva
börtönbe vetettek. Hasonlóképpen megalkuvásra készteti Keplert tulajdon
hitvese, Borbála, aki hasonult a léhűtő udvaroncok, az előkelőségek fényűző
életéhez. Éva ő, az örök nő, új alakban. Most újra meg újra pénzt kér férjétől,
aki a tiszta tudományt hivatott művelni, lévén életeszménye a szellem, a tudás.
Keplernek nincsenek illúziói felesége jelemét illetően: „Minő csodás kevercse rossz s nemesnek / A nő, méregből s mézből
összegyűrve”, habár: „… a jó sajátja,
/ Míg bűne a koré, mely szülte őt.”
Famulusa, Lucifer borral
kínálja búfelejtőül. Előtte Ádám nem titkolja: igencsak másként képzelte a
szemlélődő tudományos életet. „Óh, jő-e
kor,… mely új tetterővel / Szemébe néz az elavúlt lomoknak, / Bíróul lép fel,
büntet és emel, / Nem retten vissza a nagy eszközöktől?” – kérdi önmagától.
S íme, a Marseillaise dallamát hallja a távolból. A jövő dala; aki hallja,
meglelte a rejtett szót, „mely a vén földet
ifjúvá teszi”. Ádám – talán az italtól is elbódulva – egy új korról
álmodik.
9.
SZÍN
Párizs, a Gréve-piac.
Ez a jelenet: álom az
álomban. Ádám nyugtalan képzeletében megjelenik a francia forradalom híres
köztere. Ő maga Danton most, a forradalmár népvezér; „Egyenlőség, testvériség,
szabadság” – a tömegnek ő adja ki az új jelszót. A forradalom tisztítótüzében
megújult haza veszélyben van, védelemre szorul. Az ügyért halni kélsz katonákra
van szükség, és meg nem alkuvó szellemre, mely gyors úton leszámol az
árulókkal. A nép nevében működjön hát a nyaktiló! A bakó – persze Lucifer az –
nem tétlenkedhet. Felkutatni a rejtőzködő bűnösöket! S máris Danton elé
hurcolnak két ifjú arisztokratát: egy királyhű márkit és a testvérhúgát, Évát.
Danton hirtelen rádöbben
arra, hogy rokonszenvet érez a testvérpár iránt; a kegyetlen vérbíróban
felébred a társkereső ember is. De késő e felismerés, a régi eszméikhez
ragaszkodók még életük megmentése érdekében sem kapaszkodnak a vértől
szennyezett kezekbe. Évát leszúrja egy fanatikus forradalmár. Majd a
sokadalomból kiválik egy felhevült nő, aki Danton szerelmét követeli cserébe
hőstettéért, hogy végzett egy ellenforradalmárral. Éva ő is, miként volt a
lemészárolt arisztokratanő. Danton elborzad. S ám, a vád immár ellene fordul.
Saint-Just és Robespierre, az egykori elv- és polgártárs a halálát követeli,
hisz áruló: csempészkedett, arisztokratákkal rokonszenvezett, egyeduralomra
tört. Nincs kegyelem számára. „Bakó,
ügyes légy – órjást vesztesz el” – adja meg magát sorsának az egykorvolt
népvezér.
10.SZÍN
Ismét Prágában.
Kepler lassan ébred mámoros
álmából. „Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek! / Vak, aki Isten szikráját nem
érti, / Ha vérrel és sárral volt is befenve.” Lucifer, aki Párizsban mindvégig
hallgatott, most gúnyos kommentárt fűz e lelkesült vallomáshoz: ilyen a
másnaposság, a mámorból ébredés. Más hangulatban kezdi a napot Kepler-Ádám
korábban csak könnyelműnek és csillogni vágyó asszonynak ábrázolt hitvese, Borbála-Éva. Az udvaronc
társaságában eltöltött éjszaka az ú számára csak megaláztatás volt, keserű
kiábrándulás. Vele ellentétben Kepler újult kedvvel lát munkához. Tanítványai
várják. Íme, egyikük, akit magához hívatott, a dolgok mélyebb értelmére
kíváncsi. A mester nem rejti véka alá meggyőződését. A filozófia csak költői
beszéd arról, amiről nincs még tiszta fogalmunk. Őszintén be kell vallanunk
tehát, hogy egy sor mélyebb dolgot még nem tudunk felfogni. Dobd hát tűzre a
penészes fóliánsokat, ha gátolják az önálló, szabad gondolkodást! Ki a
szabadba! Ott az igazi, a nem ortodox tudomány; ott talál magára a művészet is,
amely nem akar szabályok rabja maradni. Mondjunk búcsút az iskolának, mester
csakúgy, mint tanítvány. Az ifjút vezeti majd rózsás ifjúsága, az idős mestert
pedig vezesse új világba a kétes szellemőr, Lucifer. Abba az új világba, mely
fejődni fog: „S szabad szót ád a rejlő
gondolatnak, / Ledőlt romoknak átkozott porán.”
11. SZÍN
Londonban.
Ádám „élemedett férfiúként” a Tower bástyáján áll. Gyönyörködve szemléli
lábai előtt a „szabad versenytéren”
nyüzsgő sokaságot, az élet tengerhullámait, amelynek morajlása buzdító
kardalként hangzik fülébe. Lucifer óvja a túlzott lelkesedéstől: közelről
kevésbé összhangzó melódia ez, s a költészetet, „az élet édes tarkaságát” se keresse e helyütt. Nem fényes tengerár
ez, de békával teli mocsár. „… Hogy tudjuk,
mit érez: / Le kell szállnunk a nép nagy rétegéhez” – ajánlja Ádám. Egyszerű
polgárként, munkásruhát öltve lesétálnak hát a bástyáról, és elvegyülnek a
tömegben. A nép az árusok bódéi között tolong. A londoni vásárban mindenki
megtalálja és megszerezheti, amire vágyik. Csak éppen művészet helyett vásári
komédia és kocsmazene; tudomány helyett egy sarlatán mindenre ajánlott –
semmire sem jó elixírje; a szárnyakat adó mámor helyett a kocsmáros lőréje jut
a vásárlóknak. A „savanyú borral s rossz
zenével” mulató munkások a gépeket szidják, az ördög műveit, melyek „szájuktól ragadják el a kenyeret”, s a
gazdagokat, akik vérüket szipolyozzák. A gyárosok sem gondtalanabbak: a
versenyben csak az marad talpon, aki silányabb árut termeltet olcsóbb munkabérért.
Virágért vagy ékszerért a
női bájakat is meg lehet itt venni. „Eladó
lány” a színen megjelenő Éva is: gondos anya vigyázza erényét, hogy a
többet ígérő vevő jusson hozzá – a mézeskalácsos szívet ajándékozó szerény
polgárfiú helyett az aranyban-ékszerekben dúskáló kereskedőnek vélt Ádám. Az
sem baj, ha az ígéretes kapcsolatból nem házasság lesz: gazdag ember
szeretőjének lenni „százszor célszerűbb,
/ Mint elhervadni fejkötő alatt / Egy szurtos varga bűzös műhelyében.”
Éva az ördög kincseivel
ékesítve s anyai áldással sétál Ádám oldalán. Izgalmas látványban lehet részük:
most viszik a vesztőhelyre azt a munkást, aki megölte a gyáros fiát, nyomorgó
feleségének elcsábítóját. A tolongásban azonban egy szentkép mellé kerülnek, s
ennek közelségében a gyöngysor kígyóvá változva siklik le Éva nyakából.
Sikoltás, botrány – el kell tűnni mielőbb, vissza a Tower bástyájának
biztonságos magaslatára! Ádám ismét csalódott: „Mi verseny ez, hol egyik kardosan / Áll a mezetlen ellennek szemében, /
Mi függetlenség, száz hol éhezik, / Ha az egyes jármába nem hajol. / Kutyáknak
harca ez egy konc felett.” Olyan társadalomba vezesse őt Lucifer, „Minőt a tudomány eszmél magának, / És
melynek rendén értelem virraszt.” A lenti nyüzsgés haláltáncba torkollik:
minden szereplő a középen megnyíló sírgödörben végzi; csak Éva emelkedik a
tátongó mélység fölé. A szerelem, a költészet és az ifjúság ereje emeli őt, a
megdicsőült nőt az ég felé.
12. SZÍN
Falanszter.
Udvara közepén a föld
mélyéből bukkan elő Ádám és Lucifer. Miféle ország ez? Lucifer válaszol: itt
már az egész föld a széles haza, itt elavult a hon kisszerű, előítélet szülte fogalma. Ez a falanszter, a tudomány
által vezérelt új világ. Ádám szívből örül vágyai beteljesedésének, habár a
haza képzetét szerinte kár volt veszni hagyni. Egy lombik fölött foglalatoskodó
tudóssal akadnak össze. Láthatóan megzavarták munkájában. A kémia specialistája
ő, s érthető, hogy tudni szeretné, miféle szakmát űznek látogatói. Ádám
kertelés nélkül válaszol: „Mi a tudvágyat
szakhoz nem kötők, / Átpillantását vágyjuk az egésznek.” Ez bizony
helytelen, hangzik a válasz; „olyan sok a
tárgy, s létünk oly rövid”. Mégis kész bemutatni a falanszter egy-kélt
részletét. Előbb egy múzeumot, amely az ősvilág kihalt fajainak és tárgyainak
szemléltetésére szolgál. Látható itt ló, amelyet rég kiszorított a gőzmozdony,
kutya, amelyet a naiv legendák az ember barátjának neveztek. Amott hajdani
ásványok gyűjteménye. Ez széndarab; ma már a levegőből nyerjük. Az ott vas,
amott meg az arany; az őskorban balgán imádták, ha igaz. S lám, itt az utolsó
rózsa, egykori felnőttek játékszere. De van e páratlan múzeumban olyasmi is,
amit a múlt költeménynek nevezett, íróját Homérosznak hívták; barbár világ
emléke, s mert veszélyes is, ma csak hatvan fölötti ember juthat hozzá. E cifra
bútorok meg még haszontalanabbak; a mai gépeink végképp kiszorították az ilyen
kacatokat. S hogy maradt-e még a világban nagy eszme, életcél? Persze, a
megélhetés. Az irányít minden emberi ténykedést. Maga a tudós is ilyen
ösztönzést érez, hogy lombikban oldja meg a szerves élet titkát.
Csengőszó, vége a munkának,
jön a sétaóra, amikor értékelik, hogy ki hogyan művelte a rábízott szakmát.
Nevük nincs a falanszterlakóknak, csak számuk. Ez itt Luther volt, most
Harmincadik, a fűtő; felelősségre vonják, hogy túlfűtötte a kazánt. Az egykori
Platón most pásztor, de álomképeibe merült, s a rábízott nyáj elbitangolt.
Michelangelo azt kapta feladatul, hogy széklábakat faragjon; ő fegyelmezetlenül
henye díszekkel akart változtatni a modellen. Mind büntetést kap. Luther nem
ebédelhet, Platón borsón térdepel majd, Michelangelót szobafogságra ítélik.
Felbukkan Éva is gyermekével. A Tudós megvizsgálja a fiúcska koponyaalkatát, s
dönt, hogy minek neveljék a falanszter erre szolgáló intézetében. Ádám
felháborodása nem ismer határt. Kardot rántana, amikor Lucifer rákiált: „Álomkép, ne mozdulj!” A falanszteri
tudományos rend alapján ő elmeháborodott beteg. Lucifer mentőszava: „Itt gyors segély kell, Ádám, útazunk!”
És visszasüllyednek a föld mélyébe.
13. SZÍN
Az űr.
Ádám, megöregedve, a
vaksötét űrben repül Luciferrel. „Magasabb
körökbe” vágyott, megcsömörödve a hitvány földi világtól. Rideg világ ez
is; aki idetéved, visszasírja a földi lét tarkaságát. „Szerelem és küzdés nélkül mit ér / A lét? Hideg borzongat, Lucifer.”
Megszólal az űri éjben a Föld Szelleme, Bizony Anteusz története több, mint üres
mese. Térj vissza, Ádám, hisz megsemmisülsz, ha e vonáskört áttöröd! Vén
hazugság, hogy a tudás fájának gyümölcse a szellemvilág határán is átsegít.
Ádám makacsul folytatja a repülést, majd egy sikoltással megdermed. Lucifer
kineveti: győzött hát mégis „a vén
hazugság!” A Föld Szelleme válaszol: korai a káröröm, Lucifer! Ádám csak
érintette a Földön túli, embernek idegen világot. Ádám most már arra kéri
kísérőjét, hogy vezesse vissza a Földre. Igaz, célját ismét nem érhette el. Ám:
„A cél halál, az élet küzdelem, / S az
ember célja e küzdés maga.” És ha a világ, mint a falanszterbeli tudós
megjósolta, fagyhalált hal? Akkor is: vissza a Földre! Az emberi eszme, „Mindegy, kereszt vagy túdomány, szabadság /
Vagy nagyravágy formájában hatott-e, / Előre vitte az embernemet.” A tudomány,
az ész majd megtesz minden lehetőt, hogy a nyomorult véget elkerüljük. Vissza
hát!
14. SZÍN
Hóval és jéggel borított,
hegyes, fátlan vidék.
Mégis bekövetkezett a komor
jóslat. A Föld kihált. A természet, a táj és az élő ember is csak szánalmas
korcs, még az Egyenlítő vidékén is. Amott egy eszkimó viskója, s gazdája – egy torzalak
– most lép ki ajtaján, fókavadászatra készül. Korcs a lélek is, mely e testben
lakozik: rettegve nézi az idegeneket, s mint istenek előtt borul térdre
előttük. Szomszédait a létért harcolva már agyonverte, de új eszkimók bukkannak
elő, s táplálékuk, a fóka egyre kevesebb. Az eszkimó neje – Éva ő, de mivé
torzult ő is! – a vendég nyakába borul, ám állatira redukált lénye csak undort
vált ki Ádámból. Segítség, el innen! „Ne
lássam többé ádáz sorsomat: / A hasztalan harcot. Hadd fontolom meg: / Dacoljak-é
még Isten végzetével.”
„Ébredj hát Ádám! Álmod véget ért.”
15. SZÍN
Újra az ismert, pálmafás
vidék.
Ragyogó napfény. Ádám ifjúi
alakjában kilép a kunyhóból, s körülnéz. Éva még bent alszik. Az első ember
borzongva emlékszik álmára. Lucifer gúnyosan javasolja: nincs mit tenni, meg
kell alkudni az elkerülhetetlen jövővel. Ádám ezt hazugságnak tartja, nem
megoldásnak. Az akarat szabad, a Paradicsomról is lemondott érte. Neki kell
döntenie, végzete ismeretében, melyik úton haladjon tovább. Egyéni szerencsében
reménykedjék? A nem akkor is hordja láncait. Vagy vessen véget ő, az első ember
a végzetnek, legyen öngyilkos, s mondja: vége a komédiának? Rajta áll, hogyan
alakul a jövő. Ádám a szirt felé halad, ahonnan a mélybe vetheti magát s
magával az egész emberiséget.
Éva lép ki a kunyhó
ajtaján. Boldog titkot akar közölni: anyának érzi magát. Ádám megrendülve
térdre rogy: „Uram, legyőztél” –
mondja. Lucifer gunyoros-dühös szavakkal kommentálja a meglepő fordulatot, hisz
az ember a nagyságról feledkezik meg, melyet neki, az ördögnek köszönhet. Az ég
megnyílik s megjelenik az Úr. Ő az egyetlen, aki felemelheti teremtményeit.
Lucifer még most is méltatlankodik: kár volt bármit kezdeni azzal, „ki sárból, napsugárból összegyúrva / Tudásra
törpe és vakságra nagy”. Ádám gyötrő kérdéseire az Úr nem ad álságosan
biztató választ, nem ígér idilli boldogságot sem neki, sem nemének. Az ember
sorsa saját kezében van. De: „Karod erős –
szíved emelkedett: / Végetlen a tér, mely munkára hív.” Belső szózat kíséri
küzdelmes útján, s ha az halkul, mellette e gyönge nő tiszta lelkülete. Lucifer
pedig működhet tovább. Hideg tudása, dőre tagadása csak élesztő lesz, mely
forrásba hozza az embert: eltántoríthatja egy percre, aztán mégis visszatér az
útra. Angyalok Kara szól, Éva érti a dalt. Ádám felsóhajt: „Gyanítom én is… / Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni!” Az Úr kimondja a
tragédia végszavát: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”
Zoltai Dénes
(Forrás: 77 híres dráma 190-203. old. – Móra
Könyvkiadó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése