Déri Gyula: Petőfi Zoltán - VII. A debreceni színháznál

Petőfi Zoltán második megszökésének közvetlen okáról nincs biztos tudomásunk. Ő maga később a barátai előtt panaszkodva említette, hogy e végzetes lépése talán elmaradt volna, ha igazi otthona lett volna. De a mostoha apjánál nem érezhette jól magát, mert ott, mióta könnyelműségei hírbe hozták, féltették tőle a kisebb fiútestvéreit. A nagyapjánál pedig éppen olyan állapotok uralkodtak, mint Csákón Petőfi Istvánnál. Szendrey özvegy ember volt; Petőfi István megházasodott ugyan, de három heti házasság után elvált a feleségétől. Mind a két házban tehát gazdasszony parancsolt, és ezt Zoltán nem bírta elviselni. Valószínűleg ez volt az oka annak is, hogy a nagybátyja az előző években Szarvasra és Szegedre adta, holott tapasztalhatta, hogy csak addig lehet nyugodt a tanulása és magaviselete felől, amíg a szeme előtt van. De Zoltán a csákói gazdasszonyt éppen úgy gyűlölte, mint a Sándor utcait és egyiktől sem volt maradása. A sok keserűség közben keletkezhetett valami nézeteltérés a nagyapa és az unoka közt, hozzájárult bizonyára a könnyelműségek miatti korholás is, és Szendrey Ignác kitalálta mondani a végzetes szót, hogyha mindenáron veszni akar, ő nem bánja, felőle mehet, ahova tetszik.

És Zoltán ment. Mégpedig – lehet-e tőle rossz néven venni? – az apja nyomdokain indult el. Az is színészségen kezdte, ő is színész akart lenni. Hogy miképpen sikerült ez neki, arról ő maga hagyott ránk tudósítást. Ezt e helyre egész terjedelmében beiktatjuk, amint következik.

12 hónapos pálya

Írta: Petőfi Zoltán

Színésszé lettem. Mily érzelmek s gondolatok közt léptem e pályára, mely a legmélyebbre taszító nyomort, s a csillagok magasságáig emelő dicsőséget mondja tulajdonának, nem szükség elmondanom. A művészet s szellem iránti rajongó imádás, ihlet, fölhevülés s gyakran egy-egy véletlen esély az, mely megszüli e pálya gyermekeit, s hogy engem is mint szemelt ki Thália ideiglenes papjává, a fölmagasztosultság öntudatlansága, minek mondjam el? Inkább a véletlennek tulajdonítom azt.

Elhagyva tehát a dicsőség képzete által festett ábrándképek leírását, szorosan csak rövid pályám élményeinek hosszú sorozatát örökítem meg, ez éppen nem örökké tartó papíron.

1867. április 20-án tehát az ige testté lőn, s miután eddig szüntelen epedtem, annak életbe léptetésére elhagyám Pestet s utamat Biharnak vevém, hogy ott egy oly igazgatónál kopogjak, kinél, mint híresztelte volt, az ifjú tehetségek számára mindig nagy tér állt készen; s oly időben, korban, minőben é n megindultam, ki ne hinné maga felől, hogy nem az ifjú tehetségek közé tartozik. Hogy a tér, mely ezeknek nyitva állt, fájdalom, nem tudám, hogy nem fel, de lefelé, a süllyedés felé vezetett.

Gondolataim mértföldekkel előzték meg a gyorsan haladó gőzgépet, s midőn eszméim gyors menete már fenn a dicsőség fénysugaraiban fürdött, a konduktor egykedvű hangja csak „Debreczent” kiáltott.

Itt ki kellett szállnom, s ezt annál szívesebben tettem, miután csecsemőkorom óta még úgy sem voltam szülővárosomban. De mily különös. Midőn először érintém lábaimmal e város könnyű porát, mázsányi tehert éreztem kedélyemre nehezedni. Előérzet volt ez, mely sejteté velem az itt töltendő idő nyomasztó súlyát. De erről az első napokban sejtelmem se volt, s bár leverten, de nem kétségbe esve haladtam a város közepe felé.

De mint midőn újabb erővel halad a Mekka felé zarándokló török, midőn a szenthely mecsetcsúcsait megpillantja, úgy repült el tőlem minden lankadtság, midőn a debreceni Thália vereslő templom födelét megpillantám. E percben az elégedetlenség ördöge szállta meg nagyravágyó lelkemet, irigyelve a boldogokat, kik e remek csarnokban imádhatják istenüket.

Lassanként a szerény számból álló s vendéglőben játszó színtársulatok úgy tűntek fel, mint eretnekei az igaz hitnek, s ekkor csak hiedelem volt az, miről később tökéletesen meggyőződtem, hogy sok helyt nem papjai Tháliának, hanem aljas kereskedők, kik haszonból telepedtek az Úr házába.

Ily gondolatokkal telve vezettetém magam egy vendéglőbe, hová még most eléggé duzzadó, csakhamar soványságba eső úti bőröndömet helyeztem. Ezután gyors léptekkel haladtam a színházzal szomszéd kávéházba, élve azon logikával, miszerint hol színház van, ott színész is van; hol kávéház van, ott időt lopnak s ezt sok színész teszi: tehát a kávéházban színésznek kell lenni. Úgy is volt. Legelőször is a színház súgójával s másodszerelmesével találkoztam, aki velem deák koromban igen jó lábon állt, amely jó lábon állásnak gyakran az lőn következménye, hogy alig tudtunk lábunkon állani.

A viszontlátás örömei után előadám, hogy magam is azon osztályba kívánok belépni, melyért egykor az iskola padjai oly keményeknek tetszettek, hogy megvetve a jólét kínálkozó élveit, a szabadság fiává van szándékom avatni magam, - egyszóval, hogy színész leszek.

Rögtön megkérdezi, hová szándékozom, s én előadám, hogy Láng színigazgató a szerencsés, kinek társulatába léphetni lángoló vággyal óhajtok.

A nagyvárosi színész kicsinylőleg tekintett le reám e nyilatkozatra. Hosszas monológjának rövid értelme az volt: lépj fel a helyi színházban egy hely elfoglalására.

Szép reményeim közül ez volt legtávolabb s egész odáig hatolni bizonyos idő lefolyta után gondoltam lehetségesnek.

Ezután elbeszéltük egymásnak életünk eseményeit, mióta elváltunk egymástól. Az élet kártyajáték – sóhajtottam fel, midőn már szívünket egymásnak feltártuk -, kártyajáték, mondom, hol egy lapra, születésének percére van feltéve az ember jövendő boldogsága s boldogtalansága.

Veszedelmes húrt pendítettem meg Guszti barátom előtt, midőn a kártyát említettem. Rögtön felszólított egy kis mutyi-bank adásra, miután – mint mondá – biztos a nyeresége.

Boldog ember, gondolám magamban, ki szerencséjében feltétlenül bízik, de miután én nem valék oly vakhívő, eleinte vonakodtam pénzemet kockára tenni, de miután féltem, hogy kegyéből kiesem, kész valék indítványát foganatosítani.

Bementünk a kártya-szobába; én megvallom, úgy éreztem magam, mint újonc matróz, kire nézve a föld megszűnt talapzat lenni, s a hűtelen vizekre kell magát bízni. Én is, mint ki még a pénzfecsérelés e módját eddig nem kísérlettem meg, valami – hogy úgy fejezzem ki magam -, nyomasztó érzéssel terheltettem meg, midőn bankóimat a kártya-asztalon láttam.

Kevesen voltak, de talán épp ezért szerettem őket, mint édes apa, ki némi aggodalommal néz a jövőbe, midőn fiait szabadszárnyra ereszti. Száz szónak egy a vége. aggodalmam alapos voltáról meggyőztek Guszti barátom e szavai:

- Schwarz vagyunk!

Ez első veszteség kissé levert, de ez eseményt elfeledve, csakhamar új pályámróli gondolatok fészkelék agyamba magukat.

Egy jó gondolat támadt most Guszti fejében, melynek az lőn a következménye, hogy megmutatá a színház belsejét. Én mindent feszült figyelemmel szemléltem s igaz, bár szemeimmel csak az anyagi részt láttam, de előttem lebegett mindig a művészet isteni nemtője, kinek számára emeltetett e dicső épület.

Mély gondolatokkal hagytam el ez épületet, legnagyobb boldogságnak tartva benne áldozhatni neked, Thália!

Másnap rögtön megírtam a választmányhoz folyamodványomat. Soha nagyobb gonddal nem raktam betűket papírosra, mint midőn e folyamodványt készítém, s aggódva küldém rendeltetési helyére, s mint a szerelmes epedve várja az igent, úgy vártam én a választ.

Három hétig lebegtem remény s reménytelenség között. Ha tudták volna, hogy a válasz minden percnyi késedelme mennyi aggodalmat okozott, úgy bizonyosan nem kellett volna várnom oly soká. De mint egykor eljött a várva várt Messiás, úgy elérkezett végre a válasz napja. Csak félve mertem az irat külsején megpillantani a végzést: az ég megjutalmazott várakozásaimért.

Tag lettem 30, azaz. harminc forint fizetéssel. S én, ki attól féltem, hogy nemsokára a koldus sorsát irigylendem, kollegáim által irigyelt helyzetbe jutottam.

Az irigység volt az első keserű csepp, melyet nyelni kellett. Kik eddig legszívesebben költötték el pénzemet, most idegenkedve fordultak el a kezdő pályatárstól, mert saját s ennek fizetése közt aránytalanságot láttak.

Ekkor tudám meg, vajmi kevesen vannak a választottak; ahol a művészet szeretetét véltem feltalálni, aljas haszonvággyal találkoztam.

Szomorú volt a tapasztalás, de a cél elnyerése sokkal jobban foglalkoztatott, mintsem nagyobb benyomást gyakorolt volna reám.

Szerződtetésem után pár napra indulásra készültünk. Váradon töltendő a nyári színi idényt.

Mielőtt belekezdenék tettleges működésem elbeszéléséhez, önkénytelenül, a szív parancsára, egy igaz barátról kell megemlékeznem.

Midőn először léptem a színfalak közé, hogy végig lessem inkább, mint nézzek, egy próbát, érdekelve tudakozódott kilétem felől egy fiatal fiú, kin a kezdeményezés szintén meglátszott, s miután megtudá, ki vagyok, szívélyesen közeledett felém, bemutatá magát s így megismerkedtünk. Örömmel ragadtam meg a kérdezősködésre az alkalmat, s a színház dolgait illetőleg igen sok felvilágosítást is nyertem tőle.

Jól esett a szívesség. A fiú megtetszett. Rövid időn szorosabban közeledtünk, s csakhamar jó barátok lettünk: egyenlő kor, hasonló eszmék, hamar megköték a vonzalom legerősebb kötelékét.

E barátság üdítőleg hatott reám, midőn mindenkitől elhagyatva éreztem magam. De anyagilag is sokat köszöntem fiatal pályatársamnak,mert rögtön szállással kínált meg, s gyakran eszközlé, hogy nem kényteleníttettem üres gyomorral álmodni jövendő nagyságomról.

Egy nap tehát – mint említém – az elutazás perce elérkezett. Ha nem csalódom, május 14-ike vagy 15-ike volt. Utaztam már többször, de oly benyomást egy út sem hagyott maga után hátra, mint Debrecentől Váradig való utam. - - -

(Az emlékirat itt megszakad.)

A véletlen úgy akarta, hogy Petőfi Zoltánnak Debrecenben töltött első napjáról más forrásból is értesülhessünk.

Szana Tamás írt erről érdekes sorokat, mint aki jelen volt abban a kávéházban, szemben a színházzal, ahova Petőfi Zoltán legelőbb is belépett. E kávéházba jártak minden délután fekete kávéra a színház tagjai, s közéjük járt Szana is.

„- Egy napon egy 18-19 éves fiatal ember lépett a kávéházba, a színtársulat egyik fiatal tagjának kíséretében. Sápadt arcú vézna legényke volt – írja Szana Tamás -, tüzes, villogó szemekkel, s megjelenésében az önérzet kifejezésével. A társaság egy része talán észre sem veszi a jövevényt, ha Dózsa bátyánk rá nem kiált s asztalunkhoz nem szólítja.

- Petőfi Zoltán, a nagy Petőfi fai – szólt a derék öreg felém fordulva, azzal a pathosszal, melyet a színpad deszkáiról hozott közénk magával. – Ismertem az apját is, azt kívánom neki, hogy méltó fia legyen az apjának.

Petőfi Zoltánt nem hozta zavarba ez a bemutatás, sőt örült neki. Kissé meghajtotta magát s mintha csak régi ösmerősünk lett volna, közénk telepedett. Elmondta, hogy megunta az iskolát, szabadabb élet után vágyakozik, s apja példájára szeretne színész lenni. Nagy örömet okozna neki, ha mindjárt itt maradhatna a debreceni színtársulatnál. Bármily csekély fizetés mellett, ha másképpen nem lehet, díjazás nélkül is.

- Reám, megvallom, első látásra nem valami kellemes benyomást tett Petőfi Zoltán. Sápadt, beesett arcán éjjeli dorbézolásnak nyomait véltem fölismerhetni, s nagy önbizalmát, mely szavaiból kisugárzott, nem találtam eléggé megokoltnak. Ezt a fiút rosszul nevelték, s nagyon elkényeztették, - gondoltam magamban.

Első találkozásunkkor nem is eredtem vele hosszabb társalgásba, s midőn tőlünk távozva a játékszoba felé vette az útját, önkénytelenül is sajnálkozó pillantást vetettem utána.

Másnap, mikor a kávéházba mentem, már ott ült az asztal mellett, s ezúttal fiatal társa nélkül egymagában. Szórakozottnak, levertnek látszott, mindjárt észrevettem, hogy valami történt vele. Bajáról azonban nem szólt, hanem ehelyett elbeszélte, hogy volt a Harminczad utcában, megtekintette szülőházát, azt az emlékezetes házat, melynek kapujára, születésének idejében, Petőfi Sándor följegyzése szerint ez volt írva. „Aki bejön ez udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.” Ez a reminisczenczia egy kissé felvidította, de aztán csak ismét visszaesett előbbi komolyságába, s mikor annak oka felől tudakozódtam, nyíltan, minden habozás nélkül bevallotta, hogy a kártyán megelőző este minden pénzét elveszítette. „Most már nincs miből szállást fogadnom, s még csak podgyászomat sem válthatom ki a szállodából, hogy valamit zálogba adjak”, panaszolta, merőn maga elé szegezve szemeit.

Szana ezután kiment vele a szállóba, kiadatta a holmiját, szobát fogadott neki. „Ismerem a kötelességemet, nem hozok szégyent önre” – szólt Szanának és pár nap múlva pénzes levéllel jött a kávéházba, és magával hívta, hogy együtt fizessék ki adósságát. Alig maradt annyija, hogy megélhessen.” - -

Színészi életéről keveset sikerült megtudni.

Ha a meráni jegyzőkönyvbe be nem írja, hogy mely darabokban játszott, e könyv sem adhatna számot róla, mert Nagyváradon, ahol először lépett színpadra, az újságok nem vettek tudomást a Petőfi Sándor fiának ottlétéről. A följegyzés így szól:

Váradon játszottam:

1.       1867. márcz. 16. Vida. Cifra Jancsi

2.      1867. márcz. 17. Hunyady László: Mátyás

3.      1867. márcz. 20. Zsidó honvéd: Csillag

4.      1867. márcz. 29. 1848-49-iki táborozás: Szelmei Béla

5.      1867. ápril. 1.      Robin orvos: Mallam Arthur

6.      1867. ápril. 4.     Egy csésze thea. Vildeul báró (Taps.)

7.      1867. ápril. 8.     Gőzerővel: Barillin Lajos

8.      1867. ápril. 9.     Szigetvári vértanúk: Juranics

A nagyváradi fellépések felsorolása eddig tart. Hogy április 9-ike után mi történt? Arról a napló nem ad felvilágosítást. De nyomban utána következik a kecskeméti fellépések sorozata, miből arra lehetne következtetni, hogy Zoltán 1867. április második felében már ott vendégszerepelt, ha nagyatyja számadás-könyvében egy 1869. június 16-iki feljegyzés arról nem tanúskodnék, hogy Kecskeméten csak két év múlva színészkedett. Annyi bizonyos, hogy mikor a társaság 1867. szeptember 21-én Debrecenbe visszatért, Petőfi Zoltán még vele volt. Ezt igazolja az Alföldi Hírlap 1867. nov. 30-i száma, melyben a következő sorokat találtam: „Ugyanezt (t. i. a többszöri fölléptetést) szeretnők több ifjú színésszel is, köztük nagy költőnk fiával, Petőfi Zoltánnal; egy párszor már tőle kis szerepet hallottunk s nem volt elfogódva. Azt hisszük, jobb színész most is, mint apja volt, a fiú pedig tetszetős arcz és termettel is dicsekedhetik.”

Az 1868-ik évben ismét nem találni róla említést. A debreceni színháznál kitöltötte az egy esztendőt, de előmenetelt aligha tett. Valószínűleg nem volt megelégedve a helyzetével, miért is április körül elhagyta a társulatot és nyakába vette az országot. Merre járt, hol fordult meg és mit csinált ezután, május, június és július havában, mindezekre következtetni lehet egy másik följegyzéséből, amely így szól: „Oly városok, faluk, puszták nevei, ahol legalább is egy napot töltöttem: Pest, Buda, Szeged, Debrecen, N.-Várad, Kecskemét, N.-Kőrös, S.-A.-Ujhely, Bécs, Gyoma, Szarvas, Gyula, Csaba, Orosháza, H.-M.-Vásárhely, Kiskőrös, Szeghalom, Izsák, Dunaegyháza, Csákó, Kondoros, Gensersdorf, Botzen, Rosenau, Meran.”

Harmadik följegyzése szerint „tartózkodási helyei” a következők voltak: Pest, Buda, Szarvas, N.-Kőrös, Kecskemét, Szeged, Kiskőrös, Csaba, Révbér (?), D.-Egyháza, Izsák, Gyula, S.-A.-Ujhely, Bécs, Rosznau, Meran. Sajnos, e följegyzések nem sokat érnek, mert a sorrendjük kimutathatólag hamis. Nagyon valószínű, hogy szerelmi kaland volt a kóbor élet mozgató eleme; a későbbi években ugyanis jelentkezett egy Hegedűs Ilona nevű színésznő, aki apró emléktárgyakat és leveleket mutogatott Zoltántól és ezekkel bizonyította, hogy viszonya volt vele. Lehet, hogy erre való tekintetből is titkolta hollétét a családja előtt, miközben valami vándortársulattal kóborolhatott a felsorolt kisvárosok némelyikében; a fent közölt emlékirat egy helye legalább egész határozottan erre vall. E sorok így szólanak:

„Lassanként a vendéglőkben játszó színtársulatok úgy tűntek föl, mint eretnekei az igaz hitnek, s ekkor csak hiedelem volt az, miről később tökéletesen meggyőződtem, hogy sok helyt nem papjai Tháliának, de aljas kereskedők, kik haszonból telepedtek az Úr házába.”

Ezt nem lehet másrészt magyarázni, csak úgy, hogy a vendéglőkben játszó társulatok közt ő maga is sokat forgott.

E kóbor életmód hogy mikor és hol ért véget, pontosan megállapítható Szendrey Ignác számadásából, melyet később a törvényszékhez beadott. Ez a következő tétellel kezdődik: „1868. július hóban Sátoralja-Ujhelyből ottan tett adósságai kifizetésre és útiköltségeire, úgy Pesten külső és belső ruházatjára kiadatott 71 forint.” Ebből kiderül, hogy Zoltánt meglehetősen elhanyagolt állapotban szedték össze Zemplén vármegye székvárosában, ahol úgy látszik, a nagy Petőfi fiának nem akadt olyan támogatója, aki megszánta volna és a nyomorgástól megmenti. Hogy ott is színészkedett tőle magától tudjuk; ama többször említett vörös jegyzőkönyvben ugyanis egy helyen beírta, hogy: „Pest, Szarvas, Kőrös, Szeged – itt deák voltam -, Nagyvárad, Debrecen, Sátoralja Ujhelyen – színész.” Budán, Csabán, Gyulán és Kiskőrösön ellenben mulatságból járt. Ujhelyen nagyon rosszul ment a sorja: külső és belső ruházatra volt szegénynek szüksége, ami világosan mutatja, hogy a rajta levőn kívül aligha volt egyebe, még a váltáshoz szükséges fehérneműje sem.

De nem ez volt a baj. Ruhát hamar lehetett mást szerezni, ám a nyomorgás, nélkülözések, a rendetlen életmód elnyűtték az egészségét is,s ezen nehezebben lehetett segíteni. Mikor Ujhelyből visszahozták, már köhögött, miért is hamarosan leküldték Csákóra. Ott csakhamar oly rosszul lett, hogy orvosi vizsgálat végett Pestre kellett utaznia, majd ismét vissza Csákóra. Onnan ír július 15-én aggodalom keltő sorokat az egészségi állapotáról, bár ő is, mint minden beteg, áltatni igyekszik magát és hozzátartozóit.

„Tudtodra adom kedves jó anyám, hogy e héten (egy hete volt már ott) igen sokat javultam, s gyakori köhögésem majdnem egészen elmúlt. Csak reggel köhögök többet, s az ennek eloszlatására rendelt savanyú vizek mégsem érkeztek meg, min igen csodálkozom, miután már 1 pengő foglalót adtam Pesten rá. Most azt az új szokást vettem fel, hogy egy pohárral s szűrővel magam megyek este az istállóba s a rögtön pohárba fejt tejet szörpölgetem. Az időt nagyrészt a kertben töltöm, hol a gyakori esők miatt kitűnő a levegő; a huzamosabb tétlenség kikerülése végett gyakran asszonyi dolgokat végzek, mint például a máktisztítás; igaz, hogy utána hatalmas étvággyal dicsekszem.”

Beteg ember levele ez bizony, aki nemcsak tudja, de érzi is egészsége megrendülését és aki az életben egyéb feladatot nem talál, mint ápolni magát.

Van azonban e levélnek egy másik tragikus vonása is: ezt tudniillik a halálos beteg fiú a halálos beteg anyjának írta.

Szendrey Júlia már ágyban fekvő volt, mikor a fiát hosszú elválásuk után viszontlátta. A budai Rózsahegyen volt nyaralójuk – a Horváth-család rendesen ott töltötte az iskolai nagy szünet idejét -, és most ott feküdt betegen a Zoltán édes anyja.

Erre vonatkoznak a július 15-iki levél következő sorai: „A minap említéd, édes anyám, hogy a kertet szeretnéd nézni ágyadról, de azon oldalon nem fekhetel. Én azt gondolom, miszerint az megtörténhetnék, ha a vánkosok oda tétetnétek, hol most lábad van.” Eszerint már júliusban olyan beteg volt Szendrey Júlia, hogy csak az egyik oldalán fekhetett. De felgyógyulásában akkor még senki sem kételkedett; fia is a levél végén egészen könnyedén kívánja egészsége javulását, - mintha csak valami múló bajról lenne szó.

Az anya egészsége azonban rohamosabban hanyatlott, mint a fiúé. Augusztusban már oly rosszul volt, hogy fiát sürgősen hívták hozzá, mire Zoltán felutazott és azontúl mellette is maradt. De sem Horváthéknál, sem a nagyapjánál nem akart lakni, hanem szeptember 1-énhónapos szobát bérelt. Eközben az anyja napról-napra rosszabbul lett, míg szeptember 6-án meghalt és 8-án eltemették.

Anyja halála után Zoltán magába száll és elhatározza, hogy mégis csak megszerzi az érettségi bizonyítványt. A nagyatyja számadásaiban legalább le van írva, hogy 1868. november 12-én iskolai beíratására kiadott 7 forint 45 krajcárt. Könyveket is vett neki, bár csak 2 forint árát.

A nagyapja számadása szerint ő 1868. július havától a színészettől való hazatéréstől 1869. március haváig viselte Zoltán gondját. Addig minden hónapban be van írva, hogy mennyit adott ki a lakására és teljes ellátására. Az összes kiadásai kitettek 460 forint 72 krajcárt, a bevételek 146 forint 29 krajcárt; több kiadás volt tehát 314forint 43 krajcárral. Erre a következő megjegyzést írta az öreg úr: „Mely 314 forint 43 krajcár kiadási többlet, bár kidobott pénznek tekinthető, a többi előbbeniekkel együtt feledékenység fátyolával mellőzendő. Pesten, 1869. július 20-án, Szendrey Ignác s.k.” 1869. március 1-én fizetett érte utoljára lakáspénzt, azontúl ismét nyoma vész Petőfi Zoltánnak egészen június 16-ig, amikor Kecskemétre küld neki a nagybátyja 35 forintot. A tanulásból megint nem lett semmi; Zoltánt ismét utolérte a változatosság után való vágyakozás, kalandozni ment a vidékre, ahol ünnepelték, bár ott is inkább itatták, mint etették, mert Kecskemétről rossz állapotban került haza.

Kecskeméti tartózkodásáról Kada Elek úr, Kecskemét város polgármestere a következő adatokat volt szíves hozzám juttatni:

„Petőfi Zoltánt személyesen ismertem, nálunk való látogatására is emlékezem, valamint arra is, hogy a Gyík utcában lakó valamelyik cimboránknál volt szálláson, hol verseit fölolvasta előttünk. Megelőzőleg Nagy-Kőrösön kellett huzamosabb ideig tartózkodnia, mert kőrösi diákokkal jött át hozzánk, a mi majálisunkra; abban az időben ugyanis az volt a szokás, hogy a két iskola diákjai a majálisukra egymást meghívták. Azt bizonyosan tudom, hogy Kecskeméten sohasem színészkedett.”

Ezzel szemben áll saját följegyzése az ott játszott darabok címével. Úgy látszik kétszer járt ott, először még mint nagykőrösi diák 1866-ban, másodszor pedig 1869. márciustól június közepéig. Ez idő alatt a következő szerepekben lépett föl. 1) Merlachban játszotta a fodrászt, 2) Eörsi: prépost, 3) Egy királyné: Pázmán, 4) Thisbe: Dudás, 5) A miniszterelnök szobájában: Jean komornyik.

Petőfi István a gyámgondnokságról már március 2-án lemondott és július 20-án nyújtotta be gyámi számadásait. Ezekből kiderül, hogy 1864. augusztus 6-tól 1868. októberig 1100 forint 51 krajcárt adott ki rá, a bevétele pedig a takarékpénztárbeli tőkék kamataiból és az Írók segélyegyletének neveltetési járulék címén adott évi 200 forintjából e négy év alatt 647 forint 55 krajcárra ment; több kiadása volt tehát 452 forint 96 krajcárral, továbbá  Kecskemétre küldött 35 forint, „nem is említve föl sok más kiadásait”.

Új gyámról kellett most gondoskodni s mivel a családtagok arra a meggyőződésre jutottak, hogy Zoltánnal nem bírnak, egy idegen gyámgondnok kirendelését kérték az árvaszéktől. Az árvaszék erre Toldy József tiszti gyámügyészt rendelte ki gondnokul, ki megbízatását 1869. június 20-ike körül átvette és nehéz feladata teljesítéséhez azzal fogott hozzá, hogy gyámoltját a saját pénzéből tisztességesen kiöltöztetvén, nyomban fürdőre küldte. Június 21-én történt ez.

Forrás: Déri Gyula: Petőfi Zoltán - Petőfi-Könyvtár XV. füzet –

Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása Budapest, 1909.