(regényismertetés)
Gyulafehérváron született Klärmann Bernátnak. Kolozsváron élt és
alkotott mint Karácsony Benő, s végül Klärmann Bernátként halt meg egy
koncentrációs táborban. (Talán Auschwitzban, ahogy többen is tudni vélik.)
Azoknak a Cserépfalvi kiadásában 1947-ben megjelent Magyar mártír írók antológiájá-ban szereplő szerzőknek tragikus
sorsában osztozott, akik ízig-vérig magyar írók voltak mind nyelvükben, mind
gondolkodásukban, mind érzelmeikben, mégis zsidóként pusztultak el.
Karácsony Benő egyébként
sem tartozott a sors kegyeltjei közé. Romániai magyar íróként – csak az első
világháború után kezdett el publikálni – jóval kisebb figyelemben részesült a
korabeli Magyarországon, mint amekkorát érdemelt volna, s mint amekkorában a
vele rokon s azonos színvonalú magyarországi kollégák részesültek. Az erdélyi
kritikusok jobbára csak fanyalogtak, mert fanyar humorát, iróniáját
illetlennek, majdhogynem szentségtörésnek ítélték az adott helyzetben, vagyis
az elszakítottság reménytelenségében. A publikum egyébként nem sokat törődött
azzal, hogy Karácsony túl könnyűnek találtatott a kritikusi mérlegeken, és
lelkesen, sőt hálásan fogadta az ügyvéd író zamatos nyelven, élvezettel és
élvezetesen megírt regényeit. Persze ez a közönségsiker nemhogy kedvezően
befolyásolta volna a szigorú ítészek álláspontját, ellenkezőleg, még
fölényesebb hangot ütöttek meg.
„Nem azzal vétkeztem én, hogy népszerű vagyok (voltam?), nem, nem
vagyok!, mindennek ellenére, nem kívánatos emberként is? Vagy az lenne bennem
az ’olcsó’ (…) hogy szeretem ezt a büdös életet? Mindegy, most már mindegy,
csak megbocsáthatatlanul érdekel: magvas, pesszimista és olvashatatlan műveket
kellett volna írnom a kritika kedvéért? Ha így van, rosszul van. Nem vagyok
jós, de meg merném jósolni, hogy nincs messze az idő, midőn nem lesz bűn az
érthető szöveg és az élet szeretete. Ha csalódnám, felkötném magam (stílusosan:
ama fűzfára!)” – írta Osvát Kálmánnak, az egyetlennek a „komoly emberek” közül, aki igazán
méltányolta és értékelte írói kvalitásait, az egyetlennek, aki később
monográfiát szentelt volna Karácsony Benőnek, ha hirtelen jött halála nem
akadályozza meg ebben.
Karácsony Benő nem
sejthette, hogy ha a korábbi szempontok elvesztik is érvényüket (ahogy
megjósolta), jönnek majd helyükbe újak, amelyek alapján életműve megint csak
elmarasztalható. 1848 után mind Romániában, mind Magyarországon túlságosan
kispolgárinak minősült, sőt a legkeményebb ötvenes években, ha egyáltalán szót
vesztegettek ár, akkor közveszélyes cinikusnak bélyegezték. Bár 1956 után a
hazai kiadóknál már meg-megjelentek művei (sőt Romániában is), Karácsony
Benőnek az irodalomtörténet változatlanul adósa egy, őt a rágalmak alól
tisztázó, ideológiáktól mentes, alapos irodalmi szempontú elemzéssel, azoknak
az értékeknek a megmutatásával, amelyek mindig léteztek, ha nem is vettek róluk
tudomást.
Karácsony egy színművel,
úgynevezett polgári drámával indul (Válás
után, 1923), majd 1924-ben egy
novelláskötete jelenik meg Tavaszi balladák
címmel Marosvásárhelyt. Első regénye a Pjotruska
(1927). Főhőse az önéletrajzi ihletésű Balthazár György vidéki újságíró.
Érzékeny, jó szemű hírlapíró, aki a társadalmi igazságtalanságokat nemcsak
meglátja, de szóvá is teszi, s ezért számtalanszor meggyűlik a baja a kisváros
hatalmasságaival. Balthazár mégis révbe jut; befutott író lesz, és boldog házas
A második regény, az Új élet kapujában (1932) már
kesernyésebb hangvételű vagy inkább fanyarabb, mint a Pjotruska; Tunák Árpád
mint háborús rokkant, mint férj és mint mérnök, aki felkarolná a rászoruló
szegények lakásgondját, bizony kemény tapasztalatokra tesz szert. Mégsem adja
fel, hogy átjusson a napos oldalra.
A Napos oldal (1936) a legsikerültebb Karácsony-regény. Hőse, Felméri
Kázmér szobrász és életművész csak nagy kerülővel jut el az annyira vágyott
napos oldalra. Sokszor becsapja a látszat, s ameddig nem próbálja ki a rosszat,
nem mindig ismeri fel, hogy már jó helyen volna. Szerencsére derűje, humora,
egészséges életszemlélete jó iránytű, és elvezeti az igazi napos oldalra, a
természetbe.
A Napos oldal után Karácsony megint egy darabbal jelentkezik, ezúttal
egy vígjátékkal (A rút kiskacsa, 1937),
mert ő sem adja fel. Az 1940-ben
kiadott Utazás a szürke folyón című
regény főhőse, Sebestyén, a patikussegéd mintha tanult volna Balthazár, Tunák
és Felméri tapasztalataiból, s másképpen, másban, de mindenképp a természettel
eleve szoros kapcsolatban keresné a boldogulás útját. Az utolsó, 1946-ban, tehát már posztumusz
megjelent regényében, A megnyugvás
ösvényein címűben a falujába visszatért Felmérivel talákozunk, aki végül
megtalálja élete értelmét egyrészt a természettel kötött új kapcsolatában,
másrészt fia nevelésében.
Karácsony Benő – művei tanúsága
szerint – megrögzött moralista volt, de nem az idealisták, hanem a realisták
közül való, aki azért meg tudta őrizni toleranciáját, veleszületett
devianciáját, s ami egyedülálló: jól fejlett mizantrópiája ellenére – vagy inkább
mellett – derűjét, mi több, humorát is mindvégig megtartotta.
*
NAPOS
OLDAL
Felméri Kázmér és barátai,
úgy is, mint Tömzsi (tisztes polgári nevén Csókai), a nagy fejbőrmozgató és
hazudozóművész, Lólábú (eredetileg Bodza), az elcsapott sánta mozihegedűs és
nagy reményű költő, továbbá Fapofa (született Feketics Gáspár), a kiváló
légycsapkodó és umtatázó, tehát e kisvárosszerte közismert, de nem éppen
közkedvelt Felméri-kvartett minden sezrdán és szombaton tekézik. Egy alkalommal
azonban, egészen pontosan 19223. május 23-án, Lólábú nagy lendülettel és egy
dobásból nem a bábukat, hanem az ott bóklászó szomszéd leghornt teríti le.
Hiába az eltévedt golyó a felelős mindenért, mégis jókora botrány kerekedik a
dologból. Szerencsére Felméri Kázmér legény a talpán, s mancsát úgy a
tyúkászati felügyelő képére ejti, hogy az nyikkanni sem tud, nemhogy
kártérítést követelni a kimúlt kakasért. De Felméri is megkapja a magáét, igaz,
csak szavakban, a pompás és erkölcsös porcelán-hölgytől, azaz Dukics bankigazgatónak
– a tyúkászat tulajdonosának – külföldről frissen hazatért s először alig kélt
órája szemrevételezett lányától.
A naplopók – jóllehet Lóláb
után immár Fapofa is munkanélküli -, vidáman töltik napjaikat, olykor
ellátogatnak Ridélinéhez, a fiatal özvegyhez, akinek dézsanagy szíve van, s
falatozójában héba-hóba szívesen megvendégeli mesterien készített
gyöngykásalevesével Felmérit és barátait. Miss Mabel, az angolnyelvtanárnő is
be-betér Ridélinéhez, s ha éppen ott találja a léhűtőket, szívesen elidőzik
társaságukban, még ha ugratják, sőt kinevetik is csetlő-botló magyar
nyelvtudásáért. Viszont senki sem veszi tőle rossz néven, ha szívesebben táncol
Felmérivel, aki pedig mindig szóvá teszi lógó cipőfűzőjét és harisnyáját, mint
Lólábúval, aki pedig verseket ír hozzá, és azt sem, hogy mindig bejelenti,
hamarosan hazautazik Birminghambe, aztán mégis itt van.
Rövidesen Felméri Kázmér is
az utcára kerül. A Fedőcserép- és Alagcsőművek igazgatója megelégeli rendszeres
késéseit, általános nemtörődömségét, de legkivált a számonkérés pillanataiban
tanúsított hetykeségét, tenyérbe mászó ártatlanságnak álcázott pimaszságát, és
persze az igazgató úr bizalmas viszonyban van Dukics bankigazgatóval is. És
egyáltalán, igazgatók és hivatalnokok valahogy nem igazán értékelik Felméri kicsattanó
humorát, egészséges életkedvét. Bezzeg a cimborák! Bezzeg Miss Mabel! Kázmér
otthon, vagyis Bogdánné, a szállásadónője előtt megpróbálja eltitkolni, hogy
kidobták, mert bármilyen szőrösszívűnek mutatja is magát, Bogdánné iránt, aki
őt elvesztett fia helyett fiának fogadta, igenis gyengéd, megértő szeretetet
táplál. Már csak azért is, mert Bogdán urat, a könyvkötőt egyre gyakrabban kell
a kocsma elől, az árokból részegen, törött orral hazacipelni.
Felméri Kázmérnak az
éhezés, a munkanélküliség sem szegi kedvét; ha színház jön a városba, jól
kimulatja magát cimboráival, s éli világát, de azért pénzszerzéssel is megpróbálkozik.
Patyipak cukrászdájában közszemlére állítja még korábban, kedvtelésből faragott
szobrocskáit, hátha akad rájuk vevő. De nem akad. Aztán váratlanul Tömzsit is
menesztik a villanytelepről, ahol addig dolgozott. Felméri gyanút fog: „Azt hiszem, megint a döglött leghorn kakas
kukorékolt egyet. A Dukics lány apja részvényese a villanytársaságnak.”
Kukorékolt-e valóban az a kakas, vagy sem, valamit mindenképpen csinálniuk
kell, mert különben éhen vesznek. Zsigmondi borbélynál favágó gépet hirdetnek
eladásra. Felméri nagyszerű vállalkozás lehetőségét szimatolja benne. Csakhogy
Péntek, a galambtolvaj előleg nélkül nem adja sem bérbe, sem megvételre a
gépet. Felméri Ridélinével köt alkut: egy vele töltött éjszakáért cserébe az
asszonyság megveszi a gépet, és bérbe adja a négy pernahajdernak. Kázmér
számítása beválik, a kezdeti nehézségek után jól keresnek a faaprítással. Egyik
nap azonban Felméri kezébe alaposan beleszalad a fűrész, s nem tud tovább
dolgozni. Épp Patyipak cukrászdájában lábadozik egy pohárka keserű pálinka
mellett, amikor betoppan a Dukics lány. Vásárlás közben szemrevételezi a
szobrocskát, és a Patyipak lánynál érdeklődik alkotójuk iránt. Ám amint
kiderül, hogy Felméri az, a lány gyorsan fizet, és abban a tükörben, amelyik
előtt a fiú ül, de hangsúlyosan ügyet sem vetve rá, gondosan megigazítja
kalapját, majd mint aki jól végezte dolgát, köszönés nélkül távozik.
Kázmér a Karamazov testvérek utolsó lapjainál
tart – még mindig „betegállományban”
-, amikor üzenetet hoz otthonról Veronka, a kis cseléd. Apja leesett a
padlásról, tisztelteti és kéri, ha ráér, nézzen egy kicsit haza. Kázmér máris
indul. Alighogy leszáll a vonatról, összetalálkozik Éberlein doktor úrral, aki
egy Goethe-idézetbe csomagolva tudtára adja, hogy apja közben meghalt. Felméri
Kázmér megsiratja, eltemeti apját, s ott marad a malomban. Egyelőre van miből
élnie, lógathatja naphosszat a lábát, esetleg a háborúból hazahozott látcsővel
kémlelheti a falut, az udvarokat, a szemhatárt, s kedvére figyelheti, hogy a
papnétól a volt bajtársig ki mint szorgoskodik vagy éppen pajzánkodik. Lassan
visszaszokik a falusi életbe, egyre otthonosabban érzi magát családja, vagyis
Veronka, a 13 éves kis cselédlány, Katalin kecske, Maszat kutya, Flórián kakas
és a rigó körében.
Éberlein doktoron és
Ferencen, az egyik volt bajtárson kívül nemigen szívelik Kázmért a faluban.
Kiváltképp a tiszteletesné nem állhatja, mihasznának tartja, s ráadásul
paráznának, mivel nem küldte haza Veronkát, s egy fedél alatt él vele. Felméri
a jegyzővel is hadilábon áll, ugyanis nem adja el a malmot annak, akit ő
küldött hozzá. Todor, a másik volt bajtárs, akivel annak idején a fronton négy
napig feküdt együtt éjjel-nappal egy olasz kavernában, furcsán tartózkodó,
mintha elfelejtette volna az egykori barátságot. Sőt, amikor az írnokot kíséri
hivatali minőségben Kázmérhoz, számba veendő a szegényes örökséget, majdhogynem
ellenséges. Kitavaszodik, és Kázmér egyre jobban élvezi a falusi életet, az
erdőt járja, hazaviszi a sebesült kis nyusztot, ápolja, egyszóval elmerül a
természetben, és szobrászkodik is. Keresni viszont semmit sem keres, feléli,
amit lehet, s fizetség helyett a termésért Kati kecskét adja az öreg tiszteletesnek.
Arról nem tehet, ha a Kati visszaszökik hozzájuk.
Közben szerencsét próbál a
városban is – már végképp nincs mit enniük -, a kendőgyárban, a mozisnál, de
elszántságát semmiféle siker, azaz munka nem koronázza, mindössze egy babos
kendőt vihet haza Veronkának. Találkozik egykori cimboráival, nagyot vigadnak,
összeakad Miss Mabellel, aki továbbra is készül haza Birminghambe, és persze
ellátogat Bogdánnéhoz is, ahol a végképp elázott Bogdán helyett gyorsan elvégzi
a munkát, beköt néhány könyvet.
Miután Veronka nagy
megkönnyebbülésére és boldogságára visszatér a malomba, a kis cseléd
buzdítására végre nekiáll, és rendbe hozza a zsindelyes tetőt, a
baromfiketrecet, a gátat, a malomkereket, esténként pedig, de legkevésbé sem a
Vakarcs biztatására (sőt inkább ellenére, ellenében) rendbe hozza érzelmi é
letét is. Ágnest látogatja, a vízimolnár lányát.
Nincsen öröm üröm nélkül,
persze hogy meggyűlik a baja a hatósággal, közelebbről helyi képviselőjével,
Todorral a be nem fizetett hagyatéki illeték miatt. Aztán ez az ügy is
rendeződik a frissen lekaszált szénával. Kázmér annyira belejön a munkába, hogy
átveszi apja örökét, s szorgosan, vidáman őrli a falu búzáját.
Jön Veronkáért az apja, de
a kis cselé dinkább a patakba fekszik, a levelek alá, semmiképp nem akar az
apjával hazamenni. Tüdőgyulladást kap, de Éberlein doktor és Kázmér áldozatos
ápolásának hála, meggyógyul.
Egyik alkalommal, amikor
Ágneshez „szökik”, Felméri alaposan
megüti a bokáját, pontosabban a térdét, és úgy lesántul, hogy napokig
járóképtelen. Telnek-múlnak a napok, a falu
megbékél Kázmérral és ő is a világgal, a Kati kecske ugyancsak, merthogy
végre anyai örömöknek néz elébe. Veronikáért másodszor is eljön az apja, s most
el is viszi magával. Úgy hírlik, tavaszra
új, modern malom épül, és Dukics is részvényes benne. Ágnest eljegyzik
egy asztalossal, de különben is elköltöznek malmostul az épülő új miatt még a
tél beállta előtt. Kázmér és Ágnes búcsút vesznek egymástól.
A jámbor báró csődbe megy,
árverésre bocsátott erdejét és fűrésztelepét Dukics veszi meg. Egy társasággal
felbukkan a Dukics lány, de nem ismeri meg Felmérit. Másodjára a lány beóvakodik
a faragószínbe, miközben Kázmér dolgozik. Felméri kiadja az útját, de a lány
nem hagyja magát sem kidobni, sem lerázni, s végül eléri, hogy felkísérheti
Kázmért a hegyre, a beteg suszterhoz, akit Felméri és Éberlein küldött oda
korábban tüdőbaját gyógyítandó. Visszafelé Kázmér szándékosan eltéved, és
holtra fárasztja a lányt és piperkőc fiúját.
Todoré lesz a Felmériével
szomszédos kaszáló, újra összemelegednek. Kázmér berohan a városba, hogy új
inget, nyakkendőt vásároljon, tetszeni akar Dukics Annának. S bár a nyakkendőt
végül a kiskecske nyakába köti, hiába kapálódzik, már menthetetlenül szerelmes
a lányba. Egy csodálatos és ígéretes estét és éjszakát töltenek együtt, de
aztán Anna nem jelentkezik. Kázmér elunja a várakozást meg a pénztelenséget.
Eladja a kaszálót, bemegy a városba. Mindenfélét összevásárol, kiöltözik a
viszontlátás reményében. Csakhogy Anna nyolc napja elutazott. Kázmér régi
barátaival bút felejt a kocsmában, aztán Bogdánnénál kialussza magát, reggel
pedig hazamegy a faluba. A cipész közben meghalt. Levél várja Annától, hogy el
kellett utaznia, de Kázmér csak írjon neki, számoljon be magáról.
A derék természet-, irodalom-
és zenebarát Éberlein doktort végleg elhagyja, javaiból kifosztja kikapós
felesége. Éberlein és Kázmér gyakran üldögélnek együtt magányukban. Felméri
hiába írogatja szorgalmasan a leveleket Annának, válasz nem érkezik. Ferencre
bízza a malmot, a kis megmarat föld és erdőrész értékesítését. A nyuszt iszonyú
vérengzést visz végbe, elpusztítja egykori barátait (a kakast, a csízt, a
fürjet), és elpucol. Kázmér felszámolja otthonát.
Felméri Budapesten Anna
címét kutatva a rendőrségen összetalálkozik egykori osztály- és szobatársával,
Péntek Péterrel, akivel, ha leplezetten, sőt öntudatlanul is, de mindig utálták
egymást. A kölcsönös ellenszenv még jobban megerősödik a rövid, de velős
beszélgetés, majd egy későbbi kávéházi este után.
Dukics Anna kedvesen és
finoman, de annál határozottabban eltanácsolja magától Kázmért; menyasszony, s
Felméri egyetlen levelét sem olvasta el. Kázmér egyik szobát a másik után veszi
ki, mert a háziasszonyok bármennyire is különböznek méretre, vallásra,
emeletre, két dologban megegyeznek: sajnálják a villanyt, és letagadják a
férgeket. Felméri összeismerkedik fiatal szobrászokkal, Bagival és
Kadarkútival. Szorgalmasan dolgozik, aztán Bagdival meg egy botcsinálta
naiv-népies festővel Kadarkúti szervezésében kiállítást rendeznek. Meglehetős
sikert aratnak, és egész szép kis summához is jutnak, de a pénz nem sokáig
tart, ugyanis az egyik szállásadónál rendezett, a gangra terebélyesedett
botrány eredményeképpen felcsípett fűzőkészítő lány szórakoztatása sokba kerül.
Amikor már végképp nincs mit aprítania a tejbe, kőszenteket tataroz ki egy
gazdag belvárosi házban, amelynek egyik lakójával, egy fiatal, magas, hosszú
combú, alt hangú nővel rövid úton ismeretséget köt megmintázás céljából. Dr.
Bajkó Júliát ugyan nem mintázza meg, viszont segítségével betegkísérővé
avanzsál, és Párizsba utazik.
Egy kis ócska hotelban
száll meg, mert néger tulajdonosnőjét bizalomkeltőnek találja. Madame Rossignol
többé-kevésbé be is váltja a hozzá fűzött reményeket, jóindulatú és barátságos,
baj inkább csak a férjével, a volt gyarmati altiszttel van, aki kezdettől
gyanakodva figyeli az ágrólszakadt új vendéget. Kázmérnak nem sok öröme telik
Párizsban, megnéz ugyan ezt-azt, ilyen és olyan múzeumokat, de főleg éhezik és
nagyon magányos. Egyetlen valamirevaló kapcsolata Pacsirtáné asszonyság (Madame
Rossignol) legkisebb gyermekével, a 12 éves mulatt kislánnyal, Pompone-nal van.
Meg is mintázza. A kislány, illetve anyja rokonsága munkát szerez neki (hogy
fizetni tudjon a szobáért) egy kőfaragónál Vincennes-ben, ahonnan azonban a
májusi bérmozgalmak után szó nélkül kivágják. Időközben – bár kizárólag a
csukott ajtón keresztül – összebarátkozik szállodai szomszédnőjével. Ám a
meghitt kapcsolatnak hamarosan végre szakad, a lány szerelmi bánatában
öngyilkos lesz. A helyére költöző meghatározhatatlan nemzetiségű zenész pártfogásába
veszi Kázmért, vevőt szerez Pompone-t ábrázoló szobrára Felméri egy ideig
kutyasétáltatásból él, s élne belőle továbbra is, ha egy óvatlan pillanatban
egy korcs el nem venné az általa sétáltatott előkelő kutyalány szüzességét. De
elvezi, s így Kázmérnak menekülnie kell. Pompone torokgyíkban meghal, s
Felmérinek 13 hónap után végképp elege lesz Párizsból. Hazautazik.
A telet és a tavaszt kemény
munkával tölti Pesten. Véletlenül találkozik a doktornővel, akivel
megállapodnak, hogy ezúttal Kázmér valóban megmintázza. Két hónapig dolgozik a
szobron, amely nagyszerűen sikerül, de barátságuk inkább csak vízszintes
irányban fejlődik tovább. Viszont éppen nála ismeri meg Kernbach Ilonát, aki
rettentően emlékezteti Dukics Annára. A hasonlóságból azonban egykettőre
kibontakozik önálló személyisége, amely meglehetősen elüt az Annáétól, de
kétségkívül vonzó. Ilona kis ravaszkodással hamar összehozza házasságukat. Ilona
szüleinek házába költöznek, Papu és Mamu szigorú felügyelete alá. Ami ezt a
helyzetet kibírhatóvá teszi azon kívül, hogy Ilonával dúl a szerelem, s azon
kívül, hogy nincs más választásuk, csak az a független toronyszoba, amely
kiválóan alkalmas műteremnek. Bár elég nehezen, de megszületik Kiskázmér, akit,
jóllehet, Kázmér harcolt ki, a nagyszülők jobbára elzárnak vejüktől, veszélyes
semmirekellőnek tartván. Ilona alig-alig látja el anyai kötelességeit, és a
házasság is egyre romlik, mert Felméri nem elég sikeres szobrász, márpedig
Ilonánál csak a hírnév és az elismertség számít. Hiába igyekszik Felméri
visszaszerezni Ilona megbecsülését, ha mással nem, hát megalázó körülmények
közt és megalázó munkával szerzett sok pénzzel, kegyes hazugsággal, Ilona egyre
inkább megveti, s egyre inkább másoknál, lehetőleg sikerembereknél keres és
talál vigasztalást. A gyerek vörhenyt kap, s csak Kázmér vállalja hosszan tartó
ápolását. Jól összebarátkoznak, a gyerek attól fogva rettentően ragaszkodik
apjához. A házasság egyre tarthatatlanabb, Ilona már egyszerűen semmibe veszi
Kázmért, s a szülőkkel is igen elmérgesedik a kapcsolat. Mamu halála után Papu
eladja a házat, s Kázmér már nem velük költözik el. Beidézik a rendőrségre.
Péntek Péter mindenáron gyilkosságra való felbujtást és bűnrészességet vagy
legalábbis cinkosságot akar rábizonyítani, de ez nem sikerül, mert a
szembesítésnél kiderül, hogy ártatlan, még ha valamikor – idestova tíz éve –
ismerte is a szerencsétlen gyilkost, aki nem más, mint a kis cseléd, Veronka. A
lány végső kétségbeesésében a Dunába akart ugrani a gyerekével együtt, de a
gyerek kicsúszott a kezéből, ő pedig nem ugrott utána. Veronkát másfél évre
ítélik. Felméri szorgalmasan látogatja, gondoskodik róla. Megnyer egy
pályázatot az időközben egy őrült nő áldozatául esett, leszúrt Kadarkúti
titokban felhasznált tervei alapján készített makettel. Ilona megbékülne vele,
de Felméri elutasítja. Egyre többet jár haza, a faluba, s egyre inkább
foglalkoztatja a visszatelepülés gondolata. Veronka szabadul a börtönből, és
egyúttal megszabadul nyomasztó terhétől is, az állomáson ugyanis végre ki tudja
beszélni magából Kázmér iránt kislánykora óta táplált reménytelen szerelmét.
Megkönnyebbülten hazautazik.
Kázmér is hamarosan elindul
visszafelé, a maga ösvényén. Elmegy Kiskázmérért, és vonatra szállnak.
Havas Fanny
(Forrás:
66 híres magyar regény 293-301. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése