Petőfi
Zoltánt november 6-án du. 4 órakor temették.
„A
főváros villámgyorsan megtelt Petőfi Sándor egyetlen fia halálnak hírével, s
különösen az ifjúság képzeletét keltette föl leginkább, oly nagy számmal jelent
is meg a temetésen, hogy a legtúlzottabb várakozást is felülmúlta” – írja egy
egykorú tudósítás -. A temetés olyan volt, aminőt Batthyány temetése óta nem
látott a főváros. Az írói kar oly tekintélyes számban volt képviselve, mint
ahogyan régen nem látták; ott volt Arany Jánostól kezdve a legszerényebb
hírlapi munkásig mindenki.
A
pazarul ékesített gyászkocsit az állami gimnáziumi ifjúság kísérte égő
fáklyákkal, - mint amely tanintézetnek utoljára tagja volt a megboldogult. A
hosszú menet a nagyközönség élőfala közt vonult a sírkertbe, hol az est
csöndjében, mielőtt a hideg göröngyök elborították volna, fájdalomtól megtört
hangon Dolinay Gyula búcsúzott el a sírba szállttól. A háznál Réti Gyula joghallgató mondott beszédet,
s az elhunyt koporsójára az egyetemi ifjúság nevében babérkoszorút tett.
Dolinay
beszédének egyik pontja így szól:
„A
tehetség elvitázhatlanul meg volt benne, a tanulmány, az előkészület sem
hiányzott. Csak egy hiányzott nála: az egészség. A halál élete ama szakában
lepte meg, midőn a gyűjtött anyaggal, műveivel fel akart lépni. E készület
hátrahagyott jelei talán felfogják ébreszteni a szunnyadó lelkiismeretet
azokban, kik vétkes meggondolatlansággal – bár szeretetből – a különben is
gyönge testszervezetet még jobban igyekeztek összetörni, tápot nyújtva az ifjú
könnyelműségének. Ha ő nem Petőfi Zoltán, ha nem lett volna oly varázsa e
névnek, mely mindenki szívéhez utat nyitott számára, talán e szomorú sorsra még
nem jut.”
A
temetés után a lapokban megjelent tudósítások cáfolatául Dolinay a következő
nyilatkozatot tette közzé:
„Sok mindenféle közlemény jelent meg Petőfi Zoltán
halálával kapcsolatban, a megboldogult halála előzményeiről. Írták, hogy
nyomorban sínylődik, hogy elhagyatva, egy kisded „kamrában” víjja az élet és
halál tusáját. E közlemények által felhíva érzem magamat az igazság érdekében
kijelenteni, hogy a megboldogult lakásomon élte le utolsó perceit, mely nem
pazarul ékesített ugyan, de egyszerű igényeket mindenkor kielégít. Az ápolás
körül a megboldogult gyámja, továbbá Szendrey Ignác, a nagyatyja, Petőfi
István, Gyulai Pál és Horváth Árpád úr családjával együtt vetekedve igyekeztek
a betegség kínos napjait, a beteg minden kigondolható kívánságának teljesítése
által enyhíteni.
Általánosan
ismert és tekintélyes orvosok, ú.m. dr. Korányi, dr. Wagner egyetemi tanárok és
dr. Polyák gyógyították a beteget; tanácskozást tartottak az okvetlenül
bekövetkező halál idejének lehető legtávolabbra taszítására. – Szóval, a
leg-legnagyobb gonddal és figyelemmel csüggött a betegen minden rokona s nem
kíméltek semmi áldozatot, ha a körülmények kívánták. Hogy a megboldogult még jó
egészségében, csak ideiglenesen, rövid időre igénybe vett szerény hajlékomat
haláláig megtartotta, annak magyarázata azon őszinte baráti ragaszkodásban van,
mellyel egymás iránt viseltettünk. Pest, 1870. november 17. Dolinay Gyula.”
Szendrey
Ignác is adott ki egy nyilatkozatot, melyben köszönetet mondott az ifjúságnak a
temetésnél mutatott részvételéért. Hozzátette, hogy hálájának más alakban is
kifejezést fog adni.
Hogy
mire gondolt, megmagyarázza az alábbi okirat.
ALAPÍTVÁNY-LEVÉL,
mely
alólírt, mint az 1870-ik* (* Az eredetiben elnézésből
1871 van írva.)
évben elhunyt árva Petőfi Zoltán nagyatyja, és végakarata végrehajtója által,
annak halála előtti óráiban szóval kijelentett kívánsága folytán, hogy
hátramaradandó vagyona szegényebb sorsú, de jó magaviseletű tanulók némi
segélyezésére fordíttassék, - következőképp állíttatott ki:
1-ször:
Jelen alapítvány „Petőfi Zoltán tanulók segélyző alapítványa” címét viselendi.
2-szor:
Az alapítvány célja szorgalom és erkölcsökben kitűnő szegény tanulók
segélyezése.
3-szor:
Ezen alapítvány osztrák értékű négyszáz (400) forintnyi tőkéből áll, mely
jelenleg kamatozás végett a pesti takarékpénztárban van elhelyezve.
4-szer:
Az alapítványi tőke és kamat jövedelmei kezelésére a pesti állami főgimnáziumi
tanári testület tanácsa kéretik és hatalmaztatik fel.
5-ször:
Ezen kezelésre nézve kiköttetik, hogy a felajánlott és máris letett 400 forint
összegből névértékben ugyanennyiről szóló, a Petőfi Zoltán alapítványa javára
lekötendő földtehermentesítési kötvények vásároltassanak, mindaddig, míg az
olyan összegre nem nevekszik, melynek kamatjábul egy másik 20 forintnyi
ösztöndíj alakíta, a további maradvány ismét ily értelemben lévén kezelendő.
6-szor:
Ezen segélyben részesíttessék a pesti állami főgimnáziumban tanulmányait végző
ötödik osztálybeli oly tanuló, ki szorgalma és jó erkölcse, egyszersmind
szegénysorsa tekintetéből arra érdemesnek találtatik.
7-szer:
Ezen ösztöndíj a pesti állami főgimnázium tanártestületi tanácsa által minden
tanév kezdetén, éspedig az előbbeni évbeli alkalmazkodás eredményéhez képest
lészen az általa a fentiek alapján legérdemesebbnek elismert tanuló részére
kiadandó.
8-szor:
A főfelügyeleti jog ezen alapítványra nézve a magas Vallás- és Közoktatási M.
K. Minisztériumot illeti, az alapítvány jövedelmének mikénti felhasználásáról
szóló kimutatás a kezelőség részéről ugyanoda lészen évenkint felterjesztendő.
9-szer:
Ezen alapítólevél a magas Minisztérium és annak számvevősége, úgy a pesti
állami főgimnázium levéltárai számára három egyenlő példányban kiállíttatik, s
az alapító nevében annak nagyatyja, úgyis mint végakarata végrehajtója által
két tanú jelenlétében aláíratik.
Kelt Pesten, január 14-én 1872.
Szendrey Ignác s.k.,
mint Petőfi Zoltán nagyatyja és
végrendelete végrehajtója.
Előttünk:
Gyulai Pál s.k.,
Baráth Ferenc s.k.,
mint
tanúk.
7462. sz. Jelen alapítványlevél a
vallás- és közoktatási magyar. kir. Minister által jóváhagyatik.
Budán, 1872-ik évi Mártius hó 30-án.
Minister úr megbízásából:
Mészáros Ferenc
osztálytanácsos.
(P.
H.)
Hogy
ezt az alapítványt az V. ker. államgimnázium ifjúsága kapta a temetésnél
tanúsított részvételéért, az érthető. Nincs azonban magyarázat arra, hogy miért
éppen az ötödik osztály tanulói? Zoltán sohasem járt ebbe az intézetbe, nem is tanult
ottan, csak éppen be volt egyszer írva, de akkor sem az ötödik osztályba
(amelyet a kegyesrendieknél végzett), hanem a nyolcadikba, honnan a törzskönyv
bejegyzése szerint nyomban kimaradt. Ebből a különben jelentéktelennek látszó
körülményből az a félreértés származott, hogy Zoltán iskolai pályája már az
ötödik osztálynál megszakadt volna, mert annak is híre terjedt, hogy
legutoljára ebbe az intézetbe járt. Így volt meggyőződve Izsó Miklós, a nagynevű szobrász is, ki Petőfi Zoltán életnagyságú
mellszobrát elkészítette, s azt az államgimnázium önképzőkörének ajándékozta,
melynek szűk kis szobájában a nagy érdekességű szobrot évenkint egyszer, a
megnyitó ünnepen közszemlére állítják. A szobor gipszből van, a sorsa tehát az
lesz, hogy az ide-oda hurcolás közben valamikor el fogják törni. Nem
kegyeletesebb lenne, ha az intézet a Petőfi ereklye múzeumnak ajándékozná,
mivelhogy Petőfi Zoltán az intézetnek úgysem volt sohasem a tanulója.* (* Wagner Alajos úr, a kir. államgimnázium igazgatója, kinek e
megjegyzésemet élőszóval elmondtam, felfogásomnak igazat adott, s még e könyv
megjelenése előtt értesített, hogy a tanári testület az ő indítványára a
szobrot az ereklyemúzeumnak ajándékozta, s azt átadni kész. Mire magamhoz
vettem az ajándékozásról kiállított okiratot s azt a szoborral együtt bevittem
az ereklyemúzeumba. D. Gy.)
Petőfi
Zoltán után tulajdonképpen 1299 forint 60 krajcár maradt, ennyit adott át a
gyámpénztár a temetés után Szendrey Ignácnak. A nagyapa ebből kifizette a
temetés és az emlékkő költségeit, a gyógyítás és ápolás díját, Zoltán különböző
adósságait, amely tételek együtt 1065 forint 20 krajcár, amit a nagyapa 400
forintra egészített ki s a fent ösmertetett célra fordított.
A
hagyatéki iratokat 1871. február 21-éig Pest városárvaszékénél őrizték, honnan
az említett napon áttették az akkor fölállított budapesti királyi
törvényszékhez, hol 5639 1871. oktató és 6860/1870. irattári szám alatt vannak
elhelyezve.
Petőfi
Zoltán szellemi hagyatékát a temetés utáni napokban Dolinay Gyula vette
gondjaiba. Összeszedte kéziratait és nyilvánosságra hozta, hogy mit talált.
Közlése szerint volt a kéziratok közt három fordított színmű, 150-160 eredeti
és fordított költemény, több ismeretterjesztő és fordított cikk. Hátrahagyta
továbbá rövid önéletrajzát is.
Mindezeket
Dolinay elhelyezte a Zoltán útiládájába, s azt Petőfi István jelenlétében
lezárva, elküldte Gyulai Pálhoz. A kéziratoknak egy másik része, a már említett
Beliczey Imre nevű orvosnövendéknél, Zoltán barátjánál maradt, ki azokat Abafi
Aigner Lajosnak adta át. Ezek közt volt néhány elbeszélés és fordítások Goethe,
Schiller és Georges Sand műveiből. Abafi különböző folyóiratokban ezek nagyobb
részét közzétette.
Petőfi
Zoltán még nem volt egészen huszonkét éves, mikor meghalt, az ő irodalmi
működése megítélésénél ezt nem szabad szem elől téveszteni. És ha művei
olvasása közben csak rá gondolunk is az apjára, ne feledjük, hogy ennek a világhírű nagy embernek is az első
költeménye a Borozó, csak 1842. május 22-én jelent meg, tehát huszadik
életévében és hogy abban az évben összesen csak tizenhárom költeményt írt, a
következőben pedig harminckettőt. Ezek közt mindenesetre sok remek alkotás van,
mégis ha Petőfi Sándort is ily fiatalon veszítettük volna el, ma talán még
mindig gyászolnánk és sajnálnák, de semmi esetre sem adóznánk emlékének azzal a
föltétlen hódolattal és bámulással, amit a későbbi években elért emelkedése
követel.
Petőfi
Zoltán ifjú életét felfutó növénynek kell tekintenünk, melyet virágzása előtt
korai fagy tarolt le, s amelyen néhány fonnyadt bimbónál és lankadt levélnél
egyéb nem maradt.
Kegyeletes
dolog összegyűjteni e bimbókat és leveleket, koszorút kötni belőlük és rátenni
az apa sírjára. Ki egykor nagy jövőt jósolt „lelke szép kis ágának” és kérlelte
a halált, ne legyen oly kegyetlen „magával rántani idő előtt”. A halál
kérlelhetetlen volt és nem hagyta valóra válni az apa vágyát, melynek ebben a
sóhajtásban adott kifejezést:
Vajha egykor ekkép szólanának,
nem búsulva sírom szélinél:
„Meghalt! de nincs kára a hazának,
Nincs, mert lelke a fiában él!”
Higgyük,
hogy e remény teljesülhetett volna, ha Zoltán életben marad. Az apa iránt való
kegyeletnek tartozunk e hittel.
Hátrahagyott
munkái közt kevés az, ami érettebb korából való. Mint gyermek már verselt
éspedig elég szorgalmasan, tizenháromtól tizenhét éves koráig egész vastag
füzetet írt tele mindennemű kísérletekkel, s ezek közt akad néhány, ami a
közlést megérdemli. Tizenhét éves korában azután egyszerre nagy változás állott
be az életében: idegen városokban, hova iskolába adták, hiányos felügyelet alá
került, s mint fentebb részletesen meg van írva. könnyelmű cimborák
társaságában, véget érni nem akaró, léha és erkölcsrontó mulatságokba süllyedt.
Ez az életmód nemcsak egészségét ásta alá, de tehetségének is sírja lett és
nemcsak tanulását hanyagolta el emiatt, de hűtelen lett a lanthoz is, melyről
pedig azt hitte, hogy az apjától szállott örökbe rá. Amit ezekben az években
írt, minden során meglátszik a visszaesés, még a verselés mesterségét is mintha
egyszerre elfelejtette volna: lépten-nyomon vén a mérték ellen s a rímei is
tökéletlenebbekké válnak. Sőt az írása is annyira kuszált lesz, hogy minden
grafológiai ismeret nélkül megállapítható belőle a lelkivilág összhangjának
bizonyos mértékű felbomlása. Petőfi Zoltán egész külső és belső élete ebben az
időben a kormányvesztett hajóhoz hasonlítható, mellyel a szelek kényük-kedvükre
játszanak. Még szeretni sem tud úgy, mint a korabeli fiatalemberek szeretni szoktak;
hiába találja meg a bájos, előkelő leányt, ki hozzá jó volt, s neki reményeket
nyújtott: az első alkalommal hűtelen lesz hozzá; a magasban álló ideált, akiért
küzdenie kellett volna, elhagyja könnyen elérhető örömökért, melyet közsorsú,
műveltségben mélyen alatta álló nők társasága kínált neki.
Az
erkölcsi megtisztulást csak egészsége árán szerezhette meg. Attól kezdve, hogy
tudatára ébredt a veszedelemnek, melyben élete forgott, lassanként magába
szállt és visszanyerte munkakedvét is. Ismét írni kezd és verseit ezentúl
csiszoltabb külalak jellemzi.
Mindazáltal
kevés, igen kevés az, amit tőle e kötetbe föl lehetett venni. És amelyeket
kiadhatóknak találtam, azokból a költeményeiből is ki kellett hagyni néha
egy-egy versszakot, mely külalak, benső tartalom, vagy kifejezésbeli
elégtelenségével a különben csinos kezdet és vég között zökkenő átmenet volt s
megzavarta volna az összhangot. De ha emígy itt-ott el is vettem valamit a
versekből: egyetlenegy, nyilván tévesen leírt sor kivételével („A
szerelem” 4. és 6. sora) hozzá nem tettem, vagy meg nem változtattam
semmit. A versek nagyobb részét különben minden változtatás nélkül lehetett
közölni, és így ez a kis mutatvány mégis csak a valódi Petőfi Zoltánt állítja
elénk.
*
Forrás: Déri Gyula:
Petőfi Zoltán - Petőfi-Könyvtár XV. füzet –
Kunossy, Szilágyi és
Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása Budapest, 1909.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése