2015. máj. 7.

Déri Gyula: Petőfi Zoltán – X. A temetés





Petőfi Zoltánt november 6-án du. 4 órakor temették.

„A főváros villámgyorsan megtelt Petőfi Sándor egyetlen fia halálnak hírével, s különösen az ifjúság képzeletét keltette föl leginkább, oly nagy számmal jelent is meg a temetésen, hogy a legtúlzottabb várakozást is felülmúlta” – írja egy egykorú tudósítás -. A temetés olyan volt, aminőt Batthyány temetése óta nem látott a főváros. Az írói kar oly tekintélyes számban volt képviselve, mint ahogyan régen nem látták; ott volt Arany Jánostól kezdve a legszerényebb hírlapi munkásig mindenki.

A pazarul ékesített gyászkocsit az állami gimnáziumi ifjúság kísérte égő fáklyákkal, - mint amely tanintézetnek utoljára tagja volt a megboldogult. A hosszú menet a nagyközönség élőfala közt vonult a sírkertbe, hol az est csöndjében, mielőtt a hideg göröngyök elborították volna, fájdalomtól megtört hangon Dolinay Gyula búcsúzott el a sírba szállttól. A háznál Réti Gyula joghallgató mondott beszédet, s az elhunyt koporsójára az egyetemi ifjúság nevében babérkoszorút tett.

Dolinay beszédének egyik pontja így szól:

„A tehetség elvitázhatlanul meg volt benne, a tanulmány, az előkészület sem hiányzott. Csak egy hiányzott nála: az egészség. A halál élete ama szakában lepte meg, midőn a gyűjtött anyaggal, műveivel fel akart lépni. E készület hátrahagyott jelei talán felfogják ébreszteni a szunnyadó lelkiismeretet azokban, kik vétkes meggondolatlansággal – bár szeretetből – a különben is gyönge testszervezetet még jobban igyekeztek összetörni, tápot nyújtva az ifjú könnyelműségének. Ha ő nem Petőfi Zoltán, ha nem lett volna oly varázsa e névnek, mely mindenki szívéhez utat nyitott számára, talán e szomorú sorsra még nem jut.”

A temetés után a lapokban megjelent tudósítások cáfolatául Dolinay a következő nyilatkozatot tette közzé:

„Sok  mindenféle közlemény jelent meg Petőfi Zoltán halálával kapcsolatban, a megboldogult halála előzményeiről. Írták, hogy nyomorban sínylődik, hogy elhagyatva, egy kisded „kamrában” víjja az élet és halál tusáját. E közlemények által felhíva érzem magamat az igazság érdekében kijelenteni, hogy a megboldogult lakásomon élte le utolsó perceit, mely nem pazarul ékesített ugyan, de egyszerű igényeket mindenkor kielégít. Az ápolás körül a megboldogult gyámja, továbbá Szendrey Ignác, a nagyatyja, Petőfi István, Gyulai Pál és Horváth Árpád úr családjával együtt vetekedve igyekeztek a betegség kínos napjait, a beteg minden kigondolható kívánságának teljesítése által enyhíteni.

Általánosan ismert és tekintélyes orvosok, ú.m. dr. Korányi, dr. Wagner egyetemi tanárok és dr. Polyák gyógyították a beteget; tanácskozást tartottak az okvetlenül bekövetkező halál idejének lehető legtávolabbra taszítására. – Szóval, a leg-legnagyobb gonddal és figyelemmel csüggött a betegen minden rokona s nem kíméltek semmi áldozatot, ha a körülmények kívánták. Hogy a megboldogult még jó egészségében, csak ideiglenesen, rövid időre igénybe vett szerény hajlékomat haláláig megtartotta, annak magyarázata azon őszinte baráti ragaszkodásban van, mellyel egymás iránt viseltettünk. Pest, 1870. november 17. Dolinay Gyula.”

Szendrey Ignác is adott ki egy nyilatkozatot, melyben köszönetet mondott az ifjúságnak a temetésnél mutatott részvételéért. Hozzátette, hogy hálájának más alakban is kifejezést fog adni.

Hogy mire gondolt, megmagyarázza az alábbi okirat.



ALAPÍTVÁNY-LEVÉL,

mely alólírt, mint az 1870-ik* (* Az eredetiben elnézésből 1871 van írva.) évben elhunyt árva Petőfi Zoltán nagyatyja, és végakarata végrehajtója által, annak halála előtti óráiban szóval kijelentett kívánsága folytán, hogy hátramaradandó vagyona szegényebb sorsú, de jó magaviseletű tanulók némi segélyezésére fordíttassék, - következőképp állíttatott ki:

1-ször: Jelen alapítvány „Petőfi Zoltán tanulók segélyző alapítványa” címét viselendi.

2-szor: Az alapítvány célja szorgalom és erkölcsökben kitűnő szegény tanulók segélyezése.

3-szor: Ezen alapítvány osztrák értékű négyszáz (400) forintnyi tőkéből áll, mely jelenleg kamatozás végett a pesti takarékpénztárban van elhelyezve.

4-szer: Az alapítványi tőke és kamat jövedelmei kezelésére a pesti állami főgimnáziumi tanári testület tanácsa kéretik és hatalmaztatik fel.

5-ször: Ezen kezelésre nézve kiköttetik, hogy a felajánlott és máris letett 400 forint összegből névértékben ugyanennyiről szóló, a Petőfi Zoltán alapítványa javára lekötendő földtehermentesítési kötvények vásároltassanak, mindaddig, míg az olyan összegre nem nevekszik, melynek kamatjábul egy másik 20 forintnyi ösztöndíj alakíta, a további maradvány ismét ily értelemben lévén kezelendő.

6-szor: Ezen segélyben részesíttessék a pesti állami főgimnáziumban tanulmányait végző ötödik osztálybeli oly tanuló, ki szorgalma és jó erkölcse, egyszersmind szegénysorsa tekintetéből arra érdemesnek találtatik.

7-szer: Ezen ösztöndíj a pesti állami főgimnázium tanártestületi tanácsa által minden tanév kezdetén, éspedig az előbbeni évbeli alkalmazkodás eredményéhez képest lészen az általa a fentiek alapján legérdemesebbnek elismert tanuló részére kiadandó.

8-szor: A főfelügyeleti jog ezen alapítványra nézve a magas Vallás- és Közoktatási M. K. Minisztériumot illeti, az alapítvány jövedelmének mikénti felhasználásáról szóló kimutatás a kezelőség részéről ugyanoda lészen évenkint felterjesztendő.

9-szer: Ezen alapítólevél a magas Minisztérium és annak számvevősége, úgy a pesti állami főgimnázium levéltárai számára három egyenlő példányban kiállíttatik, s az alapító nevében annak nagyatyja, úgyis mint végakarata végrehajtója által két tanú jelenlétében aláíratik.
         Kelt Pesten, január 14-én 1872.
Szendrey Ignác s.k.,
mint Petőfi Zoltán nagyatyja és
végrendelete végrehajtója.

         Előttünk:
Gyulai Pál s.k.,
Baráth Ferenc s.k.,
mint tanúk.
         7462. sz. Jelen alapítványlevél a vallás- és közoktatási magyar. kir. Minister által jóváhagyatik.
         Budán, 1872-ik évi Mártius hó 30-án.
                   Minister úr megbízásából:
Mészáros Ferenc
osztálytanácsos.
(P. H.)

Hogy ezt az alapítványt az V. ker. államgimnázium ifjúsága kapta a temetésnél tanúsított részvételéért, az érthető. Nincs azonban magyarázat arra, hogy miért éppen az ötödik osztály tanulói? Zoltán sohasem járt ebbe az intézetbe, nem is tanult ottan, csak éppen be volt egyszer írva, de akkor sem az ötödik osztályba (amelyet a kegyesrendieknél végzett), hanem a nyolcadikba, honnan a törzskönyv bejegyzése szerint nyomban kimaradt. Ebből a különben jelentéktelennek látszó körülményből az a félreértés származott, hogy Zoltán iskolai pályája már az ötödik osztálynál megszakadt volna, mert annak is híre terjedt, hogy legutoljára ebbe az intézetbe járt. Így volt meggyőződve Izsó Miklós, a nagynevű szobrász is, ki Petőfi Zoltán életnagyságú mellszobrát elkészítette, s azt az államgimnázium önképzőkörének ajándékozta, melynek szűk kis szobájában a nagy érdekességű szobrot évenkint egyszer, a megnyitó ünnepen közszemlére állítják. A szobor gipszből van, a sorsa tehát az lesz, hogy az ide-oda hurcolás közben valamikor el fogják törni. Nem kegyeletesebb lenne, ha az intézet a Petőfi ereklye múzeumnak ajándékozná, mivelhogy Petőfi Zoltán az intézetnek úgysem volt sohasem a tanulója.* (* Wagner Alajos úr, a kir. államgimnázium igazgatója, kinek e megjegyzésemet élőszóval elmondtam, felfogásomnak igazat adott, s még e könyv megjelenése előtt értesített, hogy a tanári testület az ő indítványára a szobrot az ereklyemúzeumnak ajándékozta, s azt átadni kész. Mire magamhoz vettem az ajándékozásról kiállított okiratot s azt a szoborral együtt bevittem az ereklyemúzeumba. D. Gy.)

Petőfi Zoltán után tulajdonképpen 1299 forint 60 krajcár maradt, ennyit adott át a gyámpénztár a temetés után Szendrey Ignácnak. A nagyapa ebből kifizette a temetés és az emlékkő költségeit, a gyógyítás és ápolás díját, Zoltán különböző adósságait, amely tételek együtt 1065 forint 20 krajcár, amit a nagyapa 400 forintra egészített ki s a fent ösmertetett célra fordított.

A hagyatéki iratokat 1871. február 21-éig Pest városárvaszékénél őrizték, honnan az említett napon áttették az akkor fölállított budapesti királyi törvényszékhez, hol 5639 1871. oktató és 6860/1870. irattári szám alatt vannak elhelyezve.

Petőfi Zoltán szellemi hagyatékát a temetés utáni napokban Dolinay Gyula vette gondjaiba. Összeszedte kéziratait és nyilvánosságra hozta, hogy mit talált. Közlése szerint volt a kéziratok közt három fordított színmű, 150-160 eredeti és fordított költemény, több ismeretterjesztő és fordított cikk. Hátrahagyta továbbá rövid önéletrajzát is.

Mindezeket Dolinay elhelyezte a Zoltán útiládájába, s azt Petőfi István jelenlétében lezárva, elküldte Gyulai Pálhoz. A kéziratoknak egy másik része, a már említett Beliczey Imre nevű orvosnövendéknél, Zoltán barátjánál maradt, ki azokat Abafi Aigner Lajosnak adta át. Ezek közt volt néhány elbeszélés és fordítások Goethe, Schiller és Georges Sand műveiből. Abafi különböző folyóiratokban ezek nagyobb részét közzétette.

Petőfi Zoltán még nem volt egészen huszonkét éves, mikor meghalt, az ő irodalmi működése megítélésénél ezt nem szabad szem elől téveszteni. És ha művei olvasása közben csak rá gondolunk is az apjára, ne feledjük, hogy ennek  a világhírű nagy embernek is az első költeménye a Borozó, csak 1842. május 22-én jelent meg, tehát huszadik életévében és hogy abban az évben összesen csak tizenhárom költeményt írt, a következőben pedig harminckettőt. Ezek közt mindenesetre sok remek alkotás van, mégis ha Petőfi Sándort is ily fiatalon veszítettük volna el, ma talán még mindig gyászolnánk és sajnálnák, de semmi esetre sem adóznánk emlékének azzal a föltétlen hódolattal és bámulással, amit a későbbi években elért emelkedése követel.

Petőfi Zoltán ifjú életét felfutó növénynek kell tekintenünk, melyet virágzása előtt korai fagy tarolt le, s amelyen néhány fonnyadt bimbónál és lankadt levélnél egyéb nem maradt.

Kegyeletes dolog összegyűjteni e bimbókat és leveleket, koszorút kötni belőlük és rátenni az apa sírjára. Ki egykor nagy jövőt jósolt „lelke szép kis ágának” és kérlelte a halált, ne legyen oly kegyetlen „magával rántani idő előtt”. A halál kérlelhetetlen volt és nem hagyta valóra válni az apa vágyát, melynek ebben a sóhajtásban adott kifejezést:

Vajha egykor ekkép szólanának,
nem búsulva sírom szélinél:
„Meghalt! de nincs kára a hazának,
Nincs, mert lelke a fiában él!”

Higgyük, hogy e remény teljesülhetett volna, ha Zoltán életben marad. Az apa iránt való kegyeletnek tartozunk e hittel.

Hátrahagyott munkái közt kevés az, ami érettebb korából való. Mint gyermek már verselt éspedig elég szorgalmasan, tizenháromtól tizenhét éves koráig egész vastag füzetet írt tele mindennemű kísérletekkel, s ezek közt akad néhány, ami a közlést megérdemli. Tizenhét éves korában azután egyszerre nagy változás állott be az életében: idegen városokban, hova iskolába adták, hiányos felügyelet alá került, s mint fentebb részletesen meg van írva. könnyelmű cimborák társaságában, véget érni nem akaró, léha és erkölcsrontó mulatságokba süllyedt. Ez az életmód nemcsak egészségét ásta alá, de tehetségének is sírja lett és nemcsak tanulását hanyagolta el emiatt, de hűtelen lett a lanthoz is, melyről pedig azt hitte, hogy az apjától szállott örökbe rá. Amit ezekben az években írt, minden során meglátszik a visszaesés, még a verselés mesterségét is mintha egyszerre elfelejtette volna: lépten-nyomon vén a mérték ellen s a rímei is tökéletlenebbekké válnak. Sőt az írása is annyira kuszált lesz, hogy minden grafológiai ismeret nélkül megállapítható belőle a lelkivilág összhangjának bizonyos mértékű felbomlása. Petőfi Zoltán egész külső és belső élete ebben az időben a kormányvesztett hajóhoz hasonlítható, mellyel a szelek kényük-kedvükre játszanak. Még szeretni sem tud úgy, mint a korabeli fiatalemberek szeretni szoktak; hiába találja meg a bájos, előkelő leányt, ki hozzá jó volt, s neki reményeket nyújtott: az első alkalommal hűtelen lesz hozzá; a magasban álló ideált, akiért küzdenie kellett volna, elhagyja könnyen elérhető örömökért, melyet közsorsú, műveltségben mélyen alatta álló nők társasága kínált neki.

Az erkölcsi megtisztulást csak egészsége árán szerezhette meg. Attól kezdve, hogy tudatára ébredt a veszedelemnek, melyben élete forgott, lassanként magába szállt és visszanyerte munkakedvét is. Ismét írni kezd és verseit ezentúl csiszoltabb külalak jellemzi.

Mindazáltal kevés, igen kevés az, amit tőle e kötetbe föl lehetett venni. És amelyeket kiadhatóknak találtam, azokból a költeményeiből is ki kellett hagyni néha egy-egy versszakot, mely külalak, benső tartalom, vagy kifejezésbeli elégtelenségével a különben csinos kezdet és vég között zökkenő átmenet volt s megzavarta volna az összhangot. De ha emígy itt-ott el is vettem valamit a versekből: egyetlenegy, nyilván tévesen leírt sor kivételével („A szerelem” 4. és 6. sora) hozzá nem tettem, vagy meg nem változtattam semmit. A versek nagyobb részét különben minden változtatás nélkül lehetett közölni, és így ez a kis mutatvány mégis csak a valódi Petőfi Zoltánt állítja elénk.

*

Forrás: Déri Gyula: Petőfi Zoltán - Petőfi-Könyvtár XV. füzet –
Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása Budapest, 1909.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése