Fürtidben tengervészes éj,
Szemekkel, mint a csillagtűz;
Hol annyi gőg és annyi kéj,
Ki vagy te márványkeblü szűz?
Bírván az istenek minden kegyét,
Imádva férfiaknak általa,
Szép és dicső, s lélekben oly setét,
Milyen derűlt arcodnak hajnala.
Nincs hát remény? nincs semmi kegyelem
Hiába minden esdeklés szava?
Hiába kér a leghőbb érzelem,
Nem olvadoz fel kőkebled hava?
Egy eskü kell,e gy néma fogadás:
„Szeretni e mindent adó hazát!”
Mért hát szemedben büszke tagadás?
Mért áruló a hang, mit ajkad ád?
Pedig nem mondhatod, hogy nincs szived,
Szeretsz pompát, hizelgő csapodárt,
Hintót, lovat, sőt hitvány ölebet,
És selymidért imádod a bogárt.
Mind állat, és hivságos semmiség,
Hizelgőd is, ki hűséget hazud!
És még is, még is – oh türelmes ég! –
Kedélyed rajtok édelegni tud:
Míg a könyűk hiába fénylenek
A hon szemén! – Hah, gőgös Goneril,
Megemlékezz, hogy vannak istenek,
S még van kezökben bűnt torolni nyíl.
Az apaátok teljesedni fog,
Az apaátok súlya szörnyü lesz:
„Tennen fajodban éljen ostorod,
Csaljon meg a kit legjobban szeretsz.
Hervadjon el szépséged! a gyönyör
Váljék utálattá ha ízleled;
S midőn panaszban bánatod kitör,
Legyen kacaj reá a felelet.”
De nem, te nem vagy bűnös. Nevelőd
Jellemtelen kornak volt gyermeke.
Gyengéd szived hajlott a kény előtt,
S megvette a szellemtél hidege.
Mi vagy te most? Kérdezd meg magadat.
Angol talán, vagy német, francia?
Igen, ha megtagadnák fajokat:
De ah előttök szentség a haza!
Te azt nem ismered, nincsen hazád,
Nincs nemzeted, nincs mondható neved;
És a mi van, gyalázat szennye rád:
Mert esdeklő szülődet megveted.
Erényeidnek senki sem hiszen,
Mert a mi főn, nincs meg sugári közt;
Csillag vagy, tündöklő és üdvtelen;
Félünk, csodálunk, mint az üstököst.
Asszony vagy, a leggyarlóbb, semmi más!
Nemednek nincsen tiszteltebb neve:
Gyöngéd, hol annak lenni árulás,
Szivetlen, a hol égned kellene;
Buzognod e hon és e nemzetért,
Mint égnek minden nemzet hölgyei:
Nem kérünk munkát s áldozatra vért;
Miért esdünk: részvéted kegyei.
S mindeddig ezt megtagadhatád!
Láttad, miként küzdénk és epedünk,
S csak egy enyhítő szót nem monda szád;
Könyed nélkül mi kín volt vérzenünk!
De még előtted áll egy új világ,
Anyára vár egy újabb nemzedék:
Akard s erényed a fő polcra hág,
Neved dicsőség lángtüzében ég.
Mit szűz hevében égő szív teremt,
Költőt, müvészt, hőst és nagy férfiat,
És mindent, a mi szép, jó, tiszta, szent,
Tőled, nemedtől várjuk hogy megadd.
Kezedben a gyermeknek álmai,
Tündér világa lelkes ifjunak,
A férfi boldogsága: játszani
Ily drága kincsek nem adattanak.
Emeld fel bájaidnak zászlaját,
Utánad kelnek a hon jobbjai:
Gyönyör lesz tűrni hosszu éven át,
Ha díjt szelíd kezed fog nyújtani.
Teremtsd elő azon dicső időt,
Hol a magyar szó s név imádva lesz;
Midőn kegyelmet nem nyer szűd előtt,
Ki e kettőnek ellenére tesz.
A kisdedeknek néma szája kér,
Hogy adj nekik hazát. Ne vond meg azt.
Áldás vagy átok vár e válaszért:
Határozz – és kimondtad sorsodat.
Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása
1877.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése