„Ólomlábon jár az ellen
Bús a bajnok élete;
Harcmoraj kell a magyarnak,
Hogy vidúljon érzete.”
Igy szól Mátyás és Budára
Összegyűjti híveit,
Játszi hadban feltünetni
A csatának képeit.
S a borostyán édes álma
Győzni a király előtt,
Sok vitéznek lángszivében
Olthatatlan vágyra nőtt;
S versenytűzre lobbadozva
Gyűlnek a várpiacon,
Melyre a nap gazdag fénye
Számtalan nézőket von.
Ekkor Mátyás udvarába
Béköszönt cseh Holubár,
Nagyhatalmu a vivásban,
Hír-emelte bajnok már.
Mint egy árboc úgy magaslik,
Izmos, vállas és kemény,
Néki lándzsa, kard, parittya
Legvidámabb élemény.
Gőgje (oly nagy mint alakja)
Dísznyerésnek itt örül,
S fityma dölyffel hánykolódva
Jár a bajnokok körül:
„Itt acélom, küzdni szomjas,
Szembe most a ki vitéz;
Esküszöm, ma porba fürdik,
És az égre háttal néz.”
És Kinizsi, a nagy lejtő,
Rátekint, és fölrobog:
Vállán párduc, és kezében
Mázsás buzogány forog.
Mint védtornya ősi hírnek
Szótlan áll ki a vezér,
Bár feszülten ég erében
A hadrontó szittya vér.
Már a négyszeg pályatéren
A cseh nagy dárdát ragad,
A vezér is pörget egyet
Melyet el nem birna hat.
Mintha két vas bérc inogna,
És hegyettök ülne sas,
Szárnylegyintve dördültökre –
Rémalakjok oly magas.
S ím a fekete seregből
Egy szép dalia kivál,
S szél-nevelt a karcsu ménen
A sorompón általszáll;
Ez nem szálas termetére,
De hajlékony és sugár,
S még felette ifju kor leng,
Vassal fedve arca bár.
„Bízd reám a bajt, vezérem!
ne csevegje a kevély,
hogy több férfit, küzdni bátort,
Nem talált Kinizsinél.
Hadd erődet szúnyadozva,
Marni míg kel uj agyar,
Rábélyegzem én is erre,
Mint ví s érez a magyar.”
Így a bajnok; és Kinizsi
Őt szemlélve kéjre gyúl,
S megzörrentve szörnyü pajzsát
Bizton enged s elvonul.
„”Délceg hőske – méri a cseh –
Gyönge vagy, hozz társakat!””
„Tett után szólj – a magyar mond –
Könnyű a nyíl s mgé is hat.”
Harsog a jel, s Gúthi nádor
Mint biró helyére ül;
Minden ajkon elhal a szó,
Minden élet szembe gyűl.
És körösleg a fövényen
Nyargal most a két vitéz;
Hosszu dárda markaikban,
Mindenik lökésre kész.
Trombiták rivalnak ismét,
Összezúg a versenypár,
Pajzsa széthull a magyarnak,
Úgy rácsattant Holubár;
Nem rendűl az, s új erővel
A kevély ellen robog,
S érc buzgánynyal büszke mellén
Szinte fölcseng úgy kocog.
Három ízben egybetörnek,
Habzik a cseh vas lován,
Míg körűle csak szökelve
A magyar néz rés után;
S egyet lelve, mint a villám
A habzó ellen feszűl,
S úgy döf rajta, hogy lovastul
Az hanyatt a porba dűl.
Diadalmat ünnepelni
Jönnek most a magyarok,
Őt emelni pajzsaikra
Nyíladoznak száz karok.
Jő Országh is, s kegygyel inti
Szellőztetni sisakát:
Hadd ismerje és becsülje
A király s hon bajnokát.
„Mint elsője szép hazámnak
Első védje is vagyok,
S kétszer élek nagy hirében,
Ha nevem tettel ragyog.”
Ekként szól önérzetében
S fordul a gyűlt nép felé,
És a feltüzött sisakból
Mátyás képe tün elé.
Meghökkenve érti a cseh,
S szégyen-telve lábra kel;
S mily rátartva jött Budára,
Oly leverten illan el.
De örömzaj zarsog itten
S buzgón így az égbe száll:
’Éljen Hunyad vére Mátyás,
A vitéz, a nagy király!’
Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása
1877.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése