Nem tudta tovább tűrni a szeszélyeit. Levelet írt neki, és elbúcsúzott tőle.
Most is szeretlek, és tudom, hogy most is szeretsz. De el kell válnunk, mert betegek vagyunk. A szerelmünk beteg. Nem adtak a szíveink a szerelmünknek olyan egészséget, mint amilyen egészsége van a faggyal dacoló fának.
Ha mernéd szemembe mondani, hogy szeretsz, nem hagynálak el. Ha nem ígérnéd meg, hogy a szívedet mutatod meg nekem, de engednéd, hogy meglássalak közelről, nem
hagynálak el. Ha nagyon szeretnél, úgy, ahogy én sem szeretlek, nem hagynálak el.
De így el kell válnunk. Sírni fogsz utánam?
Én is szeretnék sírni, de nem tudok. Nem tudok sírni, mert attól félek, hogy te már tegnap megírtad nekem ezt a levelet, és mára már azt kérded: vajon sírok-e utánad?
(Meg kellett volna várnom a leveledet. Így nekem nem jut a könnyekből. Mert a dac elfojtja a könnyeim útját. Meg kellett volna várnom a leveledet.)
... Ezt írta a fiú abba a levélbe. De nem küldte el. Várt vele.
(Forrás: Balázs Ferenc: Mesék, amiket neked írtam 1921.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése