Én se mondtam, hogy szeretem,
Ő se mondta, hogy szeret:
Mint az, a ki meghal éhen,
Még se koldul kenyeret.
Egymást is csak lopva nézzük,
Lopva, félve, valamint
Fél a gyermek, mikor egy szűk
Kernyiláson betekint.
De míg ez a kert virágit
Lesi a kis réten át,
Szebb virágot láttam én itt:
Lelke fényes sugarát.
Néha mégis rajta veszténk ;
Szem – szemfénybe ütközött;
Volt is harcz a szivben, élénk
Orczapirulás között!
Ő elfordult öntözgetni
Egy üres, kis cserepet;
Én elkezdtem törlögetni,
Mint kit a por belepett.
S évektől foly igy e tiszta
Patak, - a szűz szerelem,
Két galamb, - a lelkünk, issza
Csendes, hűvös estelen.
Mégis mindig ezt sohajtom,
S ezt sohajtva csendesen:
„Sejti-e már eddig valjon
Azt, hogy én őt szeretem?”
(* E két betű alatt
egyik régi kedves költőnk neve rejlik.
Szerk.)
Forrás: Családi Kör 4. szám, 1867. január 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése