Ha ősi kastély diszes termiben
Reá világot lámpa fénye vet;
Nem lát szükséget semmiben:
Van kenyere, talál meleg tejet;
Ha van, hová lehajtsa kis fejét;
Fütött szobákban gondos dajka kéz
Ringatja gazdag bölcsejét:
Az árva sorsa akkor is nehéz!
hát még ha zordon, vészes éjszakán
Zokogva, fázva, félve bujdokol;
Rémet teremt elé a vak magány,
Feléje kar segitni nem hajol;
Ha nem talál sehol védő falat,
Nyomor kiséri völgyön és hegyen,
Ha nincs számára betevő falat:
Az árva akkor, vajh’, mivé legyen?
Elveszne, mint virág a parlagon,
Mit eső nem növel, nem ér a nap,
Mit láb tapos, mit elnyom tüske, gyom,
Mi megtörik a szélroham alatt;
Elveszne, mint a pelyhes kis madár
Ha elragadják tőle karvalyok
A fészkelő anyát, míg magra jár, -
Ha nem volnának földi angyalok!
Egy földi angyalt én is ismerek,
Ki e szent névre bizvást érdemes;
Anyát talál az anyátlan gyerek
Ő benne, ki szivében oly nemes;
Ő benne, ki a mult keserveit
Áldásos egy jövőbe temeti,
S a vértanuért gyászos lepleit
Árvák örömkönyébe fürdeti.
Egy óhaj kél szivemnek rejtekén,
Míg arczképét im itt leleplezem:
Árvák nevében áldást kérek én
Reá, s imára kulcsolom kezem:
Tövis helyett, mi egyre vérzi még,
Virág diszitse fönkelt homlokát!
Nehéz sebére nyujtson irt az ég!
Áldás kisérje minden nyomdokát.
Forrás: Családi kör XVIII.évf. 2. sz. Buda-Pest. 1877.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése