„Ellenkezőleg!” Úgy mondják, halálos ágyán ezt a szót mondta ki utoljára.
Egész élete kérlelhetetlen tiltakozás volt minden megalkuvás, élethazugság,
önáltatás ellen.
Henrik Ibsen a norvégiai Skienben született. Családja elszegényedett, s
korán dolgozni kényszerült. Első drámáját (Catilina)
1850-ben írta. Több évig
színházaknál dolgozott mint dramaturg és rendező, s az itt szerzett
tapasztalatok birtokában indulhatott el drámaírói pályáján. Első darabjainak
bukása után ösztöndíjjal Németországba és Olaszországba utazik, s csak 1891-ben
tér haza. Életének utolsó évtizedében jutott fel a siker csúcsára; hazájában és
Európában ünnepelt drámaíró lett.
Első, polgári drámái után a Brand
(1866) és a Peer Gynt (1867), e két
drámai költemény hozza el számára az elismerést. Brand szenvedélyes hittel
ragaszkodik az ideálokhoz, Peer Gynt menekül előlük. A középső korszakában írt
„társadalmi színműveiben” (A társadalom támaszai, 1877; Babaszoba,
1879; Kísértetek, 1881; A vadkacsa, 1884) olyan hősök jelennek meg
előttünk, akik már látják a nagy ideálok megvalósíthatatlanságát, mégis
megpróbálnak síkraszállni értük. Öregkori műveiben (Hedda Gabler, 1890; Solness építőmester, 1892; Ha mi, halottak,
föltámadunk , 1899) a szimbólumok kapnak uralkodó szerepet, amikor az író
már érzékeli a közéleti cselekvés kilátástalanságát.
Ibsen az 1867-ben írt Peer Gynt
című drámai költeményét eredetileg nem is színpadra szánta. Művének anyaga több
síkon mozog egyszerre: a valóságban és a képzeletben; többféle stílus,
szabálytalan verselés jellemzi a szöveget. Falusi életkép és látomás,
szatirikus jelenetek, paródiák követik egymást; a valóságos szereplők mellett
többféleképpen értelmezhető szimbolikus figurák lépnek színre. Mindez nagyon
megnehezíti a színpadra állítást. Mindezek ellenére a Peer Gynt nagy színpadi
karriert futott be. A mű központi problémája az individualizmus, a polgári
világ új parancsa, a „Légy önmagad!”.
Peer Gynt bejárja a világot, s egy életen át igyekszik önmagához eljutni.
Amikor úgy érzi, hogy célba ért, a Nagy Görbe – a konvenciók, a társadalmi
szabályok tömege – mindig kerülő utakra, megalkuvásokra kényszeríti. Mert Peer
mindig visszariad a következetességtől: csak azt vállalja, ahonnan még van
visszaút. Soha nem lett önmaga, s élete végén Solvejg várja a nagy vándorútról
visszatérő, megfáradt öregembert. – Norvégiában 1876-ban mutatták be először. A
műhöz Edvard Grieg írt kísérőzenét, amelynek egyes részletei (Aase halála, Anitra tánca, Solvejg dala)
máig ismerősen csengenek. Első magyar fordítását Erdélyi Károly készítette
1904-ben, és a budapesti Magyar Színház mutatta be először 1920-ban.
Az 1884-ben írt A vadkacsa Ibsen alkotói munkásságának
középső szakaszában keletkezett. A mű alapkérdése: milyen kapcsolat van a
társadalmi valóság és az eszmények között? Lehet-e élni hazugságok nélkül? A mű
főszereplője, Gregers Werle még úgy gondolja, hogy érvényesíthetők az ideális
követelések másokkal szemben. A feltétlen idealizmus híve, Werle tragikomikus
figurává lesz a darabban, mert az eszmények már nem szentek, önmaguk iróniájába
fordultak. A Hjalmar családot Werle nem teheti boldoggá, mert az ideális
követelések Hjalmarék számára már semmit nem jelentenek. Aki megfosztja őket
jótékony élethazugságaiktól, az gazember, az csak romlásba dönti őket. A
padláson fészkelő vadkacsa (talán az élethazugság szimbóluma) életben marad, de
a kis Hedvig elpusztul. Csak a cinikusan erkölcstelen öreg Werle és Sörbyné
valósíthatják meg Gregers eszményeit, mert ők mindent elmondanak egymásnak
múltjukról. Mindezek ellenére Ibsen nem tagadja meg az ideáloktól a szépséget,
amíg azok a magányos ember álmai, szép illúziói. A vadkacsának életben kell
maradnia, hogy Hjalmarék is élhessenek. Erre Hedvig sorsa figyelmeztet. – Ezt a
művet először Gerő Attila fordította le magyarra 1899-ben, az összes dráma
modern fordítását Hajdu Henrik készítette el.
*
PEER GYNT
Fontosabb szereplők:
ÁSE, egy gazda özvegye;
PEER GYNT, a fia; ASLAK, kovács; TELEPESEK; SOLVEJG és HELGA, a lányaik; A
HAEGSTADI GAZDA; INGRID, a lánya; AZ ÖREG DOVRE; ANITRA; BEGRIFFENFELDT
PROFESSZOR, a kairói elmegyógyintézet igazgatója; EGY GOMBÖNTŐ
A cselekmény a XIX. század elején kezdődik, s a század hatvanas éveiben
fejeződik be.
I.
FELVONÁS
Áse házának közelében Peer az anyjával bolondozik. Anyja korholja, hogy nem
akar dolgozni, pedig nyár van, s mindenki a földeken szorgoskodik. De a
húszéves fiú csupán álmainak él, mert király vagy császár akar lenni. Ki nem
fogy a hazugságokból, hajmeresztő kalandjait mesélgeti, amelyekben
természetesen soha nem volt része. Pedig dolgoznia kellene, mert szegényesen
élnek. Áse elmeséli neki, hogy ilyen jó lett volna, ha ő veszi el Ingridet, egy
haegstadi gazda lányát, aki szép és gazdag is. Éppen ma van Ingrid esküvője.
Peer gondol egyet, és elindul a lakodalmas házhoz. Itt találkozik egy telepes
házaspárral, akik két leányukkal, Solvejggel és Helgával érkeznek a
lakodalomra. Peer táncra kéri Solvejget, de az nem áll vele szóba, mert
mindenki jól ismeri a csavargó, iszákos, hazudozó Peert. Peer most nagy
„hőstettre” szánja el magát. A mamlasz vőlegénytől elrabolja és megszökteti
Ingridet.
II.
FELVONÁS
Peer meggondolja magát: a megszöktetett Ingridet visszaküldi apjához. Hiába
rimánkodik neki a lány, Peer kész a válasszal: „Ég szakadjon minden nőre!... Egy maradjon. Ő.” Peer itt Solvejgre
gondol. – Áse Solvejggel együtt kétségbeesetten keresi Peert. Solvejg bevallja,
hogy szereti a fiút.
Peeert fent a hegyekben messze repíti képzelete Troll lányokkal találkozik,
akik a Ronde-hegység felé csalogatják. Itt kerül elé egy zöld ruhás nő, Dovre
lánya. A lány szerelmet ígér neki, s máris felpattannak a „nászménre”, egy ócska zsákkal fölnyergelt óriás vadkanra. Hamarosan
megérkeznek az öreg Dovre tróntermébe, ahol trollok, koboldok és gnómok
fogadják az érkezőket. Peeer megkéri az öreg Dovrétól a lánya kezét s hozzá a
birodalmat is. Dovre beleegyezik, egy feltétellel: „… nem pislogsz Ronde határán túlra; / kerülsz minden fényt, álmot,
igét” – mondja Peernek. Peer nem élheti ki magát, mert a troll-törvény
szerint: „Troll, zárkózz magadba!”
Peer rádöbben, hogy itt visszavonhatatlanul trollá kell lennie. Csak a távoli
harangszó menti ki a trollok birodalmából. A sötét erdőben a menekülő Peert a
láthatatlan Nagy Púpos akarja hatalmába keríteni, de Peernek ezúttal is
szerencséje van: „Erős. Nők védik e vak
dögöt” – mondja a Púpos. S Peer ekkor felébred. Helga jelenik meg
elemózsiával, tőle üzeni Peer a rejtőzködő Solvejgnek, hogy ne feledje el őt.
III.
FELVONÁS
Egy sűrű fenyvesben Peer egy fát igyekszik kidönteni. Közben egy suhancot
pillant meg a fák között, aki egy sarlóval levágja egyik ujját, mert „retteg a királyi zupátul”. Peer
megborzad: „Gondolni. Vágyni. Akarni. Jó! / De meg is tenni! Ez sok a
rosszbul!”
Peer egy telepeskunyhót épít a hegyekben. Amikor kész, megjelenik Solvejg,
aki otthagyta a családját, hogy Peer felesége legyen. Peer boldogságát egy zöld
ruhás asszony megjelenése zavarja meg, aki azt szeretné, ha Peer elkergetné
Solvejget. Peer ugyan nem enged, e a kész kunyhóba sem lép be Solvejg kérésére,
mert számára „Kerülj!” a parancs.
Meglátogatja anyját, aki már halálos beteg. Peer csak vidám dolgokról akar
beszélgetni anyjával, mert „irtóztató az
az óra, / mely untat unottra rak”. S képzelete ismét elragadja: az ágyból
száguldó kocsi lesz, mely Ásét Szent Péter elé viszi. Áse meghal. A belépő
zsellérnének mondja: „Én máris új útra
termek. / Te itt rendezd meg a tort.”
IV.
FELVONÁS
Hősünket Marokkó délnyugati partvidékén, egy pálmaerdőben látjuk viszont. A
csinos, középkorú, elegáns útiruhás Peer mint házigazda az asztalfőn ül
különböző urak társaságában, és ebédelnek. Elmeséli vendégeinek eddigi életét,
azt, hogyan került Charlestown-ba, ahol tíz év alatt híres ember lett. Hajói
négereket szállítottak Karolinába, Kínába pedig bálványképet. De mindent úgy
csinált, hogy baj ne legyen belőle, mert Peer félve tiszteli „a következmény’ szóba kókadt / tudatos,
higgadt szordinókat”. Ha valamit megunt, másba kezdett, mert ez volt
életelve:
A cselekvés egész szabálya:
keményen élj te vele itt! –
szabad ember, ne tört rab állja
a Sors otromba cseleit. –
Tudd, hogy nem halsz meg egyelőre,
ezért harcod lobogva vidd –
hogy utad csengve megy előre –
s hogy hátul vár egy csöppke híd.
Peer pogány világpolgárnak vallja magát. Vendégeinek megfogalmazza a gynti
én lényegét: „A gynti én egy raj kemény /
akarat, harc, izzás, remény - / a gynti én tengernyi lágy / ötlet, kívánság,
példa, vágy…” Az útnak még nincs vége, most császár akar lenni. Ezt a
vágyát már gyermekkorában is dédelgette. Azt akarja, hogy mindenben és
mindenkiben ő legyen „Sir Gynt”. A
Marokkóban szerzett kincsei a tengerbe vesznek, de Peer nem adja fel.
Hamarosan a sivatag határán találkozunk vele. Most éppen a sivatagot gondolja
termővé varázsolni, ahol majd felépítheti birodalmát, Gyntiánát és saját
fővárosát, Peerepolist. Egy itteni császár rablott ménjén, amelyet ő talál meg,
berobog a sivatagba.
