Görög császár, nagy hatalmas
Szeretnéd, hogy nyugton alhass!
Mert minek a bibor, bársony?
- Két annyit ülsz paripádon, -
S birodalmad síkja, halma?
- Idegen ló nyerít rajta, -
Arany, ezüst sarcba mégyen;
Nagy a romlás, - hát a szégyen?
Ki igy bánik a császárral,
Akkor nyomván, mikor kárt vall,
Cselvetésben eszén túl jár,
S kardján annyi vér pirúl már:
Etele a hun király az,
A kit ösmér, fél a száraz;
Mert mikép a nádat a szél:
Népeket hajt meg, ha felkél.
Összetűzni véle káros…
Görög udvar mást határoz:
Hogy a világ félelmére
Kard helyett a gyilkot mérje.
Hogy kitől fut a csatában:
Mellé csuszszék sátorában,
S őt, kinek ől pillantása,
Álmában átverve lássa.
Szerencsére! míg ezt főzik:
Egy hun-ember bevetődik;
- Ki jár világ-látni messzi, -
Nosza le kell kenyerezni!
Könnyen rááll, - nem kell sok szó,
S görög észszel
még az a jó,
Hogy nem is vesz dijt előre,
Szabadkozván inkább tőle.
Görög és hun, együtt mégyen:
Utra kelnek hevenyében;
Kalaúzul a hun szolgál
Ösmeretlen tájékoknál;
Nevök: Etelhez követség;
Céljok: hogy őt elveszessék;
Pénz- vagy csellel csak megejtik…
Célhoz vezet valamelyik!
S mennek, mennek, éjjel, nappal,
Küzdve széllel, vízzel, vaddal;
Járnak bércen, szíkes háton,
Ekevastól szűz rónákon.
Látnak szilaj ménest, nyájat
S vándor népet, mely a tájat
Hol elhagyja, hol megszállja…
S táborához hogy jutának
Világdúló hun királynak:
Meghökkennek népe számán…
S áll előttök ritka látvány:
Zöld gyepen sok tarka sátor,
Ott verseny, itt áldomás, tor,
S míg dal zeng az ősök nyelvén:
Lobog a tűz, robog a mén!
S eléjök sok főhun nyargal, -
- Telve a szem bősz haraggal, -
Kihez jöttök? Eteléhez…!
És mi jóért? Ő ha kérdez…,
Felrivalnak Edek s mások:
Ha mégis megmondanátok…!
Ejh! a fővel kell
beszélnünk,
A lábbal hát nem
beszélünk!
Ha nem szóltok, szólunk hát mi,
Uratok küld boszut-állni…
Hogy kit futtok a csatában:
Átverjétek sátorában!
Ezért jöttök, erre hoztok
Színaranyban ötven fontot; -
Csak körűlte! – gúnynyal szólnak, -
Módotok lesz benne holnap!
Este lett s az éj beálla,
Görögöknek nincsen láma!
Búslakodnak, tépelődnek:
A hun árulá el őket…?
Vagy varázslást üzve, máski
Szemeikből olvasá ki:
Mit terveztek? mit akartak?
S célját tőrnek és aranynak!
Nem javalja semmi, semmi:
Etelével szembe lenni!
Sőt a melyik arra képzel,
Küzd halálos rettegéssel;
Míg hát tart az éjszakába:
Esze nélkül kap lovára
A görög, s megy fékeresztve,
Megdöbbenvén zajra, neszre.
S mit használ, hogy gyors lovok van?
Gyorsabb hun nép zúg nyomokban!
Szóval érvén, mond a hadnagy:
’Nem jól mentek!’ (Semmi, csak hagyj!)
’Rendesebb lesz, ha megálltok’..
(Meg kell állnunk, nem bocsáttok…!)
’Erre, erre… vissza köztünk!’
(Jól tudjuk már, hogy elvesztünk!)
’Ha kell, reggel elmehettek!
De most sátort ütünk nektek!
Hozunk vadbőrt éjszakára,
Halat, barmot vacsorára;
Mert ugyan mit mondanának,
Hogy csufjára a világnak,
Éhen, szomjan elmenének
Vendégei Etelének?!
Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása
1877.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése