Ete Rener Zsigmond: Vak Laji

Az idő, az idő. Megront mindent, ami jó; s ami rossz, azt még rosszabbá teszi. Hanem meg is gyógyít. Csak a szívet nem tudja meggyógyítani soha. Nem csoda, ha Vak Lajit is az ölte meg, a – szíve. Pedig a cigánynak nem szokott szívbaja lenni. A cigány nem válogatós.

S lám Vak Laji mégis válogatott. Senki sem tetszett neki.

Pedig bizony elég csinos lány volt a Cinca.

Bolondult is utána eléggé.

Hanem hát egészen elütött Vak Laji a többi cigánytól.

Csak éppen az arca volt olyan barna, mint a többié, csak a haja olyan fekete.

Meg aztán a zenéje.

Az igaz, hegedülni se tudott úgy senki, mint ő, mikor a kezébe fogta azt a régi hegedűt, aminek a belsejébe belé van írva, hogy: „Fecit Straduarius Cremonä.”

De hát akárki csinálta is a hegedűt, játszani rajta csak Vak Laji tudott.

Ha mulatni, ha búsulni akart valaki, csak a Vak Laji medicinája kellett neki.

Jó dolga is volt Vak Lajinak. Soha semmi szüksége.

Bankója volt annyi, hogy akár körülrakhatott vele egy vármegyét, mégis soha pénze nem volt. Hja, repül a bankó. Ugyan minek verne fészket?

Réz Péter uramnak leginkább tetszett az a medicina, amit Vak Laji osztogatott a nyirettyűjéből.

Lagzi volt nála minden nap. Vendég annyi, amennyi elfért a házban.

Egy nap búsult Réz Péter uram, akkor mindig vígat kellett húzni, nehogy megölje a nagy bú a gazdát. Másnap jó kedve volt, akkor meg csupa bús nótát kellett kirázni abból a fából, különben nagy kedvében szétrúgta volna Réz Péter uram a házát.

Némelykor igen sok bogara volt Réz Péter uramnak.

Meg jó bora, terített asztala. Azért aztán nem csoda, ha a vendég soha ki nem fogyott a háztól.

De volt ám mindennél drágább valamije. A felesége.

Olyan gyöngylátta kis menyecske volt az… Párját se látta senki egész Erdélyben.

Az a mosolygó két szem, meg az a két eper ajak, annak a mosolygós két szemnek a nevető visszhangja.

Nem csoda, ha Réz Péter uram hébe-korba bolond volt.

Abban a tündérek kertjében… azon a dobogó keblen pihenni, - boldoggá teszi az embert, s mégis bolondítja. Őrültté teszi.

Mennyország lehet abban a szívben. Aki abban lakhatik, nem kívánkozik az soha mennyországba.

S hányan kívánkoztak abba a tündér szívbe, abba a gyönyörök kincstárába. Persze kívánkozhattak akár ítéletnapig.

Nem volt oda bejutása senkinek. Csak éppen Réz Péter uramnak. Azé volt az a mesebeli szép kert, amiben örömalma, gyönyör szőlő, boldogság virága terem.

Milyen boldog ember. Milyen bolond ember.

Vak Laji mindennap eljött Réz Péter uramhoz muzsikálni.

Akár hívta, akár nem. Tudta jól, hogy szívesen látják. Máshová hívhatták könyörögve. Nem ment el, ha fél világot ígértek volna érte. Hja bizony, szép menyecske a Réz Péter felesége. Még a cigány szíve is meggyúl.

Még a cigány szívét is megégeti a nap.

Mikor elhúzta a legszebb nótáját, „Daru madár száll a légben”, azt az ő nótáját, amit ő csinált. A mindenki nótáját. Mert mindenki csak azt akarta hallani.

Nem nézett sehova, csak a levegőbe. Úgy játszott. Nem látott senkit, csak a hegedűjét. Még azt sem.

S amíg játszott, egy fényes csöpp hullott a szeméből s folyt végig az arcán, ráhullott a hegedűjére, amitől az még jobban kesergett, még jobban sírt.

Aki hallotta, annak majd meghasadt a szíve. A könnye folt, akármilyen erős ember volt is. Mikor a férfiszív is csak szív.

Mikor annak a hegedűnek olyan hangja van, mint talán a mennybéli angyaloknak.

- Ne húzd úgy, ne húzd úgy, meghalok tőle!

Pedig éppen a víg napja volt Réz Péter uramnak.

Hanem azért csak ömlött a könny a szeméből. A szíve összeszorult.

Édesen, fájón.

A felesége is sírt. Pedig asszony csak akkor tud sírni, ha egyedül van.

- Ne húzd! Ne húzd már!

Hiába mondod te annak. Nem hallja az már, nem hall az most semmit.

Ott jár valahol a lelke a fellegek közt.

Vagy talán valamelyik csillagból hallgatja az a nótát, az ő nótáját, a saját nótáját.

Csak a keze jár már. Meg a szeme dülled ki. A másik, a bal, úgyis örökre le van csukva. Azért is hívják Vak Lajinak.

Réz Péterné fölkelt, kiment a szobából, ne lássák, hogy ő is sír.

Hanem ahogy kiment, Vak Laji is elhallgatott.

Letette a hegedűjét. Nagyot nézett a levegőbe, mintha hallgatóznék, mintha várná, hátha meghallja a nótáját. Talán visszahozza valami szellő,v agy tán a napsugár.

Aztán szó nélkül fölkelt. Hóna alá fogta a hegedűjét.

Hagyták menni, úgyis eleget ríkatta már őket. Megöli őket azzal a bús nótával, a Vak Laji nótájával, amit olyan szívesen hallgat az ember s ami olyan kegyetlen, olyan halálra búsító nóta.

Vak Laji kiment a rétre, leült az árok mellé. Úgy lógatta le a lábát. Maga mellé tette a hegedűjét.

Nézett ki a messzeségbe, a nap fényébe, az illatos légbe. Kezével a füvet tépegette.

Az egyik szál még harmatos volt, az ráömlött a kezére. Mint valami könny, amit valaki a kezére sírt.

- Hát már akárhová megy, mindenütt sírnak? Szegény cigány. Könny, bú a te örömöd. Mintha csak megátkoztak volna.

- Ha nem cigány lenne. Ha úrnak született volna?!

Soha cigánynak még ilyen eszébe nem jutott. De mikor neki úgy tetszik valaki…

Az a mennyországból ideplántált gyöngyvirág. Az a mosolygó rózsa, aminek a szeme járása szebb zene minden cigány zenénél, minden nótánál,m ég a Vak Laji nótájánál is.

Utána kapott a hegedűjének.

A szél lassan fújt végig a nyárfa lombján. Az lassan-lassan meghajlott előtte, s mint valami legyező, hajtotta a szellőt feléje. A hajával játszani kezdett az a kis fuvalom, az a kis sóhaj, amit a virágok küldtek feléje. Azok a kis mezei virágok, amik úgy hajtogatták a fejüket előtte. Aztán úgy hallgatták a nótáját.

A Réz Péterné ablakából kihajolt valaki. Réz Péterné volt.

Hallgatta a nótát. A nóta elszállott a húrokról. Betöltötte az egész mezőt. Az illat összeolvadt a zenével.

Aztán egyszer csak elhallgatott. Eldobta a hegedűjét. Felugrott. A szeme, az egyik úgy fénylett; ragyogott a másik helyett is.

Odarohant a Réz Péterné ablaka alá. Megfogta a két kezét, úgy imádkozott hozzá.

Megmondta neki, hogy szereti. Mondott neki mindent. Egészen bolond volt.

Réz Péterné csak nézte a bolond cigányt. Még a fülébe hangzott a nótája hangja, amiben benne van egy élet fájdalma; a szív kínja. Az a fájdalom, ami elfogja az embert, ha azt a nótát hallja, az a fájdalom, ami egy cigány szívében született.

S mikor végigzeng a mezőn az a nóta, mintha templom volna az a zöld térség, s egy megkínzott szív elfojtott fájdalma sírna oda fel az égre, imádkoznék oda fel a mennybe kegyelemért.

Réz Péternét elfogta a csodálat.

Nem látott maga előtt semmit. Nem látta a könyörgő cigányt, aki fogja a kezét, s úgy esdekel hozzá, ahhoz a gyönyörű két szeméhez.

Vak Laji szívére szorította azt a két liliom kezet. Egy csókot nyomott Réz Péterné arcára, aztán egy másodikat…

Réz Péterné felébredt álmából.

Eltaszította magától azt a vakmerő embert, akinek az arca barna, hanem a szeme, a szíve égő tűz, olyan égő, mint a nap.

Hirtelen bezárta az ablakot.

Mintha csak a mennyországot csukta volna be előtte.

Vak Laji állott, nézte az ablakot, az ablak mögött tovasuhanó árnyékot.

Egy angyalt, aki eltűnt örökre, boldogságot, mit vissza nem hozhat soha senki.

Visszament a hegedűjéért. Hóna alá vette. Ment. S mintha álmodnék, szeme eltévedt a messzeségbe. Szíve, mintha örökre elaludt volna, nem érzett semmit.

A szellő csak játszott a hajával, körülölelte, körülcsókolta szelíden.

- Maradj itt, maradj, ne menj el!

Zenélj nekünk. Mi majd hallgatunk. Olyan szép az a nóta, a te nótád. A Vak Laji nótája.

Aztán mindig erősebben fújt a szellő.

Kegyetlenül belé kapott a hajába.

Messziről sötét, fekete fellegek siettek feléje, mintha ijeszteni akarnák, vagy talán csak inteni.

- Menj vissza, oda, ahol szeretnek. Cinca úgy szeret, meghal érted százszor, ha úgy akarod. Mindenki szeret, mindenki.

Hagyta menni a fellegeket. Hadd beszéljen a szellő. Csak ment, pedig maga sem tudta hová.

Utat se látott sehol. Egyenesen keresztül a mezőn, a földeken. Odafönn a feje fölött minden sötét lett. A fellegek összetódultak. Csak itt-ott mosolygott még elő a nap. Nézte kíváncsian, miért lett oly sötét az ég. A sötét fellegeken visszatükröződtek a sugarai, mint valami arany küllők.

Aztán az a fény is mindig kisebb lett A nap is eltűnt egészen.

A fellegek olyan sietve jöttek, mintha futnának valami elől.

Egyszerre csak hosszú fényes kígyó szaladt végig az égen. A villám.

Iszonyú dördülés felelt rá.

Vak Laji fölébredt a dörgésre. – Ha! Ez az idő! Ilyen idő kell neki. A vére forrni kezdett, a szemén is olyan fényes, tüzes kígyók szaladtak végig, mint odafent az égen.

Közelben erdő állott. A szél vadul rohant végig a fákon. Látszott, hogy rázza őket. Úgy hajlongtak, remegtek.

Vak Laji megállott. Felnézett az égre. nevetve, gúnyosan.

- Olyan, mint a szép asszony. Olyan, mint Réz Péterné. Az imént még mosolygott, most meg oly haragos, mint az ördög.

Hanem azért két csókod mégis az enyém. Vak Laji két csókot lopott tőled szép asszony.

- Megállj te vihar! Velem akarsz kiállani?! No hát állj ki, ha tudsz, ha kibírod velem!

Előkapta hegedűjét. – Ráhúzta a nótáját, a Vak Laji nótáját. – De mégsem egészen az a nóta volt.

Sírt kezében a hegedű. Aztán ordított, mint a vihar, mint a vihar danája, a villámok zenéje.

Keze remegett. Szeme villogott. Még a hegedű is sírt talán. – Az egyik húr lepattant róla. Vak Laji játszott három húron.

A vihar elállott egy percre, mintha hallgatózna. Mintha elbűvölte volna a zene. Annak a vakmerő embernek a zenéje, aki ott áll a szabad ég alatt. Haja szétszáll a levegőbe; szemével fenyegeti a fellegeket. S a nótája a viharnál is kegyetlenebb.

Aztán újrakezdte, mintha megtanulta volna tőle azt a zúgó nótát a vihar. Beledúdolt a hegedű nótájába. Versenyt sírtak, versenyt ordítottak, - a vihar és a hegedű.

Aztán újra lepattant egy húr. – Iszonyúan dörgött az ég. Percre csendes lett minden. A hegedű is elhallgatott. – Az eső zuhogni kezdett. Villámlott, dörgött, mintha ítélet napja lenne.

Itt-ott egész tenger keletkezett. A víz ömlött mindenfelé.

A széles mezőn egy hegedű feküdt. Mellette, aki életében rajta hegedült, egy ember, kinek arca egészen elszenesedett, fekete volt, mint akit a villám ért. – Vak Laji volt.

Forrás: Magyar Dekameron - elbeszélések 310-318. l. – Összeállította Hevesi József – Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása