Oh, mi szép vagy büszke leány,
Szemed gyujtó sugarában
Az üdv és a kárhozatnak
Egész mesés világa van.
De e szemek könyör nélkül
Elvakitnak, mint a villám,
S az áldozat nem lel enyhet
A bűvös ajk jégmosolyán,
Áldozattá lőn szivem is,
Szép szemeid gyujták lángra,
S te kegyetlen gyönyört érzesz
Kínaimon, gőgös lányka.
Ah, volnék bár puszta sziget
A viharos tenger ölén;
A vad magány édes lenne,
Csak feledni tudnálak én.
tűrnék bármily kínt örömmel
Csak téged ne ismernélek;
S mégis… mégis… tenélküled
Tudnám-e, mit ér az élet?!
Szeretlek, bár gyülölj engem,
S tégedet látlak mindenütt,
Fűben, virágban s harmatban,
A melyre Isten napja süt.
Hisz’ a fűszál, virág s harmat
Szerelemtől éled és hal –
Minden érez, csak érczszived
Az, mely szelid érzést nem vall…
Oh, lány, csak egyszer mondanád:
Ifju, én szeretlek téged;
S e percz édes gyönyörében
Örömmel meghalnék érted!...
Forrás: Családi Kör 3. szám, 1867. január 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése