Csak
olyan a köd itten, mint másutt. De előttem mégis különös, hogy az Andrássy úton
köd van. Úgy érzem, hogy az a külvárosokba, a szák és piszkos utcákba való, hol
az emberek nem törődnek az időjárással, jó és rossz időben azt a ruhát viselik,
amelyik éppen van, - ahol a szegénység szemérmesen megvonul és ha ráborul az a
nedves, sűrű fátyol, elrejtőzhetik
mögötte a világ szeme elől. – Londont csak ködben tudom elképzelni. De London
alatt nem a gazdag palotavárost gondolom, hanem azokat a sötét fészkeket, ahol
a nyomor megszokta önnönmagát és olyan nagyra nőtt, hogy a könyörület hozzá fel
nem ér. Ott van a világon a legsűrűbb köd és a legínségesebb nyomor és onnan az
a babonás hitem, hogy a köd a nyomornak lehelete. – Aztán elgondolom, hogy
amióta olyan szépre épült az Andrássy út, nagyon sűrű lett nálunk a köd…
Pedig
ez a mi Andrássy utunk mutogatásra készült. Sugár iránya egyenesen a
világvárosok sorába vezetett bennünket. Ezek a büszke, magas paloták hirdetik a
mi kultúránkat, a mi művészetünket és – gazdaságunkat. Mi látszik belőlük most?
– Hat lépésnyire a sima aszfalt, hat lépésen túl szürke pára, mely eltakar
mindent. Két sor vörösen lobogó gázláng jelöli az utat, de alig egy
kőhajításnyira. Ha elfelejtem, hogy két végtelen palotasor közt járok, mi sem
emlékeztet rá. Sőt úgy érzem, nincsenek is itt paloták. A köd agyamba
fészkelődött. Elmosódott gyermek-emlékek megelevenülnek. Jobbra-balra a
könyökutca piszkos házai állanak az ő faragatlan kapuikkal, sötét boltjaikkal.
Bűz tölti el a környéket, a kocsiúton mosdatlan gyerekek hancúznak. A
Kék-kakas- (most Petőfi-) utcával szemben a legnagyobb ház a „Zöld Koszorú”, a
zsibárusok hangos kurtakorcsmája. Aztán tágul az utca, apró sátrak,
kosárrakások lepik el a tért, zöldség-, hulladékszag csapja meg az embert.
Libák gágognak, kofák rikácsolnak, az az élénk, piszkos kép terül el előttem,
mely a keletet jellemzi. A Hajós tér ez. (Most a mi harmonikus operaházunk
emelkedik rajta és Mahleré a vásár.) Azon túl ismét szűk és piszkos utca és
azon túl – itt cserben hagy az emlékezetem, lehet, hogy volt valami, lehet,
hogy nem volt azon túl semmi.
Nagyot
fordult azóta a világ. A Könyök-utca, a „Zöld Koszorú”, a Hajós tér csak
ködképek. Valóságban az Andrássy út van itten, a mi büszkeségünk, a mi
hiúságunk utcája. Nem is építették ezt, hanem megteremtették. Egy varázsütésre.
Két évtized előtt még a téglagyárakban volt, ma már egy örökkévalóság óta itt
van. De megteremtették volna-e, ha örökösen borongna rajta a köd?
Feltekintek.
A túlsó oldalon az egyik ablak táblája nincs betéve. Nem látok egyebet, csak a
fal piros kárpitjából egy darabot és az égő négyágú függőlámpát. Olyan
barátságos, olyan hívogató éjjel az ilyen világos ablak. Aki ott lakik, az
boldog lehet. És ilyen boldog emberek véges-végig laknak az Andrássy úton.
Tehát nem csupán a külső csillogtatás kedvéért épült ez az út, hanem annyi
palotába való ember van Budapesten, hogy föl kellett azt építeni.
Hol
voltak ezek az emberek azelőtt? – Viskókban laktak? – Vagy úgy keletkeztek az
épülő palotákkal arányosan? Hiszen nálunk még egyre építkeznek és minden út
fejedelmi lakás számára akad egy fejedelem, aki elfoglalja. A jólétet is lehet
megépíteni, mint a házakat?
Aztán
hová lett az a sok, sok szegény ember, aki előbb itt tanyázott? – Az a hely,
melyet most egy család foglal el, tíz családnak adott hajlékot. Minden ember
helyett, aki most itt lakik, tíz ember tűnt el, ki tudja, hová?...
Van
valami igazságtalanság, valami kegyetlenség ebben az építkezésben. Hangzik a
teremtő szó: „Legyen palota!” És ekkor se kérdve, se szólva neki rontanak a
szegény embereknek és lebontják fejük felett a fedelet. Ezek az emberek,
akiknek semmi közük a mi világvárosi álmainkhoz, még egészen természetesnek
találják ezt és pusztulnak. Kár volna is ellenállani. A palotának megvan a maga
szelleme, a viskónak is, egyik a másik házában nem tanyázhatik.
Valamikor
az Andrássy útnak még sugárúti korában vagy hat szegény ember, akik nem tudtak
másutt lakást kapni, összeállt és – ha nincs kenyér, megteszi a kalács is! – az
egyik újonnan épült palotában nagy utcai lakást bérelt. A tulajdonos persze
csak akkor ismerte meg bérlőit, mikor azok már behurcolkodtak. Riadalom a
szomszédságban, hahota az újságokban. Ilyen még nem esett meg, mióta palota
épül. Mindennap nagy sokaság gyűlt a ház elé és mulatott a mezítlábos
gyerekeken, kik az ablakokban ugrándoztak örömükben, hogy ők most úgy laknak,
mint a gazdagok. De nem tartott soká az öröm, a háziúr szabadulni akart az
ilyen lakóktól mindenáron és szabadult. Ez volt az egetlen kísérlet, melyet a
„bennszülöttek” területük visszafoglalására kockáztattak.
A
gazdagság útjában nincs akadály. Minden palota egy-egy bevehetetlen vára. A
nyomor meghúzódik előle, mint az indián a civilizáló fehérek elől, ismeretlen,
sötét odúkban, ahol megülepszik, sűrűsödik, mint a köd! A civilizáció a pénz
fegyverével küzd ellene, de nem írtja ki, csak elsöpri. Sajátságos küzdelem,
melyben a gazdagság hódít és a nyomor győz!...
*
A
terézvárosi toronyóra megszólal. Éjfél után egy óra. Milyen különös gondolatok
bántanak! Mintha az a szürke pára egész tömegében megmozdult volna és nekidőlne
a zárt kapuknak… Nem köd az, hanem a régi Könyök utca szelleme, mely téli
éjszakánként egykori otthonában kísért és hangtalan szavával megront mindenkit,
aki ráfigyel. – Ne álljon vele szóba senki se!
Néhány
alak bontakozik ki a homályból. Az Andrássy úti kaszinóban mulatság van, onnan
jönnek. Sietve és szótlanul haladnak, lekonyult fővel, feltűrt gallérral, jól
beburkolózva. Áthatolnak a lenge tömegen, az oszlik-foszlik előttük és mögöttük
ismét egybefoly… A nyomor légkörében járnak, érzik nyomását, félnek
leheletétől, de nem ismernek reá – látják és nem akarnak látni…
Forrás: A Hét - 1. évf. 4. sz. Bp., 1890. jan.26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése