Kérkedő
lelke a hajdannak! kiragyogsz te a távol ködéből. Szebben mint csapongó láng a
borúlaton. Tusák emelkednek fel körűled, új századoktól üdvezelve: s feléd
gyulongnak a jelenkor erőssei, mert bizony fény a hős az elhulttak éjjében. Mutasd
fel nékem a Bajnokot; kedvenczét a sírtelen névnek: te varázsalakja az
elsülyedt kornak.
Kevélyen
áll Engádivár, hirben osztozva a győzhetetlen idővel. Dalt kér magának az
évektől: mellyek mohain dicset lengetnek. Bástyáin Ogek ül fejér hajszálai
diszében: karja dárdáján, de melly nem villám többé a csaták fergetegén.
Merengve nézdel az idő képébe, melly diadalok öröme vala: s köny csordúl ki ősz
pillája alól, hogy többé nem győzhet.
Eltiprott
hadak emléke reszket e szemeidbe, vagy közelgése sirodnak? mond Enodbil a
Fejdelemnő. Leáldozik a Nap, de felkel az új korányban. Elhúnysz te velem
együtt, de megifjultan Álmosba. Régen fekszik keblemben egy titok. A Fő
Táltoshoz küldék, hogy álmomat fejtse meg. S így kezdé azt Anyja Álmosnak.
Épen
negyvenedik csatáról érkezél meg, midőn Álmossal várandós valék. Juthat eszedbe
azon éj, szent volt az, és ünnepi. Fénytenger körülözé Engádivár falait.
Elhunyt Dédőséink lelkei röpdestek a lég üregén. Attila s a késő századok
győzelmei zengtek az énekben, és visszaverék a fényt Imaisznak messze bérczei,
az énekkel. Várunk felett lebege a jövendők Tündére. Kezében koszorút tartván
nyugotnak mutatott, s ujja irányját tengerekig futá meg a lang. Öröm és
rettegés szálla – meg mindenkit: öröm s rettegés leginkább engemet, ki azon
éjjel más egyebet is láttam. Kilincstelen a gyönge némbernek ajka; hamar
kitárúl a titokelőtt; de Isten erőt ada s mind ez ideig halgattam.
Alig
mondá ki e szókat a Khámnő, s im vágtat az estendenten egy Lovag: szikár
paripáján neki nyúlva; nyomai a vizenyős lapályon tátognak. Ő az kiáltanak Ogek
és Enodbil: az ő – a mi kedves gyermekünk. És ő volt. Kevés időm van mond Álmos
lihegve, s pillantatimmal fuvarkodnom kell. Alig köszönték be a Fő táltos igy
szólla hozzánk. „Mind kettőtök kötelessége azon egy; de a megfejtés tusátok
kimenetelétől függ.” „Rubár vala neve a Lovagnak.” Hivjátok pályakörbe Atyáitokat.
Lássák, mint vivjátok ki a nevezetes viadalt; s mire felhasadand a reg, fel
lészen vonva a jövendők kárpitja: és egy rejtély meg lészen fejtve. Isten
hozzád Rubár! Isten hozzád Álmos!”
Bosszúöröme
ébredt-fel arczulatán az öregnek. Rezegve markolva dárdáját. Ki mérkeze mond e
földön hozzád? Hanemha a vércsaták intézőjének Tudunnak fia Rubár. Mi két
öregek tehát még egyszer látándjuk egymást. Én, a vándorlékony Ogek s a
fészeküllő Tudun. – Mert tudd-meg fiam! Tudun volt, ki népeink kivezérlésében
gátolgatott engem! Oh miért nem térsz meg? Erője a lelkes ifjúságnak?
Maradj
te én Atyám! ki kivánand útat a reszkető lábtól? mondá Álmos örömtüzében.
Fejedelme a Hunnoknak rettentő valál Te! Lelkem repesve hallá az énekben, mint
döntéd-le a láncsák Királyáit. Csillángzó kardod hasonlatos volt a tusákban,a
menny szikrázó nyilaihoz; mejjem nagy tettekre ábrándoza: s gyönge koromat
hadakra edzé a magos ének. Feketüljön meg piros vérem, mellyet e dárdára ontok,
ha rémülésbe ejti fijadat a csaták morajja. Oh ne fogja el szivedet a bánat, ha
a nagy Fejdelemfit nem te ejted el. Áldjatok meg szüléim! Édesek!
Égre
tekintenek most Ogek és Enodbil, a boldog nemző és boldog nő, megindulásnak
könyűivel.
Olyan
vagy te nékem én fiam, mint a reggeli fény. Éltet igér az a harmatos viránynak:
de futására záporos vihar omolhat. Ha foglak én téged ismét látni. Ha fogsz te
nékem megjelenni. Ugye mint estcsillag a sötét fellegekből? Ugy e mint öröme a
lelkesitő koránynak, az éjj borzasztó nyomaira. Te gyönyörűsége hanyatlott
napjaimnak. A honszerel’m lész vezércsillagod; melly Öseidé vala, midőn
harczokat harczoltak. Felejts el engem a tusáknak közepette, de tetteimre
ébredezz. Várton várom híred, bosszúm jutalmáúl. Kövessen áldásom. Indúlj!
monda Ogek ősz fürteiben. S elmene Álmos.
Rubár
jelen volt immár. S Álmos megérkeztével a nép szájában Attila éneke zengett. De
csend lőn. Miérthogy a fő Táltos megszóllamla. Igy szárnyallottak igéji.
Kedves
volt az ég előtt mind kettőtökért az áldozat: de a jövendők Tündére piros
szinben jelent meg. Egyiketök tehát elhúll. És ki győzelmes kart emelend: annak
nyujtandom a buzogányt: a hatalom buzogányját. Menjetek! s mentek.
Most
már mind ketten a seregbe: mind ketten égve. Ki fog versengezni a lobbanó
lángal, melly az Irtiszbe sustorog. Te állsz e meg kőszál, mely az ormokról
hömperegve ropogsz, s zavaros hullám torlat. Játszik a hevület a veszéllyel, s
bár közel álljon is halál, messzére az a tüzes szemeknek. Im előtör Rubar
bizodalma délczegségében. Férfias pillantata előre számot kér, a tusa
tölgyéért. Markának játék az izmos dárda. s így inti most elő Álmost, tajtékban
tipegő paripán. – Álmos kirúgtat, Isten velünk vitéz! Igy. – Béke egyikönk
hamvának. Emígy Rubár.
Felkelnek
bőszöngve az erdőkel búsúlt oroszlányai: s visszaorditják a berkek a halált.
Süvölt a sebes dárda a légbe; s szélnek hajitja az Ifjú parduczbőrét: csördűl a
paizs; s horpadoz a buzogány. Ki nem látja az erők csattogását? Olyan az mint a
rázkodtató menydörgés, a hegyek girinczein, a kevély szirtek felett. Hogyan s
te dőlsz? vihatlan Hőse a Tanaisznak. Sisakod vér festi. Oh könnyezz Tudun! oda
Rubárod örökre. Feragadá Álmos a buzogányt. Bús vala mert dárdát ragadott a
magyar ellen: s meghágdalta az erdős Imaiszok bérczeit. Hol vagynak könyzáporid
nagy Király! Eldőlt a hadforgató bajnok. S a te fijad nincs többé.
Ám
te elfordúlsz Turfántól, lelked mély bánatba sülyesztve. S vádolod a sorsot,
miért apadtak el könyűid. Adj éneket a kelet Ifjának Tudun! Fijad véretlen
teste felett áll ő és sír. – Miérthogy oda az Ellenbajnok, ki erős vala: ékesen
gördűl szép arczán siralma.
Kitekint
most a magas hold komor felhőji közül. Az égnek szökőfényei lobognak el s
nyugot felé hallik a pattogás: nyugot felé a jóslatszó. De halgat a siket sír,
melyre rá borúlt az örök éj. Csak néha fog itt szellőbe nyögdécselni a vén
Tudun jajja.
Közel
Álmosnak a messze út: - már a Fő Táltosnál – Isten hozott Kolcsagos Ifja a
Keletnek! Hová maradt tőled Rubár? – Béke az ő hamvainak! szemeim megsiratták
őt. – Fáj hogy el kellett esnie. Nagy bajnok ő még a lelkek országában is. Egy
tölgy alá temettetém őt. Dárdát és paizst feszittetek sirjára, melyből nagy
neve magának éltet kér. S ím belép Enodbil.
Isten
hozott Khámnő! mond a Fő Táltos, Hívatálak még pedig éjjente. Szükség vala
pedig éjjenti jöveted; miérthogy a Jövendők Tündére éjjben jelent meg Engádivár
felett. Most halljátok meg okát a tüneménynek: - s tovább hangzanak ígéji.
„Ember
az Istenség rejtélyeitől el van zárva; de az álom, mellyet velem akartál
megfejtetni, nem titok előttem. A solyom, mely álmodba repűlt öledbe, midőn
Álmos fijaddal teherbe valál, és hogy elszálit öledből forrás szakadt, melly
elönté a messze tartományokat, Álmos fijadat jelenti. Ím által adom néki a
Buzogányt, mely a Hatalom Buzogányja. Mert ledönté Rubárt, ki útjában állt a
Nemzetnek; s kevély vala népe nyomorgatásában. Ő fogja innen indítani a népet
Pannon felé, merre a Jövendők Tündére mutatott. Utjában erős népek lesznek
ellentállandók, de sirjokból dics és hír Álmosnak. Sok vizeket gázland
keresztül; s meghágdalja végre a Kárpátokat, és onnan mutatandja meg Fijának a
szőke Dunát; kigyózó Tiszát; és boldog Tartományt mellyet a Magyarok Istene
választott szerette népének. Arany és ezüst abból csak ki, de be soha sem
hordatik. Kövér mezején tömérdek gulya, ménes, csorda, és nyáj legelész; de
hegyein oly ital terem, melly a népet vak merővé teremti a csatákért; s az ottani
atyafiak tombolva ivandják a viszonturaság billikomait. De Álmos ekkor az ősz
koré leszen. Fijának tartozand általengedni a hatalom buzogányját, és
bosszúállást őseink hamvaiért: mellyért is lelkén bánat borong. Miérthogy
megveté a Végzet szavát, s nem engedé meg az öreg Ogeknek, hogy Rubár elestén,
lelke örömre derűlhetett volna. Ezzel látogatja meg öt a Magyarok Istene. – De
ki kér magának halált berzenkedéssel? Ember nem – ki buborék az öröklét nyomán.
Ott
fog tehát maradékaitoké lenni újjolag a királyi szék, melynek arany szabadság
lészen Őrangyala. Századok népek irigylendik azt néki. De Attilavára büszkén
fog kifényleni a messze századoknak; s azt kérdi szabadsága a Nemzetek
erősseitől. Ki fog a Nappal mérkőzni, ragyogó csillagi a hatalomnak. – Igy a Fő
Táltos.
És
ím dereng az éjj. fut a sötét: hullnak a csillagok, ragyog a nap: s kimutatja
Rubár sirdombját Tudunnak, ki rémlelkeket látott álmában. És lelke bánatja
sirba dönti a Bárdot, ki egykor csaták menyköve vala. Elgyarlott dicsősége
Propontnak, - a hadi kürt nem harsog le a bús hant alá. Vidd meg e hirt az öreg
Ogeknek Álmos! az én lelkem elnémúlt örömében – Te varázsalakja az elsülyedt
kornak!
Forrás: Aspasia 1. kötet – Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály –
Pesten kiadá Füskúti Landerer Lajos 1824.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése