Herczeg Ferenc: A báli ruha

Öreg este volt. A nyaraló előtt álló ősi gesztenyefa sűrű virágesőt hintett alá a magasból.

Liza az ebédlő asztalára állította az apró atlasztopánokat, melyeket a cipész az imént hozott, aztán kicsapta hattyúpihés báli legyezőjét és körülpolkázta az asztalt, valami csintalan indulót dúdolva hozzá.

- Hej, Béni bácsi – szólt hozzám -, meglásd, ma elbolondítok egy pár embert. Fehér ráncos szoknya – kivágott, sima derék -, könyökig érő, puffadó ujjak: ennyi az egész… Nevetségesen egyszerű, de ennivaló csinos!

Meg voltam győződve, hogy Liza teljesíteni fogja amaz egypár emberfiának szóló fenyegetését, mert ez a gyermek utóbbi időben kezdett veszedelmesen csinos lenni. Könnyű, karcsú, mozgékony – kissé szeszélyes, kissé elhamarkodott -, de nagyjában fölötte kedves. Már jómagam is héba-korba csak erőlködve folytathattam a hors concours álló nagybácsi szerepét, melyre rokonságunk, de még inkább kopaszodó fejem, kárhoztatott.

Időközben berohant Árpád, Liza fivére. Először viselt életében frakkot; ügyetlen volt, mint egy fiatal vizsla és izgatott, mintha érettségije előtt állana.

- Hát Liza, mégsem vagy kész?

- Mikor a varrónő mégsem hozta el a ruhámat!

Árpád kivonta a nagy aranyórát, melyet ez estére nagybátyjától kapott kölcsön. „Akkor el is fogsz késni, - már kilenc óra.”

- Jézusom! Liza fölszisszent és kifutott az erkélyre. Odaát a gyógyterem ablakai fényes tűzkockákként ragyogtak az éjben, a szél kuszált zenehangokat hozott át.

Árpádon egyszerre kitört a bálozó láz; izgatottan gyömöszölte nagy kezeit a fehér kesztyűkbe.

- Hogy ti asszonyok sohasem tudtok idejekorán elkészülni! – mondta atyjától tanult zsörtölődéssel.

- Mindjárt itt kell lennie a ruhának – erősködött Liza, akin lassankint erőt vett a félelem.

- Én bizony nem várok, élhetetlenkedett a fiú; tagja vagyok a fogadóbizottságnak, - nekem kell a szép Maróthynét a terembe vezetnem!

Elment. Liza közel állt a síráshoz.

- Óh, az a szép Maróthyné már ezzel a tacskóval sem restell kacérkodni!

A szabónőre haragudott, de Maróthynét szidta, - mint minden kacér leány, ki nem állhatta a kacér asszonyokat.

Később fölvette kesztyűit és topánjait, kevés rizsport tett arcára, mely a nyáron egy kissé megbarnult és házi ruhájában szembe ült velem. Várt. Idegei teljes megfeszítésével, kínzó türelmetlenséggel várt. Anyja ingó tollbokrétával hajában, suhogó selyemuszállyal, maga is növekedő izgatottsággal járt-kelt az ebédlőben. A ruha csak nem akart megérkezni a városból. Lassankint rajtam is gyötrő türelmetlenség vett erőt.

- Az a varrónő! – mondogatta egyre-másra a két nő, éghez emelve szemeit.

Liza jószívű gyermek volt, de meg vagyok győződve, hogy e pillanatban nem sajnálta volna a hanyag mamzellt beszolgáltatni az inqusitió kínzókamrájába.

- Pedig angazsálva vagyok – mondta Liza később kétségbeesetten.

- A doktorral? – kérdeztem.

Ha máskor a doktort említettem, rendesen elpirult s ok nélkül feleselni kezdett, - most búsan bólintott a fejével.

Újra berohant Árpád. Haja föl volt borzolva, nyakkendője fülén állott, frakkjából pézsmaillat áradt elő.

- Hát még sincs itt a ruha? Odaát már javában táncolunk. Most jön a négyes: pantalon, etée! Táncmozdulatokat tett és hosszú lábaival körülevickélt a szobában.

- Édes Árpád – mondta Liza elszoruló hangon -, mondd meg a doktornak, hogy várjon, - csak kissé várjon – a ruhán rögtön itt lesz…

Árpád a sarokba vonta húgát és suttogni kezdett vele. Pénzt kérhetett, mert Liza előkereste ezüstkagylós tárcáját. Máskor nem volt ennyire bőkezű, de most valószínűleg le akarta kötelezni Árpádot, hogy lelkére beszélje a doktornak.

Mikor elment, a leány újra kilépett az erkélyre és nedves szemekkel tekintett a bálterem ablakaira. A közeli téli kert tájékáról az orchideák bódító illatáramot küldtek, mely forró, fullasztó hullámokban csapódott a szagló érzékekre, mint orgonazúgás a dobhártyára.

Odaát jelt adtak a négyeshez. Liza lecsüggesztette fejét, aztán azzal felelt a rövid tussra, mely negélyesen, mint egy zengő kérdés hangzott föl a langyos éjben, - hogy hirtelen sírva fakadt.

Megfogtam kezét. – Ne légy gyermek, Liza! –

Anyja is megsimogatta kedvenc fejét. – Soha nagyobb baj ne érjen! –

Ismét Árpád lépett be, ezúttal dühös volt.

- Szemtelenség! – kiáltotta, ki fogom hívni a doktort! Két hét óta vagyok angazsálva Maróthynéval, s most azt hazudja, hogy régebben foglalkozott már a doktorral, rám meg Málcsit akarják tukmálni, azt az iskolás libát,- egyre vihog, ha az ember valami okosat beszél… Aj!

Liza elhalványodott. Maróthyné a doktorral táncol, - az ő doktorával!

A négyes odaát kezdetét vette, a zene vígan pezsgő ütemeibe a rendező harsány szava vegyült. Liza sötéten bámult maga elé. Valószínűleg a szép Maróthynéra gondolt, amint negélyesen ringatja magát csípőin és mosolyogva kacérkodik a doktorral, - az ő doktorával!

E pillanatban ügető kocsi közeledett az országúton. Liza szemei szikráztak… A ruha!

Kalapom után kaptam és lefutottam a kocsi elé, - nem a ruha, csak két huszártiszt érkezett meg a bálra.

- Nos? – kérdezte Liza sápadtan, mikor visszatértem a nyaralóba.

- Nem az.

- Óh! Szinte éreztem, amint egy rút, fájdalmas repedés ment át a leány szívén és az egész mindenségen, s amint az a sok keserűség, ami összehalmozódott Liza lelkében, szenvedélyes gyűlölettel fordult Maróthyné, a doktor, a mamzell és az egész világ ellen.

Némán állt az ablakfülkében, forró homlokát a hűvös üvegtáblának támasztva, halántéka dobbanásán számította a tovapergő másodperceket.

Unalmamban monocle-próbát kezdtem rendezni a tükör előtt. A falióra mutatója félelmetes gyorsasággal szökött körbe.

Anyja végre odalépett leányához. Már házi pongyolában volt.

- Legjobb lesz, ha lefekszel, gyermekem.

- Lefeküdni? – zokogott fel Liza.

- Egy negyedtizenkettőre van, - most már sehogy sem mehetünk,m ég ha meg is jönne a ruhád.

A leány lehajtott fővel fogadta anyja csókját, aztán hideg kis kezét nyújtotta elém és szobájába ment. Egy ideig még hallhattuk halk zokogását, aztán elcsendesült.

- Álomba sírta magát – mondta anyja, midőn elhagytam a nyaralót, vad bosszúérzettel eltelve a varrónő iránt.

A többit már csak hallomásból tudom.

Úgy volt, hogy éjfél felé, mikor odaát a füzértáncra került a sor, egyszerre vad, erőszakos csattanás zavarta meg a nyaraló csendes szendergését. Liza szobájában lövés dördült el!

Rémült sikoly hangzott át a hosszú szobasoron, dúlt arcú nők futkostak, végre befeszítették Liza szobaajtaját.

A leány zokogva és elfödött arccal vergődött a kereveten. A szőnyegen ama buldogrevolver feküdt, melyet a szeles Árpád szokott ágya mellett tartani, hogy visszaverje vele a bakonybeliek esetleges támadását.

Orvost, hamar orvost!

Az orvos megjött, egyenese a bálról jött. Frakkja gomblyukába fehér aster volt tűzve, hóna alatt klakkját tartotta. Szálas, fiatal alak, kissé túl izmos vállakkal, szabályos metszetű arca barna és komoly, mintha ércből volna öntve.

Egy futólagos pillantás Liza karjára, melyen piros karcolás látszott, meggyőzte, hogy nincs veszély, - ezért a leány anyjára fordította figyelmét, kit beteggé tett a rémület. Később a cselédet a fürdői gyógyszertárba küldte egy csipet karbolos vattáért. Addig is egyedül maradt a sebesült mellett.

- Miért tette ezt? – kérdezte hevesen.

A leány persze nem felelt. Szenvedélyes lelkében most már felülkerekedett a dac. Azért is meg fog halni. Nem mozdul, nem szól, egy helyben marad, míg valahogyan magától meg nem hal.

- Nem felel?

Azért sem!

A doktor vakmerően fölemelte Liza állát, - a leány arca vérvörös volt, szemeit erősen lehunyta. Most már a doktorból kicsattant a visszafojtott méreg, azzal a gorombasággal, mely úgy látszik, szabadalma a doktoroknak, mondta:

- Tudja mit? Maga egy ostoba gyermek!

Liza kissé fölszisszent, de nem mozdult, csak szája széle rándult meg, mintha nagy kedve volna sírva fakadni.

- Meg akart halni, mert nem jött meg a ruhája? Vajon minő arccal állt volna teremtője elé? Lássa, maga nevetséges volna, ha nem volna annyira szánalomra méltó.

Liza most már megszegte fogadalmát, megszólalt:

- Mit akar? Menjen táncolni!

- Liza!

- Menjen, menjen, - a szép Maróthyné várja.

- Liza! Mi közöm Maróthynéhoz?

- Nem bánom, táncoljon vele annyi négyest, ahányat akar.

- Én, négyest, Maróthynéval?

- Nem vele táncolta az elsőt is?

- Nem, hisz magát vártam. Maróthyné a fürdőorvos asszisztensével táncolt…

Tehát a másik doktorral!

Kútforrásaim itt ellentmondásba keverednek. Az egyik, Árpád, azt állítja, hogy midőn belépett Lizához, a doktort a szőnyegen térdelve találta; a cseléd ellenben, ki ugyan e pillanatban visszajött a gyógyszertárból, azt vallja, hogy a fiatal tudós a seb vizsgálásába volt merülve.

Tény, hogy mikor reggel lélegzet nélkül a nyaralóba siettem, a sebesült éppen azzal volt elfoglalva, hogy Girardi-kalapjára új szalagot varrjon.

- Liza, igaz az, mit hallottam?

- Mit hallottál? – kérdé a legártatlanabb arccal.

- Ami az éjjel történt…

A leány fehér fogait mutatta.

- Igen, a doktor megkérte a kezemet.

- Csodálom a doktort, én nem vennélek el.

Igazán, nagy ideje volt, hogy okos férjet kapjon!

Forrás: A Hét - 1. évf. 4. sz. Bp., 1890. jan.26.