Máris egy oázisban találjuk hősünket, keleti öltözetben. Kávézik, csibukozik,
s Anitra meg egy lánycsapat táncol körülötte, dicsőítve őt, mert őbelőle itt
Allah hírnöke lett. Peer most Anitráért rajong, ám Anitra szerelmes szavakkal
minden kincsétől megszabadítja. Vége a sivatagi idillnek, Peer visszavedlik
európaivá. Levonja a tanulságot, de ismét új terveket szövöget. Ezután
Egyiptomban találjuk a Memnon-oszlop mellett, majd a gizehi Szfinxnél
találkozik Begriffenfeldt-tel. Miután megismerkednek, és Peer kijelenti, hogy ő
császár, Begriffenfeldt Kairóba viszi, a bolondokházába. Amikor beszédbe
elegyedik a bolondokkal, felvillan előtte a mulandóság, hogy még Ápisz
hatalmának is vége lett egyszer. Végül Begriffenfeldt szalmakoszorút tesz Peer
fejére: „Hurrá! Az önzés kényura éljen!”
V.
FELVONÁS
Peer egy hajóval hazafelé tart. Megöregedett, haja, szakálla ősz lett. A
norvég partok előtt vihar közeledik. Peer szerzett kincsei odalettek, s tudja,
hogy senki nem várja hazájába. Irigyli a tengerészeket, akik családjukhoz
igyekeznek. Peer képzeletében egy utas jelenik meg a fedélzeten, aki szívesen
megvenné Peer holttestét „tudományos
célra”. A hajó zátonyra fut, szétzúzódik. Peer egy csónakban igyekszik
menekülni a szakáccsal együtt. Hogy megmenekülhessen, vízbe löki a szakácsot.
Peert egy temetőben látjuk viszont, ahol egy hajdanvolt ifjút temetnek,
aki, mert félt a katonaságtól, levágta az ujját. Peer nem sajnálkozik, örül,
hogy nem érte jött el a kaszás. Büszke arra, hogy „a vén Peer Gynt nyomorult, de tiszta”.
Egy tanyaudvaron árverés folyik, amelyen az öreg Peer is megjelenik. Senki
nem ismeri meg. Peer múltja kerül itt kalapács alá, akiről úgy tudja a nép,
hogy valahol „pár éve bitón fejezte be”.
Pünkösd szombatján Peer vadhagymát gyűjt az általa épített kunyhó előtt.
Fejteni kezd egy hagymát, s ahogy rétegenként lehántja, elvonul előtte egész
élete. Minden réteg életének egy-egy álma, amely soha nem valósult meg. De a
lényeget nem találja: hol volt Peer Gynt egy életen át? S ekkor megjelenik a
Gombkötő, Peert keresve. Azért jött, hogy „átöntse”
Peert, hogy más embert csináljon belőle. Mert Peer egész életében selejt volt.
A Gombkötő kanalától Solvejg hite és szerelme menti meg.
*
A VADKACSA
Szereplők:
WERLE, nagykereskedő,
gyáros; GREGERS WERLE, a fia; AZ ÖREG EKDAL; HJALMAR EKDAL, fényképész, az öreg
fia; GINA EKDAL, Hjalmar felesége; HEDVIG, tizennégy éves lányuk; SÖRBYNÉ, a
nagykereskedő házvezetőnője; RELLING, orvos; MOLVIK, volt teológus
I.
FELVONÁS
Werle nagykereskedő házában Gregers Werle hazatérését ünneplik, aki eddig
északon élt, a Höydal-telepen. Közben megjelenik az öreg Ekdal, aki Gráberg
könyvelővel akar beszélni. Valamikor Werle és Ekdal tulajdona volt a
Höydal-telep, aztán valami történt, s az öreg Ekdal börtönbe került. Az ünnepi
asztalnál tizenhárman ülnek, amit Werle szóvá is tesz. A megérkezett fiú,
Gregers a tizenharmadik.
Sok év után itt találkozik Gregers és Hjalmar. Beszélgetésükből kiderül,
hogy Hjalmar Werle anyagi támogatásával lett fényképész, s így tudta berendezni
a műtermét is. Sőt Hjalmar házasságát is Werle tette lehetővé. Hjalmar Gina
Hansent vette feleségül, aki lánykorában Werle házvezetőnője volt.
Miután Ekdal és fia távozik, Gregers szemére hányja apjának, amiért engedte,
hogy az Ekdal család anyagilag tönkremenjen. Kiderül, hogy egy szabálytalan
erdővásárlási ügyben Ekdalt elítélték, Werlét pedig felmentette a bíróság. Az
egykori Ekdal hadnagy így ment teljesen tönkre, s mivel Werle is érezte
bűnösségét, ezért támogatja az Ekdal családot. Gregers tudja, hogy apjának
valamikor viszonya volt Ginával.
Werle azért hívta haza a fiát, hogy társként lépjen be a cégbe, mert már
nehezére esik a munka, és a látása is gyengül. Érezhető, hogy a régen történt
dolgok miatt feszültség van apa és fia között. Gregers azt is tudja, hogy
Hjalmar gyermekének Werle az apja, s hogy Sörbyné apja szeretője. Gregers ezért
úgy dönt, hogy elhagyja apja házát.
II.
FELVONÁS
Hjalmar családja szegényes körülmények között él. Gina anyagi gondokkal
küszködik, de mindent megtesz a férje kedvéért, még a retusálást is megtanulta,
hogy segíthessen neki. Félti a lányát, Hedviget, akinek nagyon gyenge a szeme.
Megérkezik az öreg Ekdal, aki másolnivalót kapott Werlétől, és egy üveg
konyakot, amit természetesen nem mutat meg a családnak. Gina izgatottan várja
vissza férjét a vacsoráról, hogy közölhesse vele: kiadhatnék az egyik szobát,
hogy anyagi helyzetükön javíthassanak. Miután Hjalmar megérkezik, hamarosan
Gregors kopogtat be hozzájuk. Ekdal gyanakodva fogadja, de aztán kedélyesen
beszélgetni kezdenek a Höydal-telepi emlékekről. Ekdal valamikor nagyon
szeretett ott fenn vadászni. Elmondja Gregersnek, hogy a vadászatot itt a
városi falak között sem hagyta abba. S megmutatja a másik szobában tanyázó
állatait – a tyúkokat, galambokat, nyulakat s főleg Hedvig vadkacsáját. Ekdal
számára ez a szoba jelenti a Höydal-telepet. Werle egyszer vadászat közben
megsebesített egy vadkacsát, s ezt adta oda Hedvignek. Azóta ott van a
padláson, egy kosárban, s már régóta elfeledte a hajdani szabad életet. „Csak vigyázz, hogy sose lásson eget és
tengert” – mondja Gregers Hjalmarnak. Miután kiderül, hogy Hjalmaréknak
kiadó szobájuk van, Gregers máris bérlőnek ajánlkozik, s másnap oda is
költözik.
III.
ELVONÁS
Hjalmar tulajdonképpen nem szeret dolgozni, annál inkább imádja a hasát, s
Gina mindent elkövet, hogy férje kedvébe járjon. Lakásukban mindent a vadkacsa „irányít”. Ekdal örökké állatai körül szorgoskodik,
amihez Hjalmar kelletlenül statisztál. Tanítania kellene Hedviget, aki a szeme
miatt nem járhat iskolába. De minden elmarad – a vadkacsa miatt, mert körülötte
„megállt az idő”. A padlásszobában
régi könyvek hevernek szerteszét, Hedvig ezeket szokta olvasni. A lány elmondja
Gregersnek: már ő sem akar innen kiszabadulni, hogy megláthassa az igazi
világot. Apja javaslatára inkább megtanulná a kosárfonást, hogy elkészíthesse a
vadkacsa új kosarát. Mert a vadkacsa az övé, csak mindig kölcsönadja apjának és
nagyapjának. Pedig ő is úgy érzi, mintha az egész lakás a „tenger mélysége” lenne. Ekdal és fia a padláson szokott vadászni,
igazi pisztollyal, de a vadkacsa mindig életben marad. Csak a műveletlen Gina
nem érti, hogy miért oly fontos az a vadkacsa.
Hjalmar elmondja Gregersnek, hogy egy nagyon jelentős találmányon dolgozik,
amelynek segítségével a fényképészet művészetté és tudománnyá válhat. Úgy
gondolja, hogy találmánya segítségével visszaszerezheti apja egyenruhaviselési
engedélyét. Gregers szerint Hjalmarban is van valami a vadkacsából: lemerült,
és megragadt a hínárban. Gregers feladatának tekinti, hogy Hjalmart kiemelje a
mocsárból.
Gina reggelihez terít, amelyre Relling doktor és Molvik teológus is
hivatalos, akik a Hjalmarék alatti lakásban élnek. Relling szerint a részeges
Molvik „démonikus”, aki néha
félrelép. Valamikor Relling is fönt volt a Höydal-telepen, ahol Gregers minden
zsellérkunyhóban előállt a maga „ideális
követelésével”, de ott ezt senki nem ismerte el. Most Hjalmaréknál
próbálkozik, hogy kiűzze lakásukból a „bűzt”.
A reggeli közben megjelenik Werle, aki fiával kíván négyszemközt beszélni.
Gregers már semmiféle közösséget nem akar vállalni apjával, egyetlen
feladatának tekinti, hogy Hjalmart kimentse a hazugságokból. Miután Gregers és
Hjalmar sétára indulnak, Relling elmondja véleményét Gregersről: „… csöppet sem bolondabb a nagy többségnél.
De betegnek – bizonyosan beteg.” Csupán Hedvig nem érti, hogy miről
beszélnek a felnőttek.
IV.
FELVONÁS
Hjalmar nagy sokára tér vissza, Gina és Hedvig már türelmetlenül várják.
Hjalmart mintha kicserélték volna: legszívesebben elpusztítaná a vadkacsát,
amelyhez „az a kéz hozzáért”. Gregers
ideális kívánságai célba találtak. Már Hjalmar is úgy érzi, hogy lakásukban
mindig dohos a levegő. Ő akarja vezetni a háztartási könyvet. Hjalmar már
tudja, amit Gina el kell, hogy mondjon neki: lefeküdt Werlével, és Hedvig nem
Hjalmar gyermeke. Gina támadni kényszerül: mi lett volna Hjalmarral, ha nem
ilyen feleséget kapott volna. Ekkor megjelenik Gregers, és megtudja, hogy
Hjalmar mindent elmondott feleségének. Gregers azt hiszi, hogy boldogságot
talál Hjalmar családjában, ehelyett döbbenet fogadja. Hjalmar nem közönséges
ember, de rá kell döbbennie, hogy Hjalmarban sok van a vadkacsából. A megjelenő
Relling utálkozva pillantja meg Gregerst, akit kuruzslónak tart. Egyetlen
kérése, hogy Hedviget ne bántsák, mert a Gregers-féle ideális kívánságok
szerencsétlenségbe dönthetik.
Hjalmaréknál megjelenik Sörbyné, aki közli velük, hogy Werlével
összeházasodnak, és felköltöznek a Höydal-telepre. Mindent elmondtak egymásnak,
így nem érheti baj a házasságukat. Hjalmar közli vele, hogy hamarosan
meglátogatja Gráberg könyvelőt: tudni szeretné, hogy apja mennyi pénzt vett fel
Werlétől, mert Hjalmar vissza akarja fizetni abból a pénzből, amit
találmányáért kapni fog. Hjalmar így igyekszik eleget tenni Gregers „ideális követeléseinek”. Hjalmart csupán
egy dolog bántja: hogy ő nem valósíthatja meg az igazi házasságot. Werle és
Sörbyné „meghirdették egymás előtt a
kölcsönös bűnbocsánatot”.
A sétájáról visszatérő Hedvig a kapuban találkozik Sörbynével, aki egy
levelet ad át neki. Ebben Werle közli Hedviggel, hogy nagyapjának nem kell
többet másolnia, és havonta száz koronát vehet fel az irodában, s ha meghal,
élete végéig Hedvig fogja megkapni ezt az összeget. Hjalmar széttépi a levelet,
amit Gregers helyesel. Hjalmar menekülni akar a lakásból, de Gregers
megállítja: „Mindhármatoknak együtt kell
maradnotok, ha ki akarod küldeni a nagy megbocsátás áldozati hangulatát.”
Hjalmar már Hedvigtől is menekülni akar, aki nem az ő gyermeke. Gregers jó
szándéka tragédiát eredményez. Hedvig is rádöbben: lehet, hogy Hjalmar nem is
az apja. Pedig szereti Hjalmart és a vadkacsát, amelyért este imádkozni
szokott, de reggel nem, mert akkor süt a nap, és semmitől sem kell félni.
Gregers ekkor Hedviget próbálja rávenni, hogy pusztítsa el a vadkacsát, mert
akkor minden jóra fordul. Hedvig megígéri, hogy meg fogja tenni.
V.
FELVONÁS
Gina és Hedvig szorongva várják vissza Hjalmart. A megjelenő Relling közli,
hogy Hjalmar ott alszik nála. Gregersnek elmagyarázza, hogy milyen ember
Hjalmar. Szerinte beteg, és Gregers rossz helyen nyújtotta be ideális
követeléseit. Relling semmit nem követel Hjalmartól, az ő gyógymódja egyszerű:
azt igyekszik elérni, hogy Hjalmar „öncsalása
viruljon”. Mert az öreg Ekdalt is az öncsalás élteti a padláson, amikor
nyulakra vadászik. Werle ideáljait Relling hazugságnak tartja, és az a
véleménye, hogy „az átlagember
boldogtalanná válik, ha öncsalásából kizökkentjük”.
Hedvit megpróbálja rávenni az öreg Ekdalt, hogy ő lője le a vadkacsát,
hiszen szeret vadászni. De az nem vállalkozik rá. Közben megjelenik Hjalmar, és
eltolja magától a hozzá futó Hedviget. Csupán a találmányához szükséges
folyóiratokért jött vissza, amelyek föl sincsenek vágva. Amikor Hedvig
észreveszi, hogy Hjalmar tényleg el akarja hagyni őket, a könyvespolcról
leveszi a pisztolyt, és maga mögött bezárja a padlás ajtaját. Hjalmar
kelletlenül pakolássza holmijait, mintha nem lenne végleges a döntése. Közben
megtalálja Werle kettétépett levelét, és csirizzel összeragasztja. A teljesen
bizonytalan Hjalmart Gregers próbálja végleges döntésre kényszeríteni. Fentről
mintha a vadkacsa hápogását hallanák. Azt hiszik, hogy Ekdal járkál a padláson.
S ekkor lövés hallatszik a padlásról. Végül kiderül, hogy nem Ekdal lőtt, hanem
Hedvig, s a golyó a mellébe fúródott. A megjelenő Relling megállapítja, hogy
nem baleset történt, Hedvig a mellének szegezte a pisztolyt. Relling keserűen
mondja ki a Gregers-féle törekvésekkel kapcsolatos véleményét: „Ó, az élet egészen jó volna, ha azok a
drágalátos hitelezők nem zaklatnának bennünket, szegény ördögöket, az ideális
követeléssel.” S ekkor Gregers is rádöbben hivatására: az asztalnál mindig
ő a tizenharmadik.
Dani Tivadar
(Forrás: 77 híres dráma 204-214. old. – Móra
Könyvkiadó 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése