Néz nyúgatra, borús szemmel néz vissza keletre
A magyar, elszakadott testvértelen ága nemének;
A könyörű eget, a földet vizsgálja hiába:
Nem leli meg nagyait, nem téged messze ható kéz,
Zrínyi! dicsőségünk, végső daliája nevünknek,
Minket béke ölel, kürtszó nem ijeszt fel öléből!
Völgy és hegy, s a frígyes egek gyönyörinkre mosolygók,
S kedvesek a ligeten folyamok menetében az árnyak;
És ha kedvünk, ha ez a lélek nem volna letörve,
Mely bal sorsa fölött diadalmasan álla, s vadonná
Pusztúlási között sem hagyta vadúlni hazánkat:
Bántatlan mulatozhatnánk százféle örömmel,
S verhetné az eget tíz ország szerte magyar dal;
De te, midőn egyedűl várad közepébe vonúlál,
Fegyverid, a leghűbb társak, villogva le hozzád,
S a hadat, és a had munkáit büszke Szigetnél
Égi sugalmaktól íhlett lelkedve fogadtad,
S mély vala, s szent a gondolatok forrása szivedben,
Mert a szent haza volt, az örökké drága magyarnak:
Akkor nem vala oly bájjal környéked igéző.
És mikoron, valamint a távol tengeri zúgás,
Vagy mint eldühödött zivatar morajában utóhang,
Úgy zendűle föl a megharcolt ütközet, a már
Század előtt küzdött viadalmak hangja, körödben,
S istenedő szemmel daliákat, s harci vidéken,
Sok had tengere közt Szigetet, mint áll vala látád,
S ősödet, elmaradó Vidot a mint kémli vasával
És, Deli Vid, Deli Vid! törököt rettentve kiáltja;
Durva török pedig elréműl, s fut előle hadastúl
S a roppant tábor derekát fölijeszti futással;
Akkor az ifju tatár, s az erőben durva Demirhám,
Déli ölő szélként fölkelnek víni Szgietre,
És dörög, és reng a kapu sok szakadatlan ütéstől; -
Mindezeken mikor andalgasz, s a szörnyü csaták közt
Rózsavilágában, mint tündér hajnali álmot,
Felhozod a gyönyörű, a gyönge Kumilla szeremét;
Vagy pedig intézed, deli Víd szép hölgye miként jár
Férje után Szolimán seregében, az angyali hűség
Szárnyain, és védőt mint lel viadalmas urában,
Őket jó Karabúl, mint sólyomszárnyu sebes szél
Hogy viszi rajta-ütő törökök boszujára Szigetbe:
Ilyen gondolatok közepett szép lelki világod
Földöntúli lakók seregével gazdagon, a mint
Ontja dalait az örök hévvel lobogókat, azonban
Néma, s borúlt, mint a mély sír, körülötted az éjfél:
Akkor sincs biztos nyugodalmad az az őri falak közt;
Mert tolvaj török üszköt vet váradra, lobogva
Völgyi lidércként átröpül az, fölijeszti magányos
Éjedet álfénynyel, s rettentő szikralökéssel;
És egyszerre lakod mind a négy sarka megindúl,
Rengenek a megütött falak, árkod gödrei telnek
S dárdavető hajdúk riogatnak benne falaidra;
Akkor az égi lakók lelkedből összezavartan
A fölvert álmok halovány seregeihez egyűlnek,
S képöket oly tisztán többé nem látja meg elméd.
Még is erőt veszesz a bal időn. daliái Szigetnek
Hirkoszorú nélkül nem fognak menni halálra.
Mint viharok közepett magasúlva fogantatik a sas,
És közel a villám honjához kél ki rideg kőn,
Úgy a mit magas elmédben hadakozva fogadtál,
Harc villámi között keleted ki világra: azért forr
Véresen és szilajan dalaidban az emberölő harc,
És az erő, a férfi kebel diadalma, királyként
Őrzi nehéz méltóságát zaj-szülte müvednek.
Igy te, dicső kétszer fizeted le hazádnak adódat:
Vassal is, a mi csatát zengél tudakodva megállván;
S rajtad ütő törökök már félnek lenni előtted,
Szűtelenül, rend-bomlottan váraikba osonnak,
Reszketvén ott is hadat űző Zrínyi nevétől.
De ölel a haza, s mond örömében sírva fiának;
Mi pedig áldva füzünk szent emlékedre borostyánt,
És az idő röptét terhes bánattal elállván,
Kérdjük ohajtva: vezér költőt még ád-e hasonlót
Hozzád, hajh! te korán elirígylett fénye szemünknek!
Vagy kárhozva levénk, hogy örökké visszasohajtsunk,
S nagy példákra magyar már nagygyá lenni ne tudjon?
Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása
1877.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése