Jókai Mór: Holt költő szerelme

Zeng a liget a csalogány dalain:
   Mélázza a völgyi tilinkót;
A bérczi patak csókdossa szeliden
   A rózsafüzért, a habokba leringót;
Langy szellet a bokrot, a méh a virágot:
 

„Hát mink én édenem üdve, világom,
   Meg nem csókoljuk-e egymást?

Hát mink meg nem csókoljuk-e egymást?
   Én? - és Te? meg Ő? - Háromszivü egység!
Szép hölgyem ölén nevető kicsinyem,
   Óh kérlek! óh kérlek az égre, nevess még!
Lantom szerelemre felajzva remeg:
 

Hadd énekelem meg gyermekemet! -
   - Szerelmi dalt a fiamhoz!”

„Hadd zengjek dalt a fiamhoz. -
   Nem tudja, mi az még? - Dajkadana!
Majd hogyha megérti, szivébe bevésse
   Ah annyival édesebb ajkad, anya.
Elmondd neki, apja ki volt, hova lett?
Mily boldogul élt, a mig élt, te veled,
   Nőm. - Özvegyem tán, mire hull a levél.

Tán özvegyem, a mire hull a levél!
   Óh mondsza, felejteni tudsz-e te engem?
- Olcsó a halál, hova engemet hinak. -
   Majd meghal-e nálad is árva szerelmem?
- ‘Óh nem, nem, örökkön örökre soha!
Ha téged a sir rabol el, mi oda
   Mindketten e sirba leszállunk...’”

„Olcsó a halál, hova engemet hinak!”
   A harcz mezején rendet a ki vág,
Nem válogat az, nem hallgat imára,
   Nem nézi, ki a tövis és a virág?
Kit fed feledés moha, hol kimulék?
S kit vesz föl a hir ege, csillagul ég!
   Nem hangszere lant a halálnak...

Ám harczi robaj, dobogó paripák,
   Bőszült tömegek vihar-átka!
Vérnász, hol a csókokat osztja a vas,
   S a sir hideg férge a mátka;
Jajszóknak kardala! - Tüzi harang! -
- És közbe’, ha csend marad, pendül a lant.
   S azt mondja: „előre, halálba!”

„Már nyugszik a harcz,» károgja busan
   Lombhagyta juharról a holló.
„A vér mezején nincs több aratás;
   Már mind lekaszálva a tarló...”
- ‘Gyászhirnöke harczi mezőnek! izend meg:
Hol bajnokom? Hol van a hős, a ki zengett?
   Szólj! hol van a férj, a kit ugy szereték?’

Holló felel: Úgy ketten szereténk őt!
   Sok deli hős indula szavára;
- ‘Dus lakomám nekem és fiaimnak...
   Én megsiratom; te ne várjad!
Száz közt ő legalul fektetten
Alszik - Gyászoljuk meg a hőst mink ketten.
   Én holtig. - Az uj nászéjig az özvegy...’

Uj nászéjig az özvegyi fátyolt,
   Oly lenge lepelt, eltépi a szél.
A férfi vigaszba’ mi láng, mi varázs van!
   S az asszonyi sziv, az hajh nem aczél!
- A holtnak az álmot! A szivnek öröm kell!
Nem félt a halott! Szép lepke, te röpkedj,
   Majd ha a nászzene tánczra hevit!

Nászzene hangjainál repül a pár:
   Uj szerető karján deli asszony;
A tarka füzér, a menyasszonyi disz
   Leng fürteiről kigyózva le hoszszan.
S még boldogabb óra, mely eljön a csenddel:
Ajkat, szemet édesen elcsuk a szender;
   Csak két sziv dobogása beszél...

- - Csak két sziv dobogása beszél...
   Hát ott ama harmadik: sirbeli rém?
Csontfő, koszorus kalpag fövege,
   Sirbolti világ fénylik szemürén,
Ott szive fölött a koronátlan
Ország czimer, - éppen e helyen át van
   Lőve: mutatja a felbuzogó vér...

És szól, nem az ajk, hanem a vérző seb:
   „Én édenem üdve, világom!
Mint várlak régen epedve lakomba!
   Neked és kicsinyemnek vetve az ágyom:
Hármunknak elég. Nem költ ki se zajjal.
Jó hosszu az éj ott, meszszi a hajnal,
   Éjfél az idő, jer alunni hivem!

Jer vélem alunni lakomba! mi szép az!
   Zöld bársony a domboru kúp födele
Átszőve virággal, - arany, hiaczint,
   Tarka kavicsmozaik belseje
És butora, - halld én boldogságom!
Legdrágább csont a világon:
   Hős fiak csontkoponyája merőn...”

‘Csontkoponya! - Te nem Ő vagy! - Ereszsz el!
   Férjem soha nem voltál. - Idegen!
Arczod nem övé. - Nem láttalak én. -
   Hagyj nyugtot - eredj sirodba - nekem!’
- A rém koponyája nevet: «Hahahá!
Tréfás a világ szörnyen od’ alá!
   Szép asszony, ime igazad van.”

„Sok társam e házban. Együtt mi lakunk; -
   Nem leltem az arczom; téved a kéz;
Ám visszamegyek s majd meglelem azt:
   A válogatás ott bármi nehéz;
S majd visszajövök, ha valódi fejem
A sok koponyák sora közt kilelem.”
   Szól s eltünik a siri álom.

És megjelen ujra, megtartja az éjfélt:
   Elmondja, mit álmodik ember a sirban?
Elmondja, hogy élnek a holtak alant?
   Rég elfeledettet: a multba mi hir van?
Hajdankori kéjt, - porlepte reményit; -
És zengi szerelmi dalát, ama régit. -
   Ő az! - Csak feje nem. - Az a másé. -

Mind másnak az arcza, mit elhoz alantról:
   Álarczai száma tömérdek:
Van vén, - fiatal, - komorabb, szelidebb;
   Kik mind a közös nagy üregbe befértek.
És hija nejét, s szerette fiát,
Nő, gyermek, álmából ijedve, kiált,
   ’Nem! Te nem Ő vagy! Nem megyek én!

És hija nejét és gyermekit is
   Husz évig a rém szakadatlan,
Sirján a tövis megtépi, ha kél,
   És öltönye mind szakadottabb;
Majd árnya csupán a régi alaknak:
Fénytünemény, odavetve falakra,
   S még egyre susog: „óh jertek oda!”

Ősz asszony lesz a nő, vén ifju a gyermek:
   Élő váz, ki az életet unja;
Kín látni anyának! - A szíve beteg,
   A szive nehéz; ez a földre levonja;
‘Oh leld igaz arczodat meg valahára!
Nem rettegi éjjeli jöttödet, várja,
   Várja sóhajtva az asszony, a gyermek.’

S felkölti szerelme hivása az alvót,
   És megjelen éjféli óra előtt: -
Ugy tündököl arcza, merész szeme villan,
   És ajka mosolyg, a miként azelőtt.
Kard s lant keziben. - Eldobja magától, -
Más dolga! Szeretve karolja ma által
   A gyermeket és az anyát.

És elviszi őket messze magával,
   Hol háza fölött szép zöld a födél.
A rózsabokor rajt öszszeborul,
   S hullatja viragit hamva fölé...
- Elvitte magával mind, mi övé volt,
S most kezd csak alunni nyugodtan a rég holt.
   Mig fenn magas égen csillaga ég!

S zeng a csalogány a tavasz ligetén. -
   Költőnk dala sir pásztorfurulyából. -
Villámaival csókolja meg egymást
   Két felleg az alkonyi égen távol. -
Nem dörg: méh döng a virágon...
Lenn súg a halott: „Szűm üdve, világom,
   Csókoljuk örökre mi egymást!”