Oh magyarszívű! kit arany kobozzal,
Még mikor dajkád kezein lebegtél,
Honyod ártatlan fija, a kegyelmes
Múza megáldott.
Nincs, ki érzékeny soraidra vérét
Bírja csendében, s ha vagyon, kietlen
Puszta szikláján született, s nemünktől
Meszsze fajúlt – el.
Tetszik Akhillesz nekem is, de akkor,
A midőn dobszó riadásra fegyvert
Kap, s vitéz erkölcs nemesen ragadgya
Bajnoki lelkét.
Hát ama bátor szülemény ne tessék?
Kléliát értem, ki leány, de férjfi
Ésszel és szívvel teli, jó reményre
Hozta hazáját!
Sok jeles polgárt szüle régi Róma,
Kik dicsőségét emelék egekre:
Annyi köztt fénylik Regulusz, csudája
Minden időnek!
Többeket festesz, Döme, szép ecsettel;
A miért versét, noha kis, jutalmúl
Zengi kis lantom: Te hazánk nevében
Tőle fogadd el.
Forrás: Aspasia 1. kötet – Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály –
Pesten kiadá Füskúti Landerer Lajos 1824.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése