'Szegény árva vagyok, az Isten is látja.
Bus özvegységemnek egyetlen istápja,
Szerelmes gyermekem!
Amikor látom, hogy katonának készűlsz:
Majd kétségbe esem!'
„Isten, az özvegyek és az árvák atyja,
Kigyelmedet, édes szülém el nem hagyja,
De nékem menni kell...!”
S könyhullatás között nyakába borulván,
Az özvegy így felel:
'Tíz esztendeje mult, hogy szegény bátyádat
Olaszország felé vitték katonának,
Azóta oda van...
Most meg te is elmégy, te is oda maradsz...
S nem lesz nekem fiam!'
„Ne féljen! még meg sem álmodja azt kelmed
Hófehér paripán mikor itthon termek
Bátyámmal mint a szél...!
Azt megbecsűljük... szárazzal, meleggel
Eltartjuk, míg csak él!”
Könybe s imádságba merűl a jó özvegy;
Míg éjjeI a fiú egy tábortűzhöz megy; -
„Jó estét vitézek!”
Jól megtermett legény...! az öreg katonák
Mind szemébe néznek.
Adjon Isten! mondák, - egy pedig rá kiált:
Mit keresel öcsém? „Kardot meg paripát!”
Katonás a válasz.... !
Ember vagy atyafi, akárhol termettél!
Lesz minden, csak válassz!
Másnap, midőn szépen meghasadt a hajnal:
Bátor legényünk a huszárok közt nyargal,
S felette lobogván
A szélben a zászló: szeme lángol, - mellén
Megszükűl a dolmány.
Ért azután harcot és viszontagságot,
Soha meg nem szaladt, sok embert levágott,
S mihelyt kardot ránta:
Olyan lett kezében mindjárt, mint a fürész, -
Már a kard nem állta!
Mikor zászlót látott város, falu tornyán,
Mely neki nem tetszett, - kiáltott mogorván
A harangozónak:
Bevedd azt a ponyvát ! - mert mindjárt kirántom
A tornyot alólad!
Szerették pajtási, ha bús volt is néha,
Mert máskép mindig kész volt nála a tréfa;
S hol kvártélyba szállott,
Három-négy nap múlva, midőn elbucsúzott:
Már megsiratták ott!
De ím a Dunánál nagy ütközet készűl,
Hatalmas erő áll szemközt mindkét részrül;
Mind a két táborban
A kemény csatákban megedzett vitézek
Lelke, java ott van.
Ott a bátor lovas kardjával kezében,
A szuronyos gyalog rohamra van készen;
Még csendesen állnak...
De látszik szemökből, hogy dus aratása
Lesz ma a halálnak.
Azonban az ágyu egy részről megszólal,
S mennydörögve felel rá a másik oldal;
Közelébb, közelébb...!
Melegszik a csata, szurja-vágja egymást
A harcedzette nép.
Most lelte meg a mi legényünk is párját...!
Ő is lovas, az is... ! egymást jól bevárják,
Akkor összevágnak;
Már mindkettő lankad, - de még egy sebbel sem
Árthatott egymásnak.
Eddig a kar vivott, most már kezd a harag
Egymásra szikrázó szemmel pillantanak. -
Egy percig szótlanul
Küzdenek, - és akkor mindkettő lováról
Halálsebben lehull...
... És most egymás felé nyulnak ki kezeik...
A halálnak révén egymást megismerik
Az édes testvérek...
Ah sors! lábad alatt a szegény halandó
Olyan, mint egy féreg!!
Hát a szegény özvegy? amikor csak ráér:
Buzgón imádkozik két kedves fiáér...
Várja őket - s boldog!
Azonban egy napon roszúl lesz hirtelen
S félre beszél rólok.
Éjfélkor felkiált: ah, fiaim jőnek... !
Fehér paripája van mindakettőnek,
Nézzétek csak... amott!
Azzal lehanyatlik kiterjesztett karja,
Megnémul, és - halott!
Ne félj szegény asszony! két kedves gyermeked,
Kikért ugy fájt szived, kiket ugy szeretett:
Most már föltalálja...
Hozzád sietnek ők... viszi a halálnak
Fehér paripája!
Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása
1877.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